Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Figyelő

Illyés Gyula: Magyar tragédia száz év előtt
(Lovassy László pöre) Rédei József könyve Századunk

Lovassy László nevét mindnyájan ismerjük, a tankönyvekből is, — épp csak a nevét ismerjük. Az ifjúság egyik vezére volt, a dieták korában; bebörtönözték, a börtönben megőrült. Mártíromságával talán többet használt a reformkor eszméinek, mint szervező munkájával, szónoklataival. Szerepéről kegyeletből jelent meg most, száz év után ez a könyv, vagy példaadásból? Ha magamon mérem a hatást, az utóbbira gondolok. A hatalom, Metternich kormánya elriasztó áldozatul szemelte ki a fiatal ifjúsági vezért, akinek — épp fiatal kora folytán — csak egy erényét ismerhette kora, ismerhettük meg mi is: fiatalos elvhűségét. Azáltal, hogy a hatalom-rámérte szerepet ő viszont úgy vállalta, amint a szabadság ügyének érdeke kívánta: nevéből kardot kovácsolt. Magában hordozta már előbb is a betegség csíráját, s elméje amúgy is elborult volna? Vagy valóban a börtönbeli szenvedések következtében borult el? A kardot a sors megélesítve nyújtotta át az ügy bajnokainak. Őt magát hamar elfeledték, de neve épp a harc legdöntőbb éveiben lett fegyver; bosszúra ösztökélő, ami a politikai harcokban is a leghatásosabb. Szónoklataiban a húszéves jurátus gyakran emlegette, hogy életét is szívesen adná a szabadságért. Ha elfogadjuk szavait és életét, mint ő maga, mi is a történelem, az eszmék szempontjából nézzük, azt mondhatjuk, hogy sorsa szerencsés volt. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik pusztán életük feláldozásával eredményt értek el, hivatást töltöttek be. Passzíve végezhettek el egy nagy feladatot, csupán a hősi magatartás köpenyébe burkolózva. Vigasztaló, hogy ilyen is van. De lehet érdekessége s fontossága egy ilyen életnek azon a pillanaton kívül, midőn a példaadást épp elvégzi? Pöre előtt Lovassy alig emelkedik ki kortársai közül; tevékenységéről elég annyi, hogy ártatlanul ítélték el; nem volt felségáruló, a jobbágyok helyzetének megjavításáról beszélt, olyasmikről, mint a mai faluvizsgálók. Nagy tette után még igen soká, 1892-ig élt, egy erdőháti kis faluban, egy nádtetejű házban, melyből néha hónapokig sem lépett ki; félig felöltözve ágya szélén elmélázva pipázgatott, "magában beszélt, szónokolt a tisztelt Karok és Rendekhez", ha a gyermekek rányitották az ajtót, "rögtön elhallgatott és kedves, szelíd szavakkal beszélt".

Életének, szerepének mindenképpen volt értelme. Műve a magatartása s ez nem mindennapi bátorítás, olyan napokban, midőn az egyénre háramló erkölcsi feladatot, az egyén hivatását az egyéniségek is lebecsülik.

E könyvben Lovassy szenvedéseit szinte csak dokumentumokból ismerjük meg. Az életrajzi regények elviselhetetlen fecsegésének divatja idején meglepő és üdítő a szerző szerénysége: írói kvalitása, ízlése mellett szól, hogy nem akar költeni ott, ahol a valóságot kell megmunkálnia, kibányásznia. Ezt a munkát hang nélkül, szerényen, éppazért kitünően végzi el.