Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám

Babits Mihály: Könyvről könyvre

Teremtő utánzás. — Akármilyen halálos vádként hangzik is ez a mai irodalom piacán: be kell vallanom, hogy én is utánoztam idegen írókat. És pedig nemcsak úgy, önkénytelen, ahogyan mindenki többé-kevésbbé hatása alatt van valakinek, legalább indulásában és eleinte, mert a szűznemzés és öntermődés csoda volna. Nem, én teljes tudatossággal és szándékosan utánoztam! Minden törekvésem az volt, hogy mennél tökéletesebben hasonlítsak választott modellemhez, vagy inkább ahhoz a képhez mely róla lelkemben élt. Mentségemre csak azt tudom fölhozni, hogy ez a kép nem igen hasonlított az eredetijéhez.

Ugyanis csupa oly írót szerettem utánozni akit magam sem ismertem. Mihelyt megismertem, esetleg már nem is érdekelt többé. De amíg alig volt más mint puszta név — többnyire nagyon szép, előkelő, sejtelmes hangzású idegen név — s viselőjének műveiről csak itt-ott olvasott újságcikkekből, irodalmi sznobok elejtett szavaiból lehettek némi homályos fogalmaim: addig izgatott mint egy ismeretlen ország, sohasem látott táj, legyőzhetetlen nosztalgiával! Ott akartam állni az ismeretlen ország kellős közepén, beszívni a táj hangulatát, színeit, ritmusát, levegőjét...

A legegyszerűbb lett volna, megszerezni az illető író könyveit... De ez nem egyszer nehézségbe ütközött. A könyvek drágák voltak; vagy a nyelvet nem értettem, és magyar fordítás még nem létezett. Boldog ifjúkoromban például. Amelyet inkább szomjas ifjúkornak lehetne nevezni... Az is előfordult, a diákévek folyamán legalább, hogy a csábító tartomány tilos volt. Tizenötesztendős koromban meg kellett ígérnem apámnak, hogy némely írók munkáit nem veszem kezembe: ezek még "nem nekem valók". Jámbor, vidéki fiúcska voltam. Becsületesen megtartottam ígéretemet.

De az "ismeretlen birodalomról" azért nem mondtam le. Ha nem olvashattam (például) Zola-regényt, — mindenesetre írhattam magamnak! Írtam is. Zola-regényt és Maupassant-novellát — ahogy egy gyermek elképzelhette a véres, szennyes, izgalmas életnek — a nagyszerű és nagybetűs Életnek — efféle szókimondó, nyers vagy "modern" ábrázolatait. Sajnos, ezek a gyermeteg írásművek már régen elvesztek. Ha fönn maradnak, emlékül szolgálnának arról amit a szomjas kamasz számára egy-egy ilyen kikiáltott, tilos író neve jelentett.

Csak a neve — a név prousti varázsa! De talán nincs is ennél nagyobb varázs. Mikor később például egy igazi Zola jutott végre a kezembe, az már szinte csalódás volt. Már nem az volt, amit én olyan nagy igyekezettel szerettem volna képzeletből rekonstruálni. Regény volt, mint más regény, akármilyen remek és merész is. S amiről szólt, az csak a közönséges, kisbetűs élet. Egy Zola-regény, semmi más... egy Maupassant-kötet. Aztán jött egy idő, amikor a felfedezett és megsejtett írót már nem is kívántam mindig okvetlen olvasni. Jobb volt csak úgy, a hozzámjutott jellemzések és kritikák alapján elképzelni, s inkább nem ellenőrizni az elképzelést.

