Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám · / · Figyelő
Aki a Te meg a világ acélos szerkezetű versei között bolyongott, mint hajszálbiztos gépek kiállításán, csak sejthette, milyen kavargó nyersanyagból vált ki a formált vas csodája. A mű világa volt ez, a zajtalan és elegáns mozgásé, a tökéletes funkcióé, amelyik már levetette a kísérletek bizonytalansággát és az összeillesztés szennyét. Az új kötet, a részben egykorú, de a megvalósított eszmény hangulatába nem illő és akkor ösztönösen elhagyott versekkel, részben az azóta írtak nagy többségével, a műhelyt leplezi le, az edzés, kalapálás, vágás zaját és a munkát végző erőket. Az első megmutatta, mit akar elérni, a mostani, hogy mi hajszolja, micsoda kétségbeesett elszántság és örvénylő indulatok. A régi kötet a pillanatnyi békét örökítette meg, az új harcot, a kivetített eszmény helyett a valóságos lélekállapotot, a diadalmas egyensúly helyett az erőfeszítés izgalmát.
s hiába volt
a test tiltakozása, éber
agyam gépe úgy zakatolt,
minthogyha gyár volnék, vagy inkább
egy megőrült ingyenmozi,
melynek pergését még az álom
se tudja megállítani
— leplezi le maga a "műhelytitkot"; az önzés büszke kéjét, ami kisugárzik a kész versből, ilyen robot, kiszolgáltatottság, a védtelen idegek drámája előzi meg, az én gőgjét állati félelmek borzongása. Még egy döglött légy is az ő sorsát idézi, aki pedig a világ ura! Bajrám ünnepén együtt fuldokol a levágott áldozati báránnyal, Werhert fordítva teste börtönében megy vele a halál felé " Mint egy csapda, nyílik és — csukódik a testem, — folyton szűri, amibe — belekeveredtem." Az ész munkája sem más, mint folytonos tehetetlen készenlét, pihenés nélküli számbavétele a fogalmaknak, a tudatosítás kegyetlen kényszere, nem játékos fényűzés. Innen a részletek és a pontosság mániája, ami nem enged fellélegzést és innen a hiányérzet is, a rövidlátó bizalmatlansága a kisikló világgal szemben, melyet csak percekre old fel az "új szemüveg", egy-egy jótékony hangulat enyhülése. Innen az ideges gyűlölködés és a páni rettegés aljas ellenségektől, ismeretlen katasztrófáktól, a pénz mitikus rontásától. Ha utazik, éjszaka a vonaton "lassú és nehéz rémület " szórakoztatja; az alagutak szája a megnyílt pokol, a fülke börtön, a robogás tántorgás, a vonat a vak sors és csak csoda ment meg a pusztulástól. A nyári fürdőző a "csendes őrült" tengerrel beszélget, maga is őrült, a téli bodzabokor csontváz, mint őmaga, ki az életét vétkezi, a téli fák fekete szarvaikkal döfködnek felé, az asszonyok húsában "a legszörnyűbb betegség, az idő" rombol és bőrükre kiüti hullafoltjait. A légi kirándulás, amely kigyújtotta, részegítette, ezzel a mérleggel zárul: "Reggeltől estig menekültünk — és nem jutottunk sehova."
És ha még csak a külvilágtól rettegés lenne, de belül töretlen erő és bizalom! Képzelete falánk, nem ismer határt, ám a hatalom fárasztja; nincs egyformább mutatvány, mint a teremtés! Gőgje mérhetetlen és veszedelmes közel jár a kétségbeeséshez; milyen csupasz és kifosztott érzés egyetlennek lenni! Olcsó színjáték, hogy belül istenekkel van tele, idegen isten lehetne csak a megváltója. "Egy külső, közönséges isten, — isten, aki úgy van, ahogy — a fák vannak, isten, akit nem — én, a sóvárgás, alkotok." A képzelet megalázza, a vágy megszegényíti, a játék csömöríti, a mindent-értés elgyötri. "Amíg vágyik, mindenki rab." Íme az ellentétére fordult a romantika; valamikor az elvágyódás jelentette a lélek szabad röptét, a kötelékek lehullását, nem is olyan régen még a képzelet euróriás állapot volt, szinte testi gyönyörűség, ma beteges kényszer és röstellt gyengeség, a lélek hibája. A kor légnyomása változott és a régi szabad lélegzés kapkodó, ziháló lihegésre fordult.
