Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Just Béla: Proust körül
Még nem telt el tizenöt év halála óta és Marcel Proust máris megfutotta azt az utat, mely az ismeretlenségből kiindulva, megnemértések és bizalmaskodó vállveregetések meredekein először a Goncourt-díj kétes értékű magaslatáig, majd a kortársak magasztaló gyász-cikkein és tanulmányok tisztítótüzén át a kétszeresen megérdemelt halhatatlanság kapujáig vezet. Nem ismerek regényírót, aki életében és halála után annyit szenvedett volna a sok félreértéstől s nagy művéhez mindenképpen méltatlan belemagyarázástól. Igaz, hogy 1919-től kezdve az addig dilettánsnak s különcnek tekintett Proust körül a tömjénezők állandóan szaporodnak, kötetei, talán éppen a Goncourt-díj hatása alatt minden könyvespolcon megtalálhatók, angol kritikusok és irodalombarát amerikai milliomosok kopogtatnak a Boulevard Haussmann remetéjének ajtaján; de bármennyire cirógatta is Proust lelkét a siker és a mindjobban növekvő dicsőség, parafával bélelt és besötétített szobájának magányában szomorú mosollyal szemlélhette az áhított hírnevet, mert tudta, hogy mindaz, amit értékelnek és csodálnak művében, lényegtelen a valódi érték mellett.
Aki a kritikus lélektanával és az olvasóközönség ízlésével foglalkozik, érdekes adatokhoz juthat, ha Proust sikerét, illetőleg a siker okait és körülményeit megvizsgálja. Amikor 1913 végén a prousti hajóhad első dreadnough-ja, a Du côté de chez Swann megjelenik a láthatáron, néhány fiatal írón, mint Jacquez Rivičre, és egy-két öreg kritikuson kívül (a racionalista Souday későbbi vétkeit megbocsátja a Swann-ról írt megértő cikk) senki sem sejtette, hogy mit jelent a regény történetében ez a különös mű. Azok, akiknek a "kis Proust" elküldte az ormótlan könyvet, többnyire egy gazdag dilettáns különös kísérletét látták benne; még annak az Anatole France-nak sincs elismerő szava, aki egy évtizeddel azelőtt bevezetésével fémjelezte Proust első könyvét, a Plaisirs et les Jours-t.
Ötéves csend után megjelenik a ciklus második része, mely kritikusok és közönség részéről jóval kedvezőbb fogadtatásra talál, mint a Swann. Talán a költői és sokat ígérő cím az oka, talán a közönség érdeklődést felcsigázó Proust-legenda, mely csak fokozta a párizsiak sznobizmusát: mindenkinek el kell olvasnia a Goncourt-díjas regényt, még akkor is, ha szerzője ismeretlen, vagy ha hosszú és unalmas. A jólértesültek siettek elterjeszteni, hogy az A l'ombre des jeunes filles en fleurs kulcsregény s érdemes elolvasni, mert "botrányos" jeleneteket tartalmaz. A kétkötetes, fejezetek és bekezdések nélküli regény hamar elfogyott, s néhány kritikus hatása alatt, akiket megtévesztett az író érdeklődési területe, az a vélemény alakult ki, hogy Marcel Proust a századvég Saint-Simon-ja, a Faubourg Saint-Germain rajongó memoár-írója.
