Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám
Milyen kevélyen ráztak ékes szőke fejed
erős ifjú leány, kit önzés nemes páncélja
védett jóságtól s fájdalomtól, s ki vidám
fogaidat mutatva férfiak bolond vágyain
csak szépséged hatalmát mérted kegyetlenül.
Most nézz be az ablakon, múlt ködeiből
jöjj vissza hozzám és lásd meg: mivé
rontottam lobogó reményeidet!
Úgy tudtad: választott helyeden szolgálni
fognak téged, szép mosolyodért ingyen
hódolnak lábaidnál, kis tétlen delnő!
kacér cipőcskéket ringatva fogadod majd
nevetve az élet kivételes örömeit.
Hitted: hideg szived van, nem puhítja
hitvány érzelmesség, s rafinált ösztöneid
okosan tudják, hogyan lehet jól élni! -
most önzésed pompájából levetkőztetve
szenvedéstől szennyesen bámulsz magadba,
s nem érted mi térített le boldog utadról?
Ismerd hát meg magad, erőtlen lelkedet,
mely a kész jót könynen felitta, de
megszerző harcra gyengének bizonyult.
Te irgalmas nénike, kihez ma gyermek és
kutya siránkozva fut védelemért, ki
a házban bogot kikötni s szálkát kihúzni
legjobban ért, ki nyomor-viziódban
eldobott lom közül lopkodsz vissza
vackodnak megbecsült értékeket, -
te nyálkás jóság! ostoba jócselekedeteid
szemétdombjáról nézz vissza igéretes magadra!
nézd sorsod kajánul görbe utait!
Rosszul ismerted magad, ne méltatlankodj.
Amit elviselni nem lázadtál
amit kibírtál - sorsodtól mind megérdemelted.
melankóliád maró ködéből nézz vissza:
gonosz szépség? úgy voltál te kegyetlen
féfiidomító, ahogy szikkadt uzsorás
nagylelkű jótevőnek hiszi magát.
Csak az ifjúság röpített, tédedig
esdeklő szerelmek tüze fényesített
apácaszíveddel boldog boszorkánynak.
Vágyak reflektora nélkül romantikus
riadalmaid mazohistát sulykoltak
belőled, szegény harcképtelen!
az önzéshez erő kell, acéllá edzett
lélek! magadért élni magadnak: legnehezebb.
Te a legkisebb ellenállás irányában haladtál,
s így lettél jólélek. Mert jónak lenni legkönnyebb.
Jó, aki nem harcol, jó, aki fél és hagyja magát.
Jó, aki megy, mert maradni gyenge.
Jó, aki ad, - mert venni képtelen.
Te megalázott puha nyomorék, összedőlt
egyéniséged romjai közt legalább valld be:
csak gonosz emlékeid melegítenek!
és egyetlen jócselekedet
szivednek örömet nem adott.
Hiszen tudom: jónak lenni talán
mégis legtöbb e rossz földön - ha nem gyávaságból:
erős akarattal lettél volna jó!
De nem adtad magad se jónak se rossznak,
két véglet közt rángasz reménytelen.
gyáva okosság tép és taszít s most úgy
szégyenkezel, mint megtört vadállat, ki gyilkos
fogai közt csipkés napernyőcskét billeget
láncos urainak mulatságára.