Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Figyelő
Talán meg is lennénk lepetve, ha új író első könyve nem lenne önéletrajzi regény. Ez a műfaj ma már a legfontosabb kifejezési formává nőtt, nemcsak a magyar irodalomban, hanem külföldön is; legföllebb azzal a különbséggel, hogy angol, francia írók még tartják magukat ahhoz a hagyományhoz, hogy "az emberélet útjának felén" túl írják meg visszaemlékezéseiket. Mi az oka ennek a jelenségnek? Erre nehéz kielégítő magyarázatot találni; mindenesetre jellegzetes marad erre az irodalmi korszakra.
Thurzó Gábor első regénye a gyermekkor mindig-hálás története mellett a pesti, német eredetű patriciusvilág utolsó korszakának, a lassú felbomlásnak idejét is elénkbe idézi, a Buddenbrook—Tormay Cecile hagyomány egyenes folytatásaként. Nála is a régi ház, a másfélszázados nagykereskedőcég fellegvára a történet kerete, s a ház szerves életet folytat, szinte együtt él és romladozik azzal a világgal, amit magába zár. Egy születéssel kezdődik a regény: a központi alak, a kisfiú világrajöttével; és egy halállal fejeződik be, a dinasztikus nagyanya lassan kihunyó életének már nem is tragikus befejezésével.
A nagyanya alakja dominálja az egész történetet; ő irányítja a házbeliek sorsát, rideg kézzel fogja össze a málladozó hagyományokat, melyek ősi és lassan értelmük-vesztett törvényekkel kötik az üzlet, a család, a patriarchális személyzet minden mozdulását. A nagyanya körül lobbannak föl az apró palotaforradalmak, a meghajolni nem akaró egyéni életek ellentmondásai: s ezekből a keserű kis harcokból bontakozik ki egy rideg, haragosan konzervatív, hajthatatlan öregasszony sokszor már kissé embertelen alakja: nem is önzésből, nem is erkölcsi okokból, pusztán a számára is hajlíthatatlanul élő patricius-törvények szolgálatában küzdi le az ellene szegülő akaratokat. Szinte alig fűti igazi emberi indulat; ezért is tűnik fel egyoldalúnak, nem elég plasztikusnak. Mikor a világ megváltozik körülötte, s őt is változásra kényszeríti a foggal-körömmel védett üzleti és emberi elvek föladására, a ház fölötti uralommal együtt kiengedi kezéből az életet is: lassan, betegségben szétomladozva hal meg, mint az ódon ház körülötte, melynek vakolata, eresztékei látszólag ok nélkül engednek a kérlelhetetlen Időnek.
Az apa alakja, aki a nagyanya hatalma elleni lázadozásában egészen a szökésig jut el s a világháborút mint menekülési alkalmat használja föl, már kissé homályosabb; nagyon is a nagyanya vonzáskörében van ábrázolva, egyéni élete minden vonatkozását befolyásolja a nagyasszonnyal szemben való, megalkuvásba torkolló lázadása. Talán legemberibb figurája a regénynek az anya, aki lágyságával, odaadó asszonyi szerepével ütközőt kénytelen játszani először férje és anyja, majd anyja és kisfia között; s az utóbbinál, mikor nőstény-ösztönnel védi a gyereket a nagyanya szívós törekvése ellen, hogy a család avult rendjébe törje a fiúcskát, szép és emberi lesz a következetlen, puha, de öröklött energiákkal védekező asszony alakja. A kisfiú alakja is kissé elmosódott; rajta csak átfolynak az események, passzív részese a család külső és belső életének, szeizmográfként veszi tudomásul a ráható erőket, s még nem látni tisztán, mennyit alakít benne a család, s mennyi ő maga. A könyv vége felé a gyerekben jelentkező szociális, vallási és szexuális problémák is inkább csak jelezve vannak, kissé felszínesen, egy későbbi egyén-történet előrevetett irányvonalaiként. E négy főalak mellett a nagypolgári mikrokozmosz többi alakja mozog; az apa családja, a terézvárosi magyar iparosok, ez a külön ellenséges elan érdekesen és jellemzően áll szemben a nagyvonalúbb, de korlátozottabb belvárosi "német" családdal szemben; jól megfogott és maradandó kabinetfigurák, öreg, házibútorrá vált szolgák és fél-szolgák, papok, az utca lakói; de mind magukon viselik az elmúlásnak, egy csupán már relikviáiban élő világrendnek bélyegét.