Olvasókedvem külömbenis alábbhagyott az évek teltével; időm is egyre kevesebb volt. De képzeletem tovább működött, s új és új szellemi birodalom sejtelmeivel izgult, amint egy-egy új író neve kezdett zengeni körülöttem, vagy akár régié, kit nem ismertem még. Egyszer egy amerikai folyóirat különszámát dobta elém a véletlen, melyet Henry James emlékére adtak, akitől én egy szót sem olvastam soha. Olvasni nem támadt vágyam a különszám hatása alatt sem; de megirigyeltem bizonyosfajta novelláit, melyeket életének egy korszakában írt, s melyeket a közölt méltatások igen érdekesen jellemeztek. Valami hasonlót kívántam írni én is. Nem árulom el, melyik novellám született ily módon, de bizonyos hogy nem a legrosszabb. Az olvasó nem fog ráismerni, mert (ahogy utólag meggyőződtem) a valódi Henry James-ekhez semmi köze ennek. Csodálatos, mennyire nincs köze. Az én novellám egy nem-létező eredetit utánzott. Az utánzás olykor teremteni is tud: olyan valamit hozhat létre amilyen még nem volt a világon, s nélküle nem is lett volna soha.

Jeopardy. — Erről eszembe jut Jeopardy, Cecil M. Jeopardy, a mély és különös ausztráliai író, aki Karinthy lakásán született meg hajdan, egy fiatal, vitákkal izzó téli esten. Ha jól emlékszem, "hárman valának együtt", Karinthy, Kosztolányi és én. Mi adtunk életet a nagy Jeopardynak. Ez már őszintén teremtés volt: három író teremtett egy negyediket, aki mind a háromtól különbözött volna; új alak, új név a literatúrában. Micsoda ösztön viheti az írót hogy kilépjen önmagából és megpróbáljon más íróvá lenni? Talán saját elvetélt lehetőségeit akarja kiélni így: hisz mindannyian többek vagyunk mint amik vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és körülmények kialakulni engedtek. Talán az egész kritikai irodalmat ilyenféle ösztön hozta létre: megsokasodni, mássá lenni, azaz beleélni magunkat más írók lelkébe, megismerni titkaikat, szétszedni s mintegy újból összerakni alkotásaikat. Kritika, utánzás, paródia egyazon lelki szükséglet szüleménye; s a pastiche egyidős az irodalommal. Talán ez szülte már az Ószövetség apokrif könyveit is.

De mindez még nem elégíti ki mindig az író telhetetlenségét. Nem elég neki újraélni magában oly írók lelkét és titkait akik már előtte éltek és írtak e földön. Olykor egészen újat szeretne próbálni: kit nem izgatott már a gondolat, hosszú írói működés után, álnév alatt újrakezdeni, ismeretlenül s egészen más stílban, oly műformákkal és bukfencekkel, amiket saját nevében már önnön múltja sem engedne meg neki? Vagy kimenni külföldre s angol író lenni: aki csak úgy viszonylana a szegény magyarhoz mint pille a hernyóhoz?

S pláne, ausztráliai angol író!

Jeopardyt azonban nem ez az ösztön szülte; legalább akkor senkise gondolt erre. Jeopardy nem akart más lenni mint gunyoros tréfa, áprilisjáratás, hadjárat az irodalmi sznobok ellen. Már előre élveztük azoknak arcát, akik nem merik bevallani, hogy semmitsem olvastak Jeopardytól; akik megesküdnek, hogy látták valamely ritka művét első kiadásban; akik összehasonlították a német fordítást az eredetivel. És az extatikus elragadtatást valamely semmitmondó idézet hallatára amit egyenesen számukra fogunk gyártani; "ön ugyebár ismeri Jeopardynak azt a csodálatosan mély mondását" stb. Rögtön hozzá is láttunk ilyesmik faragásához s kiosztottuk a szerepeket. Én esszét írok Jeopardyról, a Walter Pater Képzelt Arcképeinek műfajában; Kosztolányi verseket fordít tőle, Karinthy paródiákban karikírozza műveit, stílusát.

Elképzeltük a rohamot, némely divatos könyvüzletek ellen, Jeopardy műveiért.

