Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám · / · Figyelő
Most, mikor meghalt, a lapok — olyan lapik is, amelyeknek valamikor belső munkatársa, állandó tárcaírója volt — tíz-tizenöt sablonos sorban emlékeztek meg róla. Szemmelláthatólag nem tudtak vele mit kezdeni azok az újságírók, akikre szerkesztőjük rábízta az elparentálást, nem olvastak tőle semmit, nem tartották számon az írók közt.
Nem tartották számon. A legborzasztóbb az egy íróra nézve, ha eljön egy idő, amikor nem tartják számon. Ez annyit jelent, hogy a szava elhangzott, a pozíciójából, ha volt neki az irodalmi életben, kiesett, mint író már nem számított semmit. Nem mintha nem lett volna annyi tehetsége s nem írt volna olyan dolgokat, mint akárhányan, akik benne maradnak pozícióikban, — csak valahogy, valami szóval meg nem magyarázható okokból, sokféle tényezők furcsa szövevényéből kikopott az irodalmi világból. Az emberi megjelenésében volt valami, ami közömbössé tette iránta az embereket? Az írásból hiányzott valami, ami kellett volna a népszerűséghez és tekintélyhez? Rosszkor jött, vagy a kor változott az ő kárára? Az írói érvényesülésnek annyi rejtett tényezője van, hogy lehetetlen megmagyarázni akár a sikert, akár a sikertelenséget.
Bán Ferenc szépen indult. A Nyugat korai idejében jelent meg e lapokon egy regénye, Szerdától szombatig. Erős és új hangja volt, az apró részlet-megfigyelések tömegéből felépítve mondta el néhány ember sorsának fordulását négy nap alatt — a részletek, apró megfigyelések realizmusának első jelentkezése volt irodalmunkban. Erről az írásról viták voltak az írók között, — akkor még szokás volt vitatkozni egy-egy műről, az irodalom érdekelte legalább az írókat — voltak, akik Osváttal élükön nagy tehetségnek tartották Bán Ferencet, de meg kell mondani, voltak olyanok is, akik ezt vitatták.
Aztán novellákat írt, amelyek közt kitűnő realisztikus természet-megfigyelések vannak, némelyikben valami tartózkodó líra és érzett. Könyvei is jelentek meg, két novellás könyv, két regény. De hamarosan eljött az idő, mikor már nem vitatkoztak róla. Kezdtek nem törődni vele, pedig nem írt rosszabb dolgokat, mint azelőtt. Jó újságíró is volt, elég művelt mindenféle szerkesztőségi munkára használható és megbízható munkás. Megfordult egy sereg szerkesztőségben, nem dolgozott rosszabbul, mint más, sőt sokkal jobban nem egynél, aki "bennmaradt". Egyszerre csak rendes szerződés nélkül maradt. Hogyan, miért, a jó Isten tudja. Ez évek előtt volt. Azóta hányódott-vetődött, mint író elhallgatott — vagy nem tudta az írásait elhelyezni? — újságírónak nem hívták. hogyan élt, miből élt, azt nem tudom, olyan volt, mint egy sebzett állat, mely visszavonul barlangjába és egyedül szenved. Ahogy visszaemlékszem rá, barna arcára, fekete hajára, mély hangjára, arra gondolok, hogy valamiképpen a "sötét" szó asszociálódott bennem a személyével. Talán az volt a tragédiája, hogy mások is így voltak vele.
Halála alkalmából, hogy rágondolok, az az érzésem, hogy igazságtalanság történt vele.