A regény tempója lassú, egyenletes, szabályos, mintha a távolabbi háttérben egy metronóm egyforma ingását sejtenők; a külső események — háború, forradalom üzleti pangás — alig érintik lényegesen a belső életet; még az apa négyéves nyomtalan eltűnése is csak felszínesen befolyásolja a családot, távolléte nem feltűnő, szakadásszerű. Ez kissé érthetetlenül könnyen történik, komoly törés nélkül törődik bele mindenki a férfi eltűnésébe, még a szerelmes asszony is. A regény túl egyenletes tempója, erősen részletező felépítése néhol kissé monoton hangulatot teremt, mindennek nagyjából egyforma súlya van a változások során, s elhatározó válságok, ugrásszerű átalakulások mintha nem is lennének az író mértékletes világában. Hiányoznak a könyvből azok a sűrűsödési pontok, amelyek a "sorsforduló" nevet viselik, — s amik egyaránt izgalmassá teszik az életet s az írásművet.
A kivénhedő particius-légkört, e társadalomba beékelt sziget atmoszfréráját maradéktalanul adja vissza Thurzó Gábor regénye. Nehéz ezt az öntudatosan korlátolt, rugalmatlan etikát hősiesnek, vagy akár szimpatikusnak megrajzolni; maga az író mondatja egyik alakjával: "Mink nem a veszélyben vagyunk hősök,... hanem a veszélytelenségben". Thurzó Gábornak sikerül ezt a levegőt elevenné varázsolni alakjai körül, s ha nem is menti őket, legalább magyarázza. Ha szimpátiánkat nem is tudja megfogni, le tudja kötni érdeklődésünket.
Regényét az önfegyelem erénye jellemzi; mindent mértékkel tart, erősen részletezve, túlzásokba nem esik, s még azt is lefojtja, amiben legerősebb: a hangulatfestést. Minden arra mutat, hogy jól megtanulta az írás mesterségbeli szabályait; néha azonban azt kívánnánk, hogy kissé ficánkolóbb, szabadabb legyen, ne ennyire józan és szabályszerű. Tanultsága alól nehéz kihámozni a meg-megcsillanó egyéni írói arcot. A régi ház elevennek rajzolt külön élete néhol a Féltékenyek távoli hangját idézi; a nagyanya alakja dimenziótlanabb formában, a Halálfiai Cencijében találja meg elődjét; a német eredetű asszony és magyar származású férfi ellentéte pedig — ha szelídebb válságok során is, Thormay Cecile regényére, A régi ház-ra emlékeztet.
Stílusa gondosan kidolgozott, de néha keresett és kissé modoros; hasonlataiban, képeiben próbál egyéni lenni, s ez néha kisiklik a természetességből. Vannak ilyen hamisan kongó mondatai: "Legszívesebben a halakat nézte,... ahogy, mint könnyű, nyeletlen balta úsztak a zöldes vízben".
Mindenesetre várjuk a regény folytatását, amit a címe és egész fölépítése is ígér: a kisfiú a könyv végén tizennégyéves, s egy nem-hősi korban, a húszas évek derekán jut el az ifjúság harcokkal telt időszakának küszöbéhez. Itt kell Thurzó Gábornak igazi erőpróbájához elérni, amelyhez az Előjáték biztató és tehetséges írói kezdetnek mutatkozik.