Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám
"A regény egy évig él, mint ahogy az újság egy napig. Egy évig, vagy tíz évig, vagy ha tovább is, — mi különbség?" Öt év múltán olvasom ismét Babits Mihály mondatát, az évtized divatos műfajáról: a regényről. A fogalmazásban van valami keménység, ami ellentmondásra ingerel. De ahogy a bőröm kimelegszik közben, ezen a véghullámon érzem Babits igazát. Hol vannak ma azok a regények, amelyekről egy éve vagy tíz éve merészség volt elmondani bizonyos dolgokat. Ha a krónikás beéri az ösztövér kritikus-megdicsőüléssel: Lemaîtrenek mégis érdemes volt orronfricskáznia Ohnet-t — akkor valóban nem kell szégyenkeznie. De máskülönben ... "a regényírók minden évben megalkotják a maguk azévi remekét, melyet illő és szokás elolvasni, hogy a következő évben már ismét más regényeket legyen illő és szokás elolvasni". Ki győzné közben a dicséretet, s még inkább, ki a vagdalkozást?
Bizonyos, hogy a "a remekmű máris gyanúsan sok", s könnyen lehet, hogy ez az egész buja termés éppúgy elsüllyed, mint a hitvitázók irodalma. De ha forrón érintett is Babits mondata, most pirulás nélkül vállalom: mégis érdekel a műfaj... S talán még nagyobb szót is használhatok: izgat. Regény Giraudoux Suzanneja is, s hazugnak érezném magam, ha nem vallanám be, — szeretem. Mint ahogy szeretem a Grand Meaulnest, bár Alain-Fournier negyedszázada halott, s ez az álomjáték negyedszázada oly kevesek olvasmánya. És hogy miért selypít Thomas Mann Putifárnéja, annak az íze csak nemrég világosodott meg bennem. Egy száműzetésből hiányoznék Proust jónéhány kötete, s egészen mély nosztalgia vonz Giono völgyeibe és folyópartjaira. Nem Cervantest, Tolsztojt vagy Flaubert-t, a könnyű érveket idéztem, — hirtelen összekapott példáim mind a századból valók.
S hogy igazán érzem az eloldhatatlanságot, onnan tudom: csorbulatlan kedvvel jegyezgetek mai regények margójára... Nem is annyira kritikát (amely holnapra sokszor már nem egészen időszerű), inkább regényektől elszakadó elégedettségemet és elégedetlenségemet. Vagy még nyíltabb és profánabb őszinteséggel: valami továbbösztönző tanulságfélével szeretném a könyvet behajtani. S nem tudom, a gáncsban vagy az elismerésben igazabb-e a szeretet?
A Kocsik szeptemberben Németh László negyedik regénye. És hadd kezdjem szinte sértést súroló nyílt szóval: első jó regénye. Tulajdonképpen igen egyszerű, amit erről a könyvről mondhatok: egészen mély regényélményem volt. Izgalmasan fulladt és forró történet. A mese talán túlságosan is egyszálú és átlátszó: egy jómódú falusi gazda fia elszoruló szívvel néz szeptemberben a város felé elporzó kocsik után. Ezek a kocsik a gimnáziumba viszik a falusi gyerekeket, ő nem mehet velük. Apja gőgösebb és osztályára büszkébb, semhogy "úrnak adja a fiát". Maga is elhalványulva mondja a halálrakész fiú arcába egy éjszakai sírógörcs után: "Beleesik mindbe a féreg, aki közülünk fölkerül. A béresgyerek... a Kiskohn fia... jobban bírják. A mieink nem. Nem tudom, mi az oka, csak látom. Nem akarom, hogy te is a szemétre kerülj. Én embert csinálok belőled idehaza is. Ott van a Nagyatádi Szabó, magamféle gazda és képviselő. Nem elmenni kell nekünk, hanem még jobban itt lenni. Ez az egyetlen". De a fiú életét tette fel az eszméletlen vágyra: a városra, az iskolára. És sírással, daccal, halálkívánással, gyengeséggel eloldja magát az apától, reszkető inakkal, meg vacogó lélekkel felkapaszkodik a szeptemberi kocsikra... Ennyi az egész. Néhány oldal után sejtjük ezt a mesevázat, de a történet csak alkalom az izgalomtól fülledt atmoszféra írói bravúrjára. Ebben a regényben olyan dermedt, pattanásig forródosó feszültség van, mint a kisuhanó nyílban. Színtelen, halványkék lángokkal lobognak itt fel az indulatok, s valahogyan a gyökerükben égnek. Nem is az artériák, de az agysejtek elkínzottan duzzadt teltségét érezzük. A vajúdás és a halál remegő növényi nyújtózás a fény után. Móricz Zsigmond Nyilas Misije óta gyötörtebb, gyulladtabb jajjal összecsukló kisfiúval nem találkoztam magyar regényekben. S nemcsak ez a fiú ráz meg, a kis Joó Péter mellett még jónéhány kemény anyagba faragott figurával ismerkedünk meg. Ilyen izgató profil elsősorban az apa rideg, gőgös, protestáns arcéle, vagy a gimnáziumba került idegen béresgyerek okos sunyisága, s a regény befejező harmadában: az úri életet súroló rokonok petyhüdt lárvája.
