Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Just Béla: Proust körül

Just Béla: Proust körül
2. Animus és Anima

Az írók s általában a művészek két csoportra különíthetők lelkialkat szerint: ha a feloldó folyamatot az intellektus indítja meg, az ideoemotiv tipushoz tartoznak, ha viszont az érzelem végzi el ezt a munkát, a sensoriel-típushoz sorolhatók. Claudel mély parabolája a zsarnok Anumus-ról, aki nem tűri meg, hogy felesége, Anima a jelenlétében énekeljen, ugyanezt a kettősséget érzékelteti. Ha az ember Proustot akarja valamelyik típusba sorolni, s hogy ezt elvégezze, művének elsődleges vonásaira gondol, kénytelen beismerni tehetetlenségét. Ami a legösszetettebb lelkialkatú művészeknél, mint Valéry, Joyce, Franz Kafka (találomra idézem ezt a három nevet, mint a modern irodalom kimagasló egyéniségeit) nyilvánvaló, Proust esetében végtelen vitára adhat alkalmat s végeredményben megoldhatatlan. Goethét kivéve nincs költő, akiben az intellektus és az érzékenység (vagyis az animus és az anima) olyan kiegyensúlyozott s egyúttal szervesen összefüggő módon jutna érvényre, mint a Swann és a Temps retrouvé szerzőjénél. Azt hiszem, ezen a ponton lehet legjobban megközelíteni Proust eredetiségének és szuggesztív erejének titkát. Akik ismerték, egyhangúlag kiemelik "emberfeletti intelligenciáját és érzékenységét" (Reynaldo Hahn): hatalmas alkotása éppen ennek a két tényezőnek gyümölcse. Ez az emberfeletti intelligencia egymagában valószínűleg értékes filozófiai rendszert hozott volna létre, de abban a pillanatban, amint szenzórius elemekkel keveredett, az eredmény nem lehetett más, mint egy tengeri szörnyhöz hasonló, félelmetes s ugyanakkor légiesen finom mű, az A la recherche du Temps Perdu.

Taine valószínűleg megmagyarázta volna Proust kettős faculté maîtresse-ét: intelligenciáját, mely elsősorban nagyszerű megfigyelő-képességében, világos és biztos diagnózisban, és rendkívül éles kritikai szellemben jutott kifejezésre, atyjától örökölte, aki orvosprofesszor volt. Érzékenységét rajongásig szeretett anyjának köszönhette, gyönge szervezetének, mely évtizedeken keresztül elzárta a külvilágtól s arra kényszerítette a beteget, hogy befelé fordulva, gyermek- s ifjúkorának elveszett emlékeit idézze fel varázslóként...

Ha megkísérlem részeire bontani és megvizsgálni a prousti mű két alkotó-anyagát, azért történik, hogy önmagam közelebb kerüljek ahhoz az idegközponthoz, ahonnan az egész regényciklus egy szempillantással s mintegy intuitive áttekinthető és birtokolható. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Proust ismételten hangsúlyozza, az olvasó, aki regényét kezébe veszi, voltaképpen önmagának olvasója:

"Ils ne seraient pas, comme je l'ai déj montré, mes lecteurs, mais les propres lecteurs d'eux-męmes, mon livre n'étant qu'une sorte de ces verres grossisseurs comme ceux que tendait un acheteur l'opticien de Combray, mon livre grâce auquel je leur fournirais le moyen de lire en eux-męmes..."

Az intelligencia vizsgálatából indulok ki. Proust alkotása egy intellektuális erőkifejtés eredménye, melynek az a célja, hogy önmagát és az őt körülvevő világot megismerje. Azzal a meggyőződéssel indul útjára, hogy az emlék és az emlékezés állandóan megzavarja a világ objektív megismerését, de ugyanakkor egy másik érzés is él benne: egyedül csak a lelki-világ létezik, melynek ő is egy különálló, a többitől teljesen elszigetelt atomja. Első és legmélyebb meggyőződése az, hogy a valóságot, a lényeget az érzékek alá eső dolgokban kell keresni. Lehetetlen itt észre nem venni Proust platonizmusát: a dolgok mögött Eszmék rejtőznek, melyek valóságosabbak, mint maguk a dolgok s értelmet adnak azoknak. Azért szeretne író lenni, hogy valamilyen alkotás közvetítésével felszabadíthassa ezeket az Eszméket, s úgy érzi, amíg ez nem sikerül, nincs semmi bizonyítéka írói képessége felől. S mert nem tudja feladatát megvalósítani, már-már megnyugszik a gondolatban, hogy nem született írónak:

"Combien depuis ce jour, dans mes promenades du côté de Guermantes,il me parut plus affligeant encore qu'auparavant de n'avoir pas de disposition pour les lettres, et de devoir renoncer ętre jamais un écrivain célébre. Les regrets que j'en éprouvais, tandis que je restais seul ręver un peu l'écart, me faisaient tant souffrir que... nom esprit s'arrętait entiérement de penser aux vers, aux romans, un avenir poétique. Alors... tout d'un coup un toit, un reflet de soleil sur une pierre, l'odeur d'un chemon me faisaient arręter par un plaisir particulier qu'ils me donnaient, et aussi parce qu'ils avaient l'air de cacher au-del de ce que je voyais quelque chose qu'ils m'invitaient venir prendre et que malgré mes efforts je n'arrivais pas découvrir. Comme je sentais que cela se trouvait en eux, je restais l, immobile, regarder, respirer, á tâcher d'aller avec ma pensée au-del de l'image et de l'odeur."

