Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám · / · Figyelő · / · Színház
Hírlapi tárcák kötetbe gyűjtve; hét év során jelentek meg a Figaro-ban és a Temps-ban. A francia tárcaírás mitsem veszített okos pallérozottságából, színvonalának hagyományaiból, nem fogott rajta az élet állítólagos gyorsabb tempója, az igények kihagyása és csökkenése. Brisson s vele együtt a többi elit-tárcaírója Párizsnak, a Sainte-Beuve-ök és Sarcey-k iskoláját folytatja. Nyilván ma is szükségletet elégítenek ki.
S mily gazdag lehetett mégis a párizsi színháznak ez a hét esztendeje. Noha a felületen alig rezdült valami s a válság szirénabúgása onnan is gyakran áthangzik. De ahol ma is szerteágazó viták keletkeznek egy-egy moličre-i vers helyes hangsúlyáról vagy egy Corneille-hős hiteles színpadi magatartásáról: ott nem talajtalan a színház s nem sorvadt el a színházi közvélemény.
A Comédie Française ügyeiről-bajairól szóló cikkeiből négyet vett át Brisson a kötetbe. Ezekből három az elaggott s nehezen kimúló Fabre-adminisztráció idejére esik s minden jelszó nélkül, sok gyöngéd maliciával, kevés dorgáló haraggal szól hozzá az első állami színház már-már jéghideg unalomba merevedő válságához. A negyedik cikk a válság "megoldása" után keletkezett s hozzászólás a Bajazet-ügyhöz, amely oly jellemzően francia affaire. Bourdet, az új adminisztrateur, a Racine-tragédia rendezésére Jacques Copeau-t, a párizsi avantgarde öreg kapitányát hívta meg. Copeau azt igyekezett megvalósítani ebben az előadásban is, amiért egy életen át küzdött: a francia színpadi retorika eltorzulásának leküzdését s a nyelv igazi szelleméhez való visszavezetését. Ennek az emlékezetes Bajazet-előadásnak az lett a következménye, hogy a kritikusoknak egy csapata, olyanok, akik maguk is küzdöttek a Comédie halott barokkja ellen, most Copeau ellen fordultak. Sokallták a lebontást, aggódtak, hogy az új játékstílus már-már az igazi hagyományokat bontja meg. Ezeknek válaszol néhány okos megjegyzéssel Brisson — a konzervatív Copeau védelmében.
Az essay határán jár s a francia tárcaírás irigylésreméltó, zökkenőtlen felvevőképességét jellemzi két cikk: az egyik Flaubert drámaíró kísérleteinek meddőségére keresi az okot s meg is találja oly vonásokban, melyek az egész Flaubert-kérdés legmélyén rejtőznek s akár egy új Flaubert-szemlélet anyagát képezhetnék; a másik Henry Becque traumáit tárja fel és talán a legszebb, amit eddig e szomorú sorsú mester szigoráról s terméketlenségéről írtak.
Brisson alighanem az első, aki Pirandellot végre nem ismeretelméleti közhelyein keresztül méltatja, hanem felkutatja műfajképző, színházi tehetségét. Szinte tréfának is jó Ibsen párizsi sorsának követése; a francia közönség sokáig félreértette s elutasította Ibsent, mire azután a félreértések önmaguktól szétfoszlottak, Ibsen éppen a kérdéses pontjain avult el... Giono stílusának lehetetlensége a színpad akusztikájában, amit Brisson oly meggyőzően tár fel, példa lehetne az elemzések egész sorozatára s ráviilágíthatna színház és irodalom határkérdéseire, melyek napjainkban különösen összekuszálódtak.
"Szempontjai" nincsenek Brissonnak. Hacsak színházszeretetét, biztos tapintatát, műveltségének magától értetődő áramlását nem tesszük meg szempontnak. És könyvét épp ez a "szemponttalanság teszi oly rokonszenvessé.