Mennyi jó oldal, szinte végig az. S mégis van valami hiányérzésem: Németh Lászlót nem találom a regényben. Inkább csak az akaratát, feladatvállaló kedvét, elszántságát, dacát, — mintha meg akarna minket győzni: ezzel az anyaggal is tud bánni. De miért akar meggyőzni erről? Ez a jó regény végeredményben egy elmaradt találkozás azzal a hajlékonysággal, villogó intellektussal, lobogó vitatkozó kedvvel, amely annyira jellemzi Németh Lászlót, a kritikust. Egy íróval nehéz pörbeszállni, milyen nyersanyaggal dolgozzék. De Németh Lászlónál nem lehet kétséges: az ő mondanivalóihoz a széthulló és sajátosan újuló magyar középosztály illik. Ezt nem társadalmi vagy politikai orientáció, de a mondatok döntik el, s a Kocsik szeptemberben írójánál ebbe az irányba döntik azonnal az elején, — mert anyagszerű-e parasztokról s falusi kovácsokról olyasfélét írni, hogy "feljebb csavarják nyájasságukat", meg "...mint valami kevély madár a többiek felett héjázgatott, a jókedve elnyitott szárnyaival"? Németh László parasztjai vállukat vonnák ezekre a mondatokra, "úri beszéd"; s igazuk volna. Amikor az író parasztokról ír, állandóan azt érezzük, lelkes vezetőnk egy szakadék innenső oldalán áll, s hitet gyújtó hévvel a szakadék túlsó oldalára mutogat, de a mélységet átugrani már nem tudja, s mindaz, amit a szakadékon túlról mond: tanult, elrendezett, átszűrt beszéd. Aktatáskában hozta magával, mint egy kinyomtatott doktori értekezést.
Ki írja meg a középosztály válságát, ha nem ez a fiatal író, aki középosztályunk nem egy betegségével — mint gyógyulást provokáló lázakkal — szinte tüntető módon, a nyilvánosság előtt beoltotta magát. S ki adjon számot fiatal értelmiségünk lázadásáról, letöréséről, s ha úgy tetszik, felszabadulásáról, ha nem az a kortárs, aki ennek a szabadságharcnak egyik zászlóvivője volt? Németh László végigtapogatott egy érdekes korszakot, hangosan csalódott néhány jellemző típusban, tüzelt s kiábrándított, — s ezekután visszavonul olyan Tömörkény-szerű részletfeladatokba, amilyen egy falusi disznóölés minél hitelesebb rajza.
Érzem a túlbuzgóságot, ahogyan az írót bizonyos témák felé terelném, viszont nem tudom elfojtani a mosolyt, amikor Németh László egy századeleji katonavicceket ontó parasztdzsentrit azzal a történetírói apparátussal elevenít meg, mint VIII. Gergelyt. Mennyi rossz katonavicc, mennyi búvárkodás, s amilyen komikusan tökéletes, hitványka eredmény. Negyedik jó regénye után is azt érzem: író és anyaga nem találkoztak még. Németh László elbeszélőhangja ma is ekhós szekér, ha kitünő tanulmányaira gondolok.
Mennyire találkoztak viszont író és anyag, lélegzetvétel és hang, velő és izom Tamási Áron bármelyik nyúlfarknyi novellájában. Most olvastam új regényét (Ragyog egy csillag), amely úgy folytatása a Jégtörő Mátyásnak, ahogyan a második Ábel-kötet követte az elsőt. Mátyás, aki az előző kötet végén éppen megszületett, itt megint kikerül a társadalomba, s fogadalma, csillaga legalább oly forró, mint Ábel korában volt: ne éljen többé külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjanak teremteni egy jobb világot.
A tündéri játék, amely a Jégtörő Mátyás elején oly felejthetetlen fényekkel villódzott, itt megcsitul kissé, s a zavaros, bő szimbolumteremtő botladozás, amely az első kötetben végül is önmagába gubancolódott, a folytatásban kioldja összecsomózott bogait. De itt is van valami esés: a társadalomjáró Ábel, amikor elkerült a Hargitáról, jóformán első lépésével elbotlott szoknya alá nyúlkáló kis kalandorban, — a gyerek Mátyás se jut el a társadalomig, megakad az első fánál, egy nazarénusnál.
Mennyi ötlet a nyelvben, milyen tökéletes oldottság a mondatokban, milyen salaktalanság a tréfákban, milyen gazdagság a ravaszkodó részletekbe, de végül egészen határozottá válik bennük a csalódottság: az író eltréfálta, elravaszkodta a regényt is. Nehogy bárki félreértsen: Tamási nem az igazságot tréfálja el, — milyen szép és égőszínű az elmulaszthatatlan regényvégi fohász, ahogy minden alkalommal feltekint a csillagokra és az Istenre, — de elravaszkodja a műfajt, eltréfálja a megvalósítást. Rajzol két szemet, rajzol hozzá egy szájat is, pepecselő, gyönyörködő kedvvel dolgozik rajtuk, s azután hirtelen kanyarint valami testfélét, — ez a regény!