De először egységes körvonalat kellett adnunk az alaknak, nagyjában megformálni az egyéniséget, megállapítani miliőjét, s életrajzának főbb eseményeit is, nehogy nagyobb ellenmondásokba keveredjünk. (Kisebb ellentmondás a részletekben nem árt, az még inkább előmozdítja a legendaképződést.) Jeopardynak legendává kellett válnia, rejtelmes alakká, akinek titkát csak mi ismertük. Valóságos szenvedéllyel kezdtük festegetni arcképét — nem volt szabad túl-parodisztikussá sikerülnie, nehogy a célzat nagyonis átlátszó legyen. Nevettünk, de titokban élveztük és bámultuk is. Magunk voltunk az első sznobok, mindazok élén, akiket meg akartunk tréfálni. Jeopardy nekünk is imponált; hisz mindent ráköltöttünk ami titokban nekünk is imponált. Versenyt gazdagítottuk alakját. S úgy csúfoltuk, ahogy magunkat csúfoltuk, vagy legtiszteltebb bálványainkat, ebben a hetyke, ifjonti korban. Titokzatos módon mindegyikünk maga volt Jeopardy. Azt hiszem, mindhárman élveztük ezt a misztikus áthasonulást, s később se mondtunk le róla egészen.

Tervünk ugyan (a Jeopardy-név forgalomba hozatalával) nem igen sikerült; aminek főként magunk voltunk az okai, a lustaságunk, nemtörődömségünk. Én nem írtam meg a Jeopardy-esszét, Kosztolányi nem fordított Jeopardy-verseket, csak Karinthy adott ki itt-ott néhány fiktív Jeopardy-aforizmát (mert mondanom se kell, hogy Jeopardy aforisztikus szellem volt, s mint ilyen a legmélyebbek közül való.) Egy-egy írótársunk, aminek volt érzéke humor iránt, belement a tréfába; Heltai például egy kitűnő és mulatságos regényében Jeopardyból vette a mottót valamelyik fejezet elé. Egy másik barátunk vezércikkben idézett egy mély értelmű mondást. Az arany-kulcs alatt — Under the golden Key — című regényből. (Ezt a címet is mi eszeltük ki.) Naiv sznob is akadt, aki fölült a csínynek; Karinthyval nem egyszer mulattunk ezeken. Nekem azonban, bevallom, Jeopardy mást jelentett és ma is mást jelent, mint pusztán holmi becsapást vagy tréfát. A róla szóló tanulmányt nem írtam meg, (talán éppen azért, mert a tárgy komolyabb volt számomra, hogysem csúfot űzzek vele); de a nagy ausztráliai író alakja ma is kísért, olykor szinte mint egy valóság, mellyel egyszer le kellene számolni. Legtöbbször azonban, mint egy vágyálom melybe el kellene menekülni. Vagy egy világ, melyet meg kellene teremteni.