De a "külső isten", az újból felszabadító már megszületőben van. Amikor elkapja a társulás eddig kikerült sodra, amikor a közösség idegen valóságát kezdi érezni, új értelmet kap az én is. A végső diadalérzet a megsemmisülés; a termékeny áldozat, amit meghoz a mag a növényért, az egyes az egészért, a jelen a jövendőért, ami benne élt, ha rejtett igényként is. "Elbúcsúztam magamtól. hogy mi lesz, — én is csak sejtem. Testem óriás — keretté tágult. Legnagyobb alázat, — te legnagyobb hit, segíts meg! Segíts — te is szerencse!" Az egyén magánál erősebb erők vonzásának enged, tévelygő akaratát vaskényszer irányítja végre határozott cél felé. A repülőút mélyebb értelme a rohanó gépbe zárt utas számára a "boldog kiszolgáltatottság"; az én gőgös-csüggedt önkénye helyett a valóság kemény-nyugtató parancsuralma.
A lélekrajzot lezárhatnók, ha az érzelmeknek csak logikája lenne és nem szeszélyes, kiszámíthatatlan cikázásai, ha a lélek nem lenne gazdagabb, több, mint az útjai. És ha a társulás maga is nem a legnagyobb illúziót jelentené, a magányos végső vágyálmát, a közösség nem a végképp elkülönített világok naprendszerét. "A szerelem is csak párhuzamosság" — írta tíz év előtti csak magára esküvő korszakában és ma, az önmagából kilépés idején így hangzik a dal: "Úgy szeress hát, ahogy nekem kell! — Dönts, hogy velem vagy ellenem! — Ne hadakozz a bűneimmel, — ha igazságod árt nekem!" Az új mámort, az emberszeretet kóstolgatja, közben így ítél az ártatlan szépség felett: "Bűnös vagy abban, ami nem vagy, — abban, amiben bűntelen vagy: — apáidban, gyerekeidben — bűnös, bűnös hetedíziglen." Mindez akár úgy is érthető, mint leszámolás a másikban is az egyessel, de miért lát a könyörtelen szem a közösség megváltó életében is lassú, szívós harcot, "virágok harcát, vad testvérekét, — egy teleknyi őserdő életét"? Az ő reményétől el nem szakadhat a kiábrándulás, életvágyától a pusztulás réme, próféta hangot is csak a "halott nép" látványa ver fel benne? Miért, hogy minden igazi enyhülése a legegyénibb állati jóérzés, a "fázó hús" öröme a napnak, a fák, áprilisi rügyek, a raguzai leánder testi ingere, a varázsló illatok percnyi kábulata? Kis Klára énekében miért döbben még mindig — vagy újra — a "titkos és ijesztő átlényegülésre", a művészet nem evilági rendeltetésére? Miért vigasztalja még mindig az ész és az önzés, és miért él még ma is egyedül, mint "az orrszarvú a magány erdejében"?
Mint a talajban
vak gyökerével a növény,
úgy futok szét a zűrzavarban,
úgy élek a sötétben én;
törvényt töltök be: hívom, keresem,
amiről azt hiszem, hogy jó nekem,
gyökereimen az isten szeme:
nagy titkok futnak és látnak vele.
A régi kötetnél a vers,most az ember állott a mérlegen: egyik sem kisebbrangú a másiknál.