Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám
Az óra értelmetlenül ketyeg,
vagy jobb nem érteni szavát?
Hazajövök, majd ismét elmegyek,
mint aki elkerülné önmagát.
De csak egérút, percnyi menedék,
hiába megyek, állok, vagy ülök -
tudom, hogy utolér s elémbe lép,
ki elől oly buzgón menekülök.
Egy másik én közelg. Nevetve gáncsot
vet, felállít s szemembe néz...
Vállamra üt s kiált: "No, most oldj láncot,
most menekülj előlem szép vitéz!
Nevess, fitymálj le mindent, most tagad meg,
mint mikor megszöksz tőlem, hűtlen eb.
Nézz arcomba, lásd meg magad, szakadj meg,
hogy aztán később egyre hűtlenebb
szökéssel kezdhess legénykedni újra
s könnyen felejtsd igaz arcképedet -
omló csalitba, könnyű percbe bújva,
mint eretnek tagadd meg létemet!"
- Nem merek ránézni. Arcom takarva
szemem lehunyom és elsápadok -
de tetszik-nem, akarva-nemakarva
meglátom őt és már nem lázadok.
Ó mily üres és messze arc! Kietlen
lélek, mely épp hogy ismerős...
Ő érkezett, kit sohasem szerettem,
a reménytelen gyáva gyenge hős!
S mielőtt megszoknám, már elhagy engem
- volt itt, nem volt itt? - boszorkányosan...
Mint szú a bútorban, a végtelenben
úgy percegek tovább magányosan.