Kijavított költemények. — Holott egyelőre itt vannak a régi, ismerős világok, kisebb-nagyobb tartományai vándor-kedvű szellemünknek, hitelesen élt és élő írók és költők birodalmai, ismerősek és jól hozzáférhetőek, amikben akármeddig kedvünkre csavaroghatunk. Például hacsak legközelebbi költőtársaink otthonos országaira gondolok is, ahol minden bokor kedves, minden út csábító, mindent szinte magaménak érzek... Azért jut ez eszembe, mert éppen most kaptam meg Szép Ernő összes költeményeit, egy szép nagy kötetben, mely csak imént hagyta el a sajtót. Olyan örömmel nyitottam föl, mintha ifjúságom egy kedves, el nem feledhető vidékét látnám váratlan viszont. De eszem ágában sincs könyvkritikát írni, kivált Szép Ernő verseiről. Azt hiszem, ebben kicsit elfogult is lennék. Együtt indultunk, s az első kötetéről valaha csakugyan könyvkritikát írni, kivált szép Ernő verseiről. Azt hiszem, ebben kicsit elfogult is lennék. Együtt indultunk, s az első kötetéről valaha csakugyan könyvkritikát írtam, egy nemzedéknyi idővel ezelőtt. Azokat a verseket ma is kívülről tudom, emlékeimhez tartoznak, életem részei, csöppet sem érzem magam velük szemben kritikusnak. Annál inkább olvasónak, s most mint olvasó szólalok föl, mint olvasót bizonyos sérelem és csalódás ért. A régi verseket nem egészen a régi formában kaptam vissza. A kedves sorok itt-ott megváltoztak, a költő kijavította fiatalkori verseit! Szinte úgy érzem, meghamisította. Igaz, hogy egészen diszkréten nyitom, az első pillantásra két ilyen "javítást" fedeztem fel. De mindakettő nagyon érzékeny, s nem tehetem, hogy azonnal "le ne szögezzem", ahogy mondani szokták, érzésemet és tiltakozásomat. Szép Ernő nem az első költő aki mostanában így kijavítja régi verseit; valóságos divat kezd ez lenni nálunk, és nemcsak nálunk, mert például Yeats, a Nobel-díjas ír poéta, öregkorára ugyancsak alaposan átdolgozva adta újból ki fiatalon írt költeményeinek egy kötetét. Ami nála különösen sokat jelent és sok vitára adott okot, mert Yeats egyike lévén azoknak a költőknek, akik a korral egyre változnak és fejlődnek, a tipikusan XIX. századi költeményekből egyszerre nagyon újhangú, huszadik századi poémák lettek. A költő a kor izléséhez alkalmazta őket. De nem akarok Yeatsről beszélni, sem például Füst Milánról, aki az aggodalmas, újra és újra mindent meggondoló művészek közé tartozik, vagy Szabó Lőrincről, aki nem is oly régen írt verseket bocsátott ki újra, átdolgozva. Szép Ernőnek több joga volt változtatni költeményein... vagy kevesebb. Ezek a költemények már majd harminc évesek, s a költő bizonnyal sokat fejlődött azóta. Valószínűleg fölülről tekint régi verseire. Egy-egy helyen úgy tűnik föl neki, ma pontosabban ki tudná fejezni gondolatát mint akkor. Én mégis megütődöm, s szinte hirtelen kijózanodom a vers mámorából, amint változtatásait olvasom.

Csak annyi volt veled szerelmem,
Csek annyi volt,
Egy kézfogás zajos teremben.

Gyönyörű strófa; s a "zajos terem" hangulatában mennyire benn van a világ ellenséges idegenségének érzése, ami elijeszt és megöl minden intimséget. Milyen szürke és semmitmondó ehhezképest, — nem is említve, hogy még a ritmust is végképp agyoncsapja (noha a gondolatot talán csakugyan pontosabban, túlságos pontosan, fejezi ki) — az újabb változat:

Egy kézfogás idegen helyen,

Egy jó verssor szent dolog, nem szabadna hozzányúlni, még alkotójának sem. És a fiatalság is szent dolog, tiszteljük a magunk fiatalságát! Tiszteljük, még ha mosolygunk is rajta. Lehet hogy túlzás, és bizonyára egy kicsit naiv is, a híres-szép Szép-vers gyermekes elkeseredése:

Sohse vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
És lyukas se volt a ponyva.

Mégis kedvetlenné tesz, s egy leheletnyivel legalább csökkenti a vers tündéri melankóliáját, mikor a költő, hosszú évek múltán józanul és a valósághoz híven, vagy csak hogy ne hasson annyira valószínűtlennek a túlzott örömtelenség, — esetleg, hogy ne lássék olyan "kis slemilnek" a vers apró hőse — így változtatja meg az utolsó sort:

Jó hogy lyukas volt a ponyva.

Két megváltozott verssor valóban nem nagy dolog, két sor alig számít valamit ebben a szép nagy könyvben, a Szép Ernő édes oeuvre-ében. Szememre hányhatják, hogy kákán keresek csomót; de épp ez a kákán-csomótkeresés mutathatja és mutassa meg, hogy ezek a versek fontosak és kedvesek nekem. Bizony, két szép verssor fontosabb, s kedvesebb, mint nagyon sok nagy kérdés és időszerű téma, amikkel tele vannak újságaink és folyóirataink. Forrong a világ és valósággal terrorizálnak bennünket az események és félelmek; azt hallom, bűn ma "másról beszélni". Én nem akarok engedni ennek a terrornak. Azértis Jeopardyról beszélek, és a két megváltozott Szép Ernő-verssorról.