Proust, akit a várt s mégis váratlanul jött sikerfénye elkápráztatott, nem tiltakozott e beállítás ellen, sőt a Le côté de Guermantes és a Sodome et Gomorrhe megjelentetésével akaratlanul maga is hozzájárult a félreértés elmélyítéséhez, mely még az író életében éri el maximumát. Halála előtt egy évvel a Temps retrouvé költője úgy él a köztudatban, mint az arisztokrácia és a szexuális eltévelygések rajzolója, aki érzéketlen minden más kérdéssel szemben. Proust csak akkor veszi észre a veszélyt, mely művét fenyegeti, amikor minden bírálója a részletek gazdagságát, a boncolás mikroszkopikus jellegét és a mű szerkezeti hiányait hangsúlyozza. Kétségbeesetten igyekszik megértetni, hogy nem végtelen kicsiny jelenségeket boncolgat mikroszkópon keresztül, hanem éppen ellenkezőleg: az emberi lélek távoli, ködbevesző titkait igyekszik megközelíteni teleszkópszerű analízisével; ami pedig a regényciklus szerkezetét illeti, ne mondjanak végleges véleményt, amíg az utolsó rész meg nem jelenik.
A tiltakozás nem járt sok eredménnyel, s ennek köszönhető, hogy sokan még ma is elsősorban memoárírót látnak Proustban, a századfordulót megelőző kor társadalmának rajzolóját. Ez a kétségtelenül téves és leértékelő nézet halála után néhány árnyalattal gazdagodik, anélkül azonban, hogy megközelítené a lényeget. A poszthumus kötetekkel párhuzamosan, tucatjával jelennek meg tanulmányok, melyek mind azt hangsúlyozzák, hogy Proust elsősorban az analitikus regény megújítója: felhasználja Bergson és Freud tanának lényegét, a lehetőség határáig tágítja a lélektani megfigyelés területét, mélységben sokszorosan felülmúlva Stendhalt, aki mellette felszínesnek látszik. Bámulatos emlékezőtehetségével felidézi elsüllyedt életének apró eseményeit, köddéfoszlott környezetét, majd indaszerű mondataival, melyek szövevényességükkel szükségszerű következményei az analízis végtelen gazdagságának, egy tudós lelkiismeretességével megrögzíti az elveszett múlttal.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az értékelés - bár részleteiben megfelel a valóságnak - eltakarja az igazi Proustot, akit lehetetlen egy félig kiadott regény alapján megítélni. 1925 körül valóságos klasszikust csinálnak belőle, egyes részek, mint például a Madeleine jelenet, vagy a galagonyabokrok még az iskoláskönyvekben is megtalálhatók, a különböző antológiákról nem is szólva, melyek még magyarázatot is fűznek a szöveghez. Közben megjelenik az Albertine disparue, majd a regényciklus záróköve, a Temps retrové, ahol Proust megadja művének kulcsát és a főcím értelmét. A poszthumus kötetek talán még nagyobb példányszámban fogytak, mint a megelőzők, de távolról sem volt olyan zajos hatásuk: a legtöbb kritikus már régen megítélte az alkotást az első részek alapján, mindenki tisztelettel fogadta a prousti hajóhad utolsó óriásait, de nagyon kevesen néztek a mélyükre; a közönség pedig lassan eltávolodott Proust művétől, a sznobizmus, mely alig tíz évvel azelőtt mindenkit köréje csődített, most mások után vetette magát.
Ez a természetes reakció kisebb-nagyobb hullámzások után tavalyelőtt érte el tetőpontját. Jelképesen egy másodrendű kritikus, Pierre Léon Quint két tanulmánya (Une nouvelle lecture de Proust dix ans plus tard; Proust et la jeunesse d'aujourd'hui) érzékelteti az eltávolodást. Léon-Quint egyike volt azoknak, akik elsőkül használták ki Proust kezdődő népszerűségét: könyve, mely az Albertine disparue és a Temps retrouvé megjelenése előtt látott napvilágot, éppen népszerűsítő jellegénél fogva talán még máig is a legismertebb Proust-magyarázó. Nos, Pierre Léon-Quint nemrégiben újból elolvasta. A la recherche du Temps perdu-t, majd kiábrándultan megírja említett két tanulmányát s kijelenti: ez a végleges, megváltozhatatlan véleményem. Szemére hányja Proustnak, hogy regényében és főleg levelezésében érzéketlennek mutatkozik a világháború szörnyűségeivel és a francia katonák hősiességével szemben; hogy amíg tizenöt köteten keresztül véghetetlen hosszú oldalakon foglalkozik az arisztokrácia és a burzsoázia legjelentéktelenebb megnyilvánulásaival, a szociális kérdések nem is léteznek számára; hogy élete végéig sznob maradt, bármennyire igyekszik nevetségessé tenni azt a környezetet, mely sohasem fogadta be teljesen Proust professzor fiát. Mindezt Pierre-Quint még elnézné az egykori bálványnak, de azt sehogysem tudja megbocsátani, hogy Proust hipokrita barátaival szemben, hízelgő levelei, fejedelmi ajándékai csak kicsinyes hiúságának vagy gőgjének kielégítését szolgálják; s főleg azt hányja a Prisonničre írójának szemére, hogy szodomizmusát titokban tartva, nem őszinte, amikor bizonyos fokig elítéli Charlust, s hősének nagy szerelmét, Albertine-t nőként ábrázolja.
