Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Figyelő
Sztrókay könyvének helyes címe így hangzana: Fizika. Ez a cím azonban nyilván kevéssé lenne olvasásra csábító. Az érdeklődő nem olvasmánynak, hanem tankönyvnek vélné ezt a fizikát s aligha kapna utána. Attól tartana, hogy csak munkával, lassan, tehát hosszú idő alatt, az egyes részletek külön-külön megtanulásával és csak sorjában, lépésenként előrehaladva, lehet a könyv anyagát még csak megérteni is.
Az író tehát kegyes fordulattal veszi rá az olvasót, hogy a fizika olvasásának úgy kezdjen neki, mint egy regénynek, vagy útleírásnak. Kiderül azután, hogy a fizika nem regény, és nem útleírás. Nehezebb az olvasása. Elmélyedést, gondolkodást kíván;; az már elolvasottakat tudni kell ahhoz, hogy tovább lehessen haladni az olvasásban. De kiderül azután az is, hogy a fizika érdekesebb bármely regénynél. És hogy a fizika, a Sztrókayé, kalandos útleírás is, mert úgy kapjuk benne az egyes tételeket, amint a fizikusok kezdeti észrevételeikből kiindulva nyomról-nyomra jutottak el a bonyolultabb törvényszerűségek felismeréséhez. Így felülmúlhatatlanul érdekes és idegborzongatóan izgalmas a fizika. Izgalmasak az afféle kalandok, hogy a láthatatlan atomok megmérésére vállalkoztak a fizikusok és azután — a mérés sikerült is.
Rosszul ítéltük meg a fizikát, amikor az iskolában ötlettelen előadásokból és lélektelen, rendszerező tankönyvekből — mi öregebbek a Fehér Ipoly-ból — tanultuk. Akkor az történt, hogy az egyik fejezet után így következett a másik: És most áttérünk a rugalmas golyók ütközésének kérdésére. Áttérni át is tértünk, de — untuk a rugalmas golyókat, csak úgy mint a rugalmatlanokat. Kényszer volt reánk nézve az ilyen ismeret s az volt az érzésünk, hogy nincs közünk hozzá. Most azonban, a Sztrókay könyvét olvasva, már izgatottan várjuk, hogy: mi is van hát azokkal a rugalmas golyókkal? Szinte mesének látszik, de így van. Mert Sztrókay az önmagunk, az életünk, de meg ezen keresztül általában az élet, a természet iránt való izzó érdeklődésünk bűvkörébe adta a fizikát.
Hihetetlenül érdekes minden egyes probléma a Sztrókay előadásában. Nem is tudnám megmondani, mi az ő ismeretközlő képességének a nyitja. Százféle dolgon is múlik ez. Például mi úgy kezdtük, hogy: minden test mindaddig megmarad nyugalmi helyzetében, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgásában, amíg valamilyen erő nem hat rá. Sztrókay várakozást kelt fel, amikor kiindulópontul ugyanezt a tételt így fogalmazza meg: Ha azt látjuk a természetben, hogy valami kimozdul nyugalmi helyzetéből, vagy görbe vonalú pályán mozog, vagy megváltozik a sebessége (szóval ha csökken is a sebesség egészen addig, hogy a mozgó valami megáll), mérget vehetünk rá, hogy valamilyen erő hat rá s ha keressük, meg is kell találnunk ezt az erőt.
Így egyszerre benne vagyunk a cselekményesítésben, s nem kapjuk, hanem felkutatjuk az eredményeket. Alig tudjuk a könyvet bárhol abbahagyni; csak időhiány, vagy elfáradás bírhat erre rá, mert mielőbb tudni óhajtjuk, hogy mi is történik, ha például elkövetkezik az az állapot, amikor szüntelen mozgásukban megállnak a molekulák, azaz sebességük a szó szoros értelmében zérusra csökken.
De hát csak sok idézettel és magyarázattal lehetne szemléltetni a várakozás felkeltésének s kielégítésének, illetve az ismeretközlésnek azt a rafinált egyszerűségét, azt a művészetét, amellyel Sztrókay beavatja olvasóját a fizikába, minden esetre egy bizonyos mérvű megértését adva annak. Ez a megértés, melyről azt mondom, hogy egy bizonyos mérvű, csak viszonylagosan tökéletlenebb minőségű a szakemberénél, mivelhogy a szakember is csak azt tudja például, hogy a tömegek vonzzák egymást és hogy a vonzásról törvényszerűségeket lehet megállapítani, de hogy miért, honnan a vonzás, az a szakember előtt is ismeretlen, tehát érthetetlen.