Nem tudja megragadni a dolgok mögött bujkáló valóságot, s tehetetlenségének eredménye: csalódottság. De csüggedése nem végleges: tovább is keresi a megoldást, s hirtelen fordulattal úgy oldja meg a megismerés-vágy és a megismerés lehetőségei között felmerült ellentétet, hogy önmaga felé irányítja agyának sugarait. Amit nem tudott saját magán kívül megragadni, most majd önmagában igyekszik vizsgálat alá venni s feltárni:

"Il est clair que la vérité que je cherche n'est pas en lui (a hársfateáról van szó), mais en moi... Un plaisir délicieux m'avait envahi, isolé, sans la notion de sa cause. Il m'avait aussitôt rendu les vicisssitudes de la vie indifférentes, ses désastres inoffensifs, sa briéveté illusiore... en me remplissant d'une essence précieuse: ou plutôt, cette essence n'était pas en moi, elle était moi..."

Tévedett, amikor azt gondolta, hogy a külső világ tárgyai közelebb hozzák a valóság megismeréséhez: kutatása ezentúl a lélek felé irányul s önmaga lesz vizsgálatának tárgya. Az ember érzi a fenti idézetből, hogy Proust egy lépéssel közelebb került kitűzött céljához, amikor mindet figyelmen kívül hagyva, saját énjét kezdi figyelni, azt az ént, mely az évmúlt évek alatt rengeteg emléket és élményt felszívott magába. Amikor rájön, hogy mi okozta a hársfatea és a Madeleine ízével összefüggő csodálatos élményt, megelégszik a fiziológiai okkal s a csészéből elővarázsolt gyermekkor emlékeit idézi fel. Egyelőre minden figyelmét a megtalált múlt feltárása köti le: Combray után, ahol első álmai virágzottak, Swann-ék felé vezeti az olvasót, majd Guermantes-ék felé, mint valamikor a családi séták alkalmával. A regény összes szereplője egyik vagy másik hiány körül helyezkedik el, s az élmények mindig a valóság megismerésére irányuló kutatás anyagát szolgálják. Gilberte iránti szerelme, Saint-Loup-val kötött barátsága, a virágzó lányok, Charlus báró különcségei, a nagyanya halála, a mindjobban összeszövődő események és személyek nem akadályozzák meg, hogy Albertine fokozatosan ki ne emelkedjék. Sodome és Gomorrhe-ban a dráma már kirajzolódik Albertine és Marcel között, majd vezér-téma lesz a Prisonničre és az Albertine disparue négy kötetében. De még ez a dráma is csak anyag, mely Marcelt a gyermekkori titokzatos impressziók óta a valóság megragadására ösztönzi. A szerelemnek, barátságnak, szenvedésnek csak annyiban van értéke, hogy megkönnyíti a valóság kutatását, mely Proust esetében az alkotás problémájának kutatásával egyesül. Ez a nyomozás végső fokon nemcsak Alberine, Charlus báró vagy a Guermantes hercegnő személyénél, hanem magánál Proustnál is lényegesebb: általános és gyakorlati érvényű, mert, anélkül hogy tudnók, önmagunkban folytatódik. S aki a regényt önmagáért elolvasta, azzal a tudattal tehette le az utolsó kötetet, hogy Marcel Proustnak köszönheti, ha több reménnyel s élesebb fénytől kísérve folytatja a valóság és az igazság kutatását.

A Temps retrouvé második részében, néhány egymást követő s a hársfatea élményéhez hasonló jelenség hatása alatt Proust elérkezettnek látja az időt, hogy értelmének világánál az élmények lelki okát is megvizsgálja, s a valóság kutatásának méltó befejezéseképpen megtalálja igazi énjét. Hosszú utazása alatt különös dolgokat fedezett fel: amit mi külső világnak nevezünk s mint gyakorlati értékmérőt fogadunk el, értéktelen és érzékeinket megtévesztő valami; az ember lassankint az idő és a tér rabszolgája lett, s még szerencse, hogy az egyéniség állandó változása, melyet azelőtt nem akartak észrevenni, megóvja a teljes megkövüléstől; a jelen egy gumiszerű, értéktelen valami, a tudatosított múlt még a jelennél is szegényebb, a jövő, melytől annyit remélünk, a múlt és a jelen köveiből felépített alkotmány. Érték és értelem csak az elsüllyedt s akaratunktól függetlenül feltámadt múltban van, mely igazi egyéniségünket is romlatlanul megőrzi, mint borostyánkő a bennlévő rovart:

