Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet
A magyarországi építészet összefoglaló története eddig még megíratlan volt. Művészettörténeteink foglalkoztak ugyan vele, de rendszerint kissé mostohán: mellékesen és nem egész anyagának tárgyalásával. Ezért igen örvendetes vállalkozás Bierbauer Virgilnek nemrégiben megjelent műve, mely a magyarországi építészet minden megnyilvánulását figyelembe veszi. Ugyanis nemcsak az építőművészet legnagyobb alkotásaival foglalkozik, mint ő mondja: királyok és nagyurak építkezéseivel, az állam és az egyház nagyszabású műveivel, jelentős művészegyéniségek alkotásaival, — hanem a magyar nemzet egyész építőmunkáját kívánja megrajzolni, tehát nem feledkezik meg a polgárok és falusi emberek építészetéről sem. Bierbauer helyesen ismerte fel, hogy kultúránk sajátos fejlődéséből következik a magyaroszági építészet két élesen elhatárolt és csak ritkán, csak legújabban érintkező részre oszlása. Az egyik réteg a városi, főúri és úri építészet, amely nyugat-európai hatások alatt nőtt nagyra, a másik, amely a magyarság ősi kultúrtalajából, a sajátos magyar építőkészség kifejlődéseképpen virágzott fel. Ezért ennek a rétegnek elhanyagolása azt jelentené, hogy éppen a magyar lélekből, a magyar földből közvetlenül nőtt építészettel nem törődünk.
Ez a két réteg hosszú időn át nem találkozott egymással. S ha találkoztak, az eredmény nem volt szerencsés. A felülről lefelé ható nagystílű építészet mesteremberek kezén tönkretette a falu és kisváros képét, a nagystílű építészet pedig megújhodási és nemzetieskedő törekvéseiben csak ritkán ért el jelentős eredményeket, amidőn a népi művészethez nyúlt, amely legtöbbnyire csak díszítő, de nem konstruktív elemeket tudott szolgáltatni.
Bierbauer könyve gondosan követi építészetünk mindkét ágának kialakulását. Összefoglalja az összes eddigi részletkutatások eredményeit és józan mértéktartással ítélkezik. Helyesen ismerte fel azt is, hogy az építészet a tájnak és kornak, az egyénnek és népnek egész lelkületét beszédesen fejezi ki, ezért teljesítményeit mint az emberi élet szervesen kinőtt termékeit állítja elénk: emberivé teszi vonatkozásait. De ott sem hagyja megoldatlanul feladatát, ahol nagy művészegyéniségek jellemzésével foglalkozik; erre vonatkozóan Feszl, vagy Lechner tevékenységének találó méltatására hivatkozhatunk.
Műve részletesen csak a XIX. század végéig elemzi építészetünket, a későbbi termést csak általánosságban tárgyalja. Könyvének alkalmasint ez is előnyére válik, az utolsó négy évtized még túlságosan közel van hozzánk, hogy róla ítéletet mondhassunk.
kár, hogy Bierbauer műve csak mintegy félszáz képmellékletet tartalmaz. Megérdemelné, hogy egy külön többszázoldalas képeskötet kövesse, ami a nagyközönség részére érthetőbbé és élvezhetőbbé tenné kiváló munkáját.
Ezt a hiányosságot pótolja részben az a valóban elsőrangú kiállításban megjelent mű, mely Györgyi Dénes szerkesztésében Új magyar építőművészet címmel jelent meg és százhatvan képes oldalon, szöveg nélkül sorolja fel a legújabb magyar architektúra alkotásait.
Ez a pompás kiadvány mindenképpen alkalmas arra, hogy a modern építőművészeti törekvések ellen nálunk hosszú időn át megnyilvánuló elfogultságot, idegenkedést eloszlassa. Hiszen a legtöbb olvasónak még élénk emlékezetében élhet, hogy milyen meghökkenést, sőt gyakran felzúdulást keltettek ama törekvések, amelyek a mai szükségletekből kiindulva szakítottak mindennemű történelmieskedő utánzással és az épület céljából alakították ki minden stílusutánzástól mentes egyszerű formáját.
Ma már túl vagyunk ezeken az időkön. Megtanultuk felismerni, hogy az egyszerűség még nem jelent szegénységet és ötlettelenséget, és beláttuk, hogy a mai kor lelkének ez az építészet sokkal inkább megfelel, mint egy régen elmúlt idő őszintén fel nem újítható formavilága. De rájöhettünk arra is, hogy a részeknek egymáshoz mért arányossága, egyensúlya és konstruktív elem ebben az új építészetben éppen úgy szépséggé, művészetté nemesedhet, mint az egykori nagy stíluskorszakokban. Meggyőződhetünk arról is, hogy ennek az építészetnek nem kell sablonosnak lenni, mert éppen úgy szóhoz juttathatja a tervező egyéniségét, mint a régi stílusok, amelyek bizonyos határig éppen úgy uniformizálták az épületeket, mint ahogyan hasonlítanak a maiak is.
Igaz, hogy ennek az új építészetnek inkább csak színvonala van, de kimagasló tervezőegyéniségek még nem jelentkeztek benne. Mégis felismerhető, hogy határozott lépéseket tett a nagyarányú kifejezésmód irányában is, ami arra a reménységre jogosít, hogy ezekre a kivételes tervezőkre nem soká kell várnunk.