Naplójának nemrég megjelent második kötetében Mauriac védelmére kel Proustnak, aki etikailag minden bizonnyal távolabb áll tőle, mint Pierre-Quint-től: "Az a tény, hogy Proust első rajongóinak egyike eltávolodik tőle, nem bizonyíték az A la recherche du Temps Perdu ellen: egyszerűen csak az történt, hogy egy kritikus önmagától visszamegy az őt megillető helyre... Proust igazi barátaival marad: egy kis csoporttal, mely többé már nem változik. S ha, amint én vélem, egy alkotás élettartalmának eshetőségei egyenes arányban állnak igazmondásával és költői szuggeráló erejével, Proust műve minden valószínűség szerint az egyetlen mai alkotás, melynek fennmaradása kétségtelen."
Nem említettem volna Pierre-Quint tanulmányát, ha nem érezném, hogy szimbolikus jelentősége van s jellemzően mutatja egyrészt a sznob lelkialakulatát, másrészt bizonyos fokig a mai fiatalság beállítottságát, mely — s itt igazat kell adni a kritikusnak — elfordul mindattól, ami Proustot érdekli és szívesebben követi egy Malraux vagy Bernanos tettek felé vezető útját. Kétségtelen, hogy ebben az elfordulásban legalább annyi szerepe van a Proust nagy divatját követő visszahatásnak, mint a korszellem változásának; de mert mindkét tényező csak időhöz kötött, az is kétségtelen, hogy hatásuk néhány év alatt megszűnik s az A la recherche du Temps Perdu visszanyeri népszerűségét a nagyközönség előtt is.
Amíg Proust értékelése körül apró csatározások folytak, alattomos támadásokkal és hirtelen árulásokkal, a halott költő félelmetes hadihajói felsorakoztak egymás mellett s megindították a támadást. Nyugodtan lehet állítani, hogy az elmúlt évtized jelentékeny fiatal regényírói és esztétikusai mind magukon viselik Proust jegyét s még az idősebb nemzedék -Mauriac, Jules Romains és társaik - sem tudta magát mentesíteni a prousti alkotás affektív hatásáról. Méltó tanítványa s követője nem akadt, de példájának és tanításának nyoma benne él az utóbbi évek minden valamirevaló alkotásában, ha nem is lehet azt filológiailag kimutatni s mérlegre tenni. Esztétikája, melyet a Temps retrouvé második kötetében ő maga fejt ki nyolcvan oldalon keresztül, regényírónál sohasem tapasztalt mélységgel és pontossággal, valószínűleg termékenyen hatott nem egy francia és idegen művészre, s nem véletlen, hogy Haecker éppen a Proust mondatot idézi Kierkegaard-ról szóló tanulmánya végén:
"Cen'est pas le plus spirituel, le plus instruit, le mieux relationné des hommes, mais celui qui sait devenir miroir et peut refléter ainsi sa vie, fűt-elle médiocre, qui devient un grand écrivain."