Lehet így is; de akárhogyan csinálja Tamási: a hanganyag mindig megejt. Ez az író fáradság nélkül teremt mítoszokat, figurákat varázsol a semmiből, valósága úgy gomolyog, alakul, pillanatonként újraformálódik, mint a füst, vagy a felhő, teremtményeit láthatatlan szálak kötik a naphoz, holdhoz, csillagokhoz, folyói és állatai soha nem hallott nyelven beszélnek, beszakad a test és a lélek elválasztó hártyája, összekeveredik minden, a fény úgy szól, mint a harangzúgás és az Isten egy tücsökre bízza a legszebb igazságot, — csak éppen műfaj kellene ehhez a lélegzetakasztó gazdagsághoz. Ábel megtalálta a Hargitán az idillt és Jégtörő Mátyás, mielőtt megszületett volna, úgy röpködött, mint a néha, úgy futott, mint a pók, úgy hajolt hegyi-patakok vize fölé, mint a rókák, szállani tudott, mint a sas, szállni, szárnyalni, ujjongani, mint a pünkösdi lángnyelvek és mint a mese. De belefér-e idillbe és mesébe a társadalom? Mert az esküvés és a feladat, — a csillag, amelyet csak hűtlenséggel lehet kioltani, s másképp nem: a társadalom. Egyszer már bebizonyosodott, hogy a társadalom a társadalmi regényben fér el a legkényelmetlenebbül, ez a kísérlet volt a Címeresek. De a társadalom keze-lába kilógott az égboltig épített tréfából és a csillagok közé rajzolt szimbólumból is, az Ábel-sorozat második és harmadik könyvét ismertük meg ilyennek. S most Tamási elindult, mint a mesék legkisebbik királyfia, hogy megkeresse a regény valamiféle olyan változatát, amellyel feljebb tud lépni az idillnél és a mesénél, feljebb és közelebb a ragyogó csillaghoz. Még nem ért el oda, de ebben a regényben már vajúdik a forma, érezzük az egyszerűség keményebb csontozatát, a szívhangokat is halljuk. Bár éppen a mesék tanítottak meg rá, hogy a valóság akkor tűnik el legbiztosabban, amikor kinyújtjuk utána kezünket.
Tamásinál a remek már csak tisztulás és alkat kérdése, alkaté, amely körül ott tapogat a keze. — Vagy visszatérés a meghódított műfajhoz, a novellához, amelynél torzabbat és különbet alig ír ma valaki magyarul.
És ha a regénnyel viaskodó erőkről esik szó, idézhetnénk-e fiatalosabb erőt Móricz Zsigmondénál?
Új regénye (Míg új a szerelem) olyan, mint a kidöntött óriás-szálfa a gyanútlan erdőben. Mindenfelé csupa derékba hasított vékonyka fenyőtestek, szétfröcskölt ágak, földig lapított bokrok, felhasított moha, ijedten szétröppent tűlevelek, de végesvégig egy mozdulatlan, hatalmas, roppant test meleg, gyantás lélegzése.
Németh Lászlónál az anyag problémája kisértett, Tamási Áronnál a formát kerestük, Móricz Zsigmond idővel nem bír. Legjobb regényei egy éjszaka, egy hét, egy hónap alatt zúgnak le. Az időt nem is ismeri. S amikor a Tündérkertben az évek kezdenek múlni, ez a rész a remek regény elrekedt befejezése.
Most is összemarkolja a történetet, néhány hét maradt csak a szorításában, — ezúttal — érdekes újítás nála — mégis kétféle idővel dolgozik. Két asszony néz farkasszemet a könyvben, a régi asszony s az új, s ami a régire vonatkozik, az megrázó, döbbenetes, kísérteties írásművészet. A hatalmas Móricz-galériában is alig találni párját — igazságban, komor, férfias intimitásban — ennek a figurának. Az új nő: elrajzolt, eltorzult fénykép. Túl közel került a lencséhez. Az írónak mindet el lehet hinni, a lencse nem győz meg semmiről. Vagy alig győz meg jobban, mint egy napihír.
Tanulság? Nincs.
Nincs egyenetlenebb író Móricz Zsigmondnál. Már úgy kezdi az építést, hogy egyes részek azonnal bedőlnek. A romokon épít tovább. Szerelmes a jelenbe, mindent fontosnak tart és mindent lejegyez, nem szűr, nem rostál meg semmit, s nem biztos, hogy észreveszi, amikor a múlt korallzátonya hihetetlen erővel lassan kiemelkedik a mélyből, s magasba emeli, féloldalra dönti a könnyen húzott falakat. Ez az író nem ismeri a tériszonyt, nem ismeri Solness betegségét, a szédülést, derűsen járkál megnyíló mélységek s beroppanó mennyezetek között, s olyan csodálatos remeket épít, mint a kiásott Colosseum. Csak éppen a kétezer év hiányzik.
Úgylátszik, így is lehet.