Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám · / · Figyelő

Illyés Gyula: A négy évszak
Márai Sándor könyve — Révai

Nyugton írhatok e könyvről, szűkebb érdeklődési körömbe vág; költeményeket tartalmaz, a költészet eszközeivel vizsgálhatom. Mivel az olvasó azt hiheti, hogy ezt afféle írói fogásból mondom, mert hisz sem a könyv címlapján, sem a hirdetésben nem látta, hogy versek s tán a könyv elolvasása után sem vette észre, hogy verseket olvasott, szeretném megmagyarázni, mi a költészet. Ez azonban igen soká tartana, csak a bevezetés is. Inkább példát mondok.

Egy lépés még s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe.

A tragikus táj fölött összefont karral áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi.

A Duna a mélyben, közönyösen... mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak.

Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban.

Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át... mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna.

A szöveg, melynek címe Dobogókő, jellegzetesen költői. Könnyed és véletlenszerű, a "hangulat" vezeti; utóízként marad meg belőle, hogy a legnagyobb dolgokról közölt valamit, hogy a "hangulatot" az élet-halál, a végtelenség érzése vezette. Minden megszemélyesül benne, sőt megemberiesül: a szerencsétlenséget szenvedett erdő csakúgy, mint a Duna, vagy az őzek. Szóval lírai leíró vers. Párhuzamba tudnám állítani a Kutyakaparóval. Aztán kifejteném, mi benne az újdonság.

Lényegileg kevés benne az újdonság, a lírai közlendők öröktől valóak. Hogy a borjúnak metafizikai sejtelmei vannak? A költői elemek csak merészebben kapcsolódnak, anyagukban változatlanok.

A merész kapcsolás is a költészet körébe tartozik, ezt nevezik képzelet-gazdagságnak, ez teszi lehetővé a költészet állandó megújulását, új elemek bevonását a versbe. Márai a rengeteg tárgyi és eszmei elem (a költők legértékesebb kincseinek, a rengeteg emléknek) birtokában ugrás-szerűen kapcsol, kihagyással, vagyis — újabb költői merészség — olvasóját intelligensnek tartja, vagy elvárja, hogy az legyen, foglalkoztassa a szellemét. Így tömörsége is költői lesz. A vasárnap — írja — számomra cilinderes úr, aki vízfestékszínű tájban kézen fogva vezeti hosszúnadrágos, sápadt, matrózruhás kisfiát. A kikötő partján állnak, s nézik a vitorlás hajókat, melyek gyömbért, teát, rumot és cukornádat hoztak az országba. A füst a magas kéményekből egyenesen száll fel a halványszürke égbe, faggyú- és borszagúan. Egy talján, vállán megláncolt majommal, kintornát tol és halkan vinnyogva énekel... Tömörítését, ezt a szellemi igényességét még mondatfűzési módjában is meg lehet figyelni; kedvtelve von egy konkrét és egy abszatrakt alanyt vagy tárgyat egy közös állítmány sugárkörébe. Az elütő, váratlanul egymásmellé helyezett fogalmak érintkezve szikrát vetnek; az ózonos levegő amit előidéznek, megint csak költői. Megvan ez a tömörség szemléleti módjában is. Aztán vállat vonok és élek tovább, írja. Itt az mond legtöbbet — akár a jó versben — ami a két mondat között kimaradt. Ritmusáról (a hátravetett jelzőről, a kiegészítő kiszöktetéséről, vagy a bekezdést-záró, hirtelen erős tartalommal megtöltött, rendszerint rövid mondatáról például, mely úgy hangzik, mint egy más oktávból leütött Stravinszky-ütem) nem kell külön beszélni; annak már iskolája van.

Mindez eddigi prózájában is megtalálható. Megtalálhatjuk világszemléletét, a fölényes szkepszist is, azt a magasabbrendű, de csendes konokságot, amivel a legapróbb jelenséget a legnagyobb, az örök emberi igénnyel kommentálja. Azt a kicsit kosztolányis, nemes nihilizmust, amelynek révén őszinte, írói hangon szólhatott a handabandázásnak, a nagyotmondásnak, a tartalomnélküli vitézkedésnek abban a vásári zsivajában, ami a háború utáni magyar kispolgári publicisztika. Csipkelődésében is szerény, ez volt sikerének titka. Azért figyeltek rá, mert halk hangon mert beszélni. Társai vad csinnadrattával dobolták a szabadság-egyenlőség jelszavát, oly ékes rikoltozással tiltakoztak, hogy az ember már várta, mikor indul meg a fölszított Angyalföld a Főkapitányság ellen, hogy érvényt szerezzen a tiltakozásnak, — az ellen tiltakoztak, miért nem szabad pizsamában járni a Korzón. Márai a publicisztikában is írói szemmel mért, a kicsit kicsinek fogta fel, s a legapróbb jelenség kibontása során ért el — ötven sorban — a legnagyobb kérdésekhez. Társai európai szempontból vigasztalanul vidékiek maradtak, írásaikon konokan a nevezetes der Tzar wird sich kratzen ütött át; ő európai volt. A lényegtelent szimbolummá tudta emelni; költői eszközökkel dolgozott. Kár, hogy a kispolgárságért.

A próza-vers szűk keretében ezek az elemek még jobban megmutatkoznak; most látszik meg hogy ezek az eszközök tulajdonképpen amilyen nyersanyag megmunkálásra teremtődtek. Az eszközök jók, az író kitűnően, a mester gyakorlatával kezeli őket; a vers sorsát már csak az dönti el, milyen nyersanyagot választ alkotásra a költő. A négy évszak igen sok darabja, mint a például idézett is, tökéletes próza-vers, Baudelaire és Rimbaud ilyenfajta művei közt volna a helye, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud. A kötetben elsősorban természeti leírásai ilyenek, azok, amelyek valóban a négy évszakról, az élet mulandóságáról, a férfikor reménytelenségéről, szóval az örök lírai közlendőkről szólnak. Szépek a mindennap csodáiról szólóak is (mint a holdfényben hintázó szakácsokról írt vers például), a múlt nagyjairól, az istenről beszélőek. Ezekben valóban megtudunk valami, másformában kifejezhetetlen dolgot az élet és egy nagy művészi lélek titkaiból. Az író a nemes eszközökkel néha — nyilván kíváncsiságból, mely olyannyira jellemző rá — kevésbé méltó anyagba vág. Ilyenkor csak ötleteket és aforizmákat farag; ilyenkor áll bosszút az elfojtott újságíró. Ilyenkor tanácsolnánk Márainak, hagyja ott még azt a hírlapi-műfajt is, melyet ő teremtett; kár minden soráért, amely nem tisztán írói. Azért tanácsolhatjuk neki, mert ezt ő is érzi. Azok közé a kevés számú íróink közé tartozik ő, akiknek igényük saját magukkal szemben mindig egyszinten áll teljesítőképességükkel. Az az író ő, aki folyton küzd saját megalkuvásával, azzal a "jóra való restséggel", melyet minden író oly jól ismer, s melyről ő is újra s újra annyit elmélkedik. Eszközei oly élesek, hogyha könnyű kézzel használja őket, magát vágja meg.

Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel,
Azzal a néma, hangtalan zenével, —

Ez a zene megindult, hallható; ez az igazi. Aki ezt elkezdte, annak számára úgysincs kibúvó; ezt fogja folytatni.