"L'esprit languit dans l'observation du présent ou les sens ne peuvent la lui apporter, dans la considération d'un passé que l'intelligence lui dessčche, dans l'attente d'un avenir que la volonté construit avec des fragments du présent et du passé auxquels elle retire encore de leur réalité ne conservant d'eux que ce qui convient la fin utilitaire, étroitement humaine, qu'elle leur assigne. Mais qu'un bruit, qu'une odeur, déj entendu et respirée jadis le soient de nouveau, la fois dans le présent et dans le passé, aussitôt l'essence permanente et habituellement cachée des choses se touve libérée et notre vrai moi qui, parfois depuis longtemps, semblait mort, mais ne l'était pas autrement, s'éveille, s'anime et recevant la céleste nourriture qui lui est apportée."

Így ezek a pillanatnyi, de rendkívül erős hatású élmények egyszerre a múltban s a jelenben gyökereznek, s a szellemi valóság idő-feletti esszenciáját alkotják, melyet Proust gyermekkora óta keres. Azokban a pillanatokban, amikor az élmény bekövetkezik (a hársfatea, az egyenetlen lépcsőfok, a tányérhoz ütődött kanálka stb.), az ember kikerül az Idő törvénye alól s a halhatatlanság szele csapja meg.

Az ily módon megtalált valóság is ellenáll az Idő pusztításának, de csak abban az esetben, ha megtalálja törvényét, vagyis a művészeti alkotást, mely biztosítja fennmaradását s a megtalált idő, az örökkévalóság felé viszi azt.

Proust tehát eljutott emberfeletti intelligenciája vezetésével kitűzött céljához, a valósághoz. De hogy ez megtörténjék, nem elég ha az ember tisztánlátó, őszinte, elmélyülő és nyughatatlan: az intelligencia önmagában csak vonatkozásokat tud észrevenni s azokból bizonyos törvényeket megállapítani. Az anyagot, vagyis az árnyalatokkal, rejtett drágakövekkel teli élményt mindig az érzékenység, vagyis az érzelem szállítja. Egész tanulmányt lehetne írni a visszhangokról, melyeket Porust lelkében egy festmény, a Madeleine íze vagy Albertine szeme idéz fel, az érzelmi gyújtópontból szétfutó sugarakról, melyek nem törődve az idő és a tér törvényeivel, eszmék, emberek, tájak, szenvedélyek mélyéig hatolnak s az intellektus által figyelmen kívül hagyott részleteket világítanak meg. Kétségtelen, hogy a boncoló ész is szerepet kap ebben a munkában: válogat a felhalmozott anyagban, rendez és magyaráz; de szerepe csak az érzelem tevékenysége után következik, mely az élet színekben végtelenül gazdag mezején összeszedi a virágokat, frissen tartja, harmatozza őket, hogy felajánlhassa a belőlük kötött csokrot, a táj illatával és a fölöttük átsuhanó szél finom zajával együtt, az otthon már türelmetlenül váró értelemnek.

Azok közül, akik Proust regényével foglalkoztak, sokan alig vették észre ezt az erős érzelmi és lírai beállítottságot: pedig minden megmozdulás hozza idegrendszerét s valóságos örvényt támaszt benne. Semmi sem mutatja jobban érzékenységét (s egyúttal lelki elhagyatottságát is), mint az a jelenet, amikor a kis Marcel megcsókolja a rózsákat s szerelmes szavakat suttog kelyhükbe. Az érzelmi átélés minden erejét leköti, kivéve egyet: intelligenciáját, mely állandóan az élmények felett repdes és néha szinte bántó érzéketlenséggel figyel.

Az akaratlan ráemlékezésre alapított esztétikában is kifejezésre jut az érzelmi elem s kiegyenlíti az intellektus működését. A prousti mű vázát képező kilenc reveláció, melyhez még a Vinteuil-szonáta s a septuor is hozzátartozik, lényegileg affektív elemekből tevődik össze; az értelemnek csak vizsgáló és tudatosító szerepe van. Hasonlóképpen a lírai részletek, mint megannyi morceau de bravoure, is tisztán érzelmi eredetűek s hatásukban kizárólag az olvasó szenzibilitására támaszkodnak: az esti anyai csók, a Vivonne vizirózsái, az örökké változó tenger, Albertine alvása s rengeteg más lírai részlet nemcsak a regény legszebb lapjaihoz tartozik, de egyúttal a revelációk mellett a leglényegesebb eleme a A la recherche du Temps perdu-nek. Lehetséges, hogy a társadalom rajza, mely terjedelemben meghaladja a regény felét, idők múltán elveszti értékét; azt is fel lehet tételezni, hogy Proust lélektani meglátásai elhalványodnak s valaki még mélyebben lehatol az emberi lélek homályaiba; de elképzelhetetlen, hogy a regény lírai részei s az egész alkotást éltető érzelmi légkör - vagyis a költő Proust - valaha is elveszítsék üdeségüket és szuggesztív erejüket.