Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám · / · Őrjárat
Emléke az utókor emlékezetében örökké él... Frázis, melyet minden valamirevaló "elhunyt" felett el szoktunk mondani. Az "örökké" aztán kicsit megrövidül, s az "utókort" sem kell olyan szószerint venni, elég lesz, ha a túlélő kortársakat értjük alatta. Többnyire nem is baj, hogy így történik. Senkinek sincs kára belőle. De vannak halottaink, kiknek eleven emlékére éppen annak a bizonyos utókornak volna szüksége, annak volna jó — gazdagság, példa, szakadatlan belső ösztöke, — ha élne a halott emléke emlékezetében. Ez az emlékezet azonban furcsa dolog. Különösen bánik a halott emlékével és sokszor jobb volna, ha inkább semmit sem őrzött volna meg belőle, hagyván ezt annak a néhány utódnak, aki csakugyan emlékszik rá, tudja, érti, ki volt a halott, mit jelentett korában, mit teljesített, mi volt az, amiért a gyászoló kortársak úgy vélték, megilleti az örökélet az utókor emlékezetében. Mert mivé válik egy halott, mivé torzul egy teremtő szellem ebben a bizonyos emlékezetben?
A minap egy újsághír ötlött szemembe. Így szól:
"Csengery Antal szobrának leleplezése. Vasárnap leplezik le Csengery Antal publicista és nemzetgazdasági író szobrát. Csengery Antal a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke, továbbá a Pesti Hírlap szerkesztője volt (Kemény Zsigmonddal együtt), 1868-tól 1878-ig Nagykanizsa képviselője és mint ilyen részese a Magyarország és Ausztria között létrejött kiegyezésnek. A parlament pénzügyi és közoktatásügyi bizottságaiban működött. A Földhitelintézetnek, amelyet ő alapított, vezértitkára volt. Hosszú időn át szerkesztette a Budapesti Szemlét."
Így a hír. Ez volt tehát Csengery Antal. Hát ez volt? Az adatbeli tévedésekről és hiányokról most ne beszéljünk, de ezek a tisztségek, hivatalok, ezek merítik ki személyiségét és a teljesítményt, mely nevéhez fűződik? Ezért kapja a szobrot? Ezzel él hát az utókor emlékezetében? Örökké? Kimondhatatlanul fájdalmas, hogy úgy látszik, igen.
Mindössze ennyi maradt hát egy komoly reggeli lap főszerkesztősége számára is Csengery Antalból, kinek szobra leleplezése alkalmából hasábokat illene írni a mai újságírónak. Ennyi volt hát ez a férfiú, ki a reformkornak olyan nagy alakja volt, olyan formátumú személyiség és olyan teljesítményekkel, hogy Széchenyi—Kossuth—Deák után bátran említhetjük rögtön az ő nevét? Ennyit tud róla mindössze a mai újságíró, róla, aki egyik legnagyobbja volt ennek a mesterségnek? "Publicista", írja róla az "utókor". De milyen publicista?! Amit ő leírt, az államférfiúi tett volt, s egyben irodalmi remek. A mai újságolvasó el sem tudja képzelni, mik voltak ezek a "publicisztikai dolgozatok", melyek egy tudós ismeretkincsét, egy államférfi bölcsességét és mélységes felelősségérzetét, s egy politikus diplomáciai biztonságát párosították a legcsodálatosabb magyar stílművészettel, s amelyek — hatottak. Ezeket nem lehetett csak úgy átnézni a reggeli felett, s nem is ez volt a sorsuk. Ki tudja ma elképzelni, mi volt akkoriban, s éppen az ő kezében a Pesti Hírlap szerkesztősége! Publicista volt. Ő igen. Ma már csak közírók vannak. S nemzetgazdasági író volt? Megteremtője a magyar nemzetgazdasági irodalomnak és egyik legnagyobb és legnagyobb hatású alakja a XIX. század magyar közgazdasági életének. Mi mindent jelent az, amit az újsághír a Földintézettel és a parlament pénzügyi bizottságával kapcsolatban említ! Hát még amit nem említ! Az Akadémiának másodelnöke volt. Valóban. De mit jelentett ez a másodelnökség! Azt tudja-e az utókor újságírója, aki a hírt összerótta, hogy micsoda szolgálatok jutalma és alkalma volt ez a tisztség? S aztán az a — valljuk meg — még fogalmazásában is zavaros mondat a képviselőségéről, mely az újság szerint alkalmat szolgáltatott neki arra, hogy részese (?!) legyen a kiegyezésnek. Bizony ő "részese" lett volna akkor is, ha történetesen nem képviselő, olyan mértékben "részese", hogy szerepe közvetlenül Deák és Andrássy szerepe után következik fontosságban. Úgyannyira, hogy az 1867. XII. törvénycikk az ő fogalmazása. És valóban, "működött a parlamenti bizottságokban. De e "működés" mérvét, jelentőségét és eredményét is említeni lehetett volna, ha az újságíró arra törekszik, hogy Csengery kilétéről tájékoztassa az "utókort", mint ahogy általában az egész hírt más adatokkal lett volna célszerűbb ellátni, mint e szép tisztségek és "működések felsorolásával, melyek — Istennek hála — nem merítették ki Csengery Antal életének tartalmát, s az újságíró sokkal jellemzőbb adatokkal is szolgálhatott volna, mint látjuk, az utókor tájékoztatására. Mert például az is való, hogy "hosszú időn át szerkesztette a Budapesti Szemlét", — melyet, mellékesen szólva, egyenesen ő alapított, — dehát ez csak annyi, mintha Osvát Ernőről csak annyit mondanánk, hogy hosszú időn át szerkesztette a Nyugat-ot.
De nem, Csengery Antal publicista volt, nemzetgazdasági író, akadémiai másodelnök, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő, "részese a kiegyezésnek, "működött" a parlamenti bizottságokban, alapítója és vezértitkára a Földhitelintézetnek és szerkesztője a Budapesti Szemlének hosszú időn át; tegyük hozzá még, hogy foglalkozott még természettudománnyal, történelemmel és irodalom-történelemmel is, s ezek köréből több dolgozata jelent meg.
S kimondhatatlanul szomorú, hogy az "utókor" számára Csengery Antal csakugyan ez volt és nem más és nem több.