Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Bálint György: Jegyzetek a pátoszról

Bálint György: Jegyzetek a pátoszról
3.

És itt közeledünk ennek a fejtegetésnek lényegéhez: a mai pátosz apológiájához. Napjaink olvasója, aki a tegnap naturalizmusán nevelkedett, sokszor idegenkedve kapja fel a fejét egyes mai írók patetikus hangsúlyaira. A naturalizmus nem ismerte a tónus váratlan emelkedéseit; a fájdalmasan ünnepélyes hangsúlyt, melyet valamely válság vált ki hirtelen. Nem is ismerhette, hiszen nem a meglepő krízisek, nem a megdöbbenéssel felfedezett szakadékok művészete volt. Az előbb idézett esztéta egyik legújabb tanulmányában, "A művészi alakítás módszerei"-ben sokat foglalkozik ezzel, miközben a naturalizmus és a mélyebb valóságábrázoló módszerek alapvető különbséget vizsgálja. Polemizál Flaubert-rel, aki szerint a művészetet véglegesen elválasztja az élettől az, hogy "csúcsra, tetőpontra van szüksége minden igazi műalkotásnak, az életnek viszont nincsenek ilyen tetőpontjai". Flaubert és általában a naturalizmus igyekezett a lehetőség szerint megközelíteni és hűen ábrázolni ezt a "tetőpont és csúcsnélküli" életet, amit az idézett tanulmány szerzője nem helyesel. Nem is helyeselheti, mert az élet tulajdonképpen tele van izgalmi csúcsokkal és a feszültség tetőpontjaival, ha teljességében, a nagy ellentétek dialektikus egységében nézzük. Megállapítja, hogy a "normális" élet nagy távlataiban egyáltalában nem eseménytelen. "Az objektív valóságban eltűnik a normális és a nem normális, hamis és szubjektív, elvont ellentéte" — írja, majd egy szociológusra hivatkozik, aki "épp a gazdasági válságban látja a tőkésrendi gazdálkodás legnormálisabb törvényszerűségét". Csak a XIX. század második felének konszolidáltan élő polgársága látott a válságban rendkívülit. "Flauber — mondja a tanulmány írója — összetéveszti az életet a jól ellátott polgár életével." Nyilván e tévedésből következett Flauber keserű életutálata és ragyogó, de reménytelen szarkazmusa. Aki az életet totálisan látja, annak fel kell ismernie, hogy a válságteoria az élet minden vonatkozásában igaz, nemcsak gazdaságiakban, hanem szellemiekben és lelkiekben egyaránt. Voltak korok — például a kapitalizmus félszázados fénykora, — mikor a válság réme időnként eltűnt és úgylátszott sohasem tér vissza. Ez volt a naturalista irodalom kora, ekkor uralkodott a szabályos mindennapok nyugodt sivárságainak szenvtelenhangú epikája. Nem volt már friss és boldog hangulatú epika, mint a homéroszi, bírálta és utálta már az adott világot, — de mindenesetre hitt ennek a világnak vasbeton szabályiban és végleges elrendezettségében. Természetesen már ekkor sem volt mindenfajta irodalom és minden író ennyire és így epikus, már akkor is voltak félelmetes erejű kivételek (pl. Dosztojevszkij), de az irodalom uralkodó szelleme nagyjából mégis ilyen volt. Ez a szellem az álló, megrekedtnek látszó világot vizsgált és szomorúan, kegyetlenül, összeszorított foggal merült bele az apró részletekbe. Görcsös "tárgyilagosság" volt ez, "természettudósi" magatartás. Az ilyen magatartás nem ismerhette a pátoszt. Nyelve tudatosan és vigyázva mindennapi volt, nemcsak a regényben, hanem a színpadon, sőt néha amennyire lehetett még a lírában is. A naturalista regény egyik legnagyobb mestere, Zola hatalmas regényciklusában talán csak egyetlen egyszer találta meg a pátosz hangját: a Germinal-ban: ebben a lelkes és felháborodott bányászregényben, mely véletlenül nem a hangtalan mindennapnak, hanem egy "váratlanul" kirobbanó válságnak drámai beszámolója. Itt feloldódik Zola "természettudósi" merevsége, itt hirtelen megtalálja azt, amit gyakran citált esszéistánk így határoz meg: "Az élet belső költészete: a küzdő ember költészete, az emberek kűzdelemteli kölcsönhatása egymásra, valóságos gyakorlatukban".

Napjaink irodalma egyre jobban megtelik "a küzdő ember költészetével". Ma már nem is kell nagy távlatból nézni a világot, hogy a válságukat észrevegyük — ma már az sem lehet teljesen naturalista — a szó XIX. századbeli értelmében — aki mindenáron az akar lenni. Hiszen korunkban a válság mindennapossá lett — a válság ma az író alapanyaga, melyből alkotásait formálja. Szakadékok hasítják fel mindenütt azt a világot, melyben az író el akar igazodni. Szakadékok kívül és belül, objektív és szubjektív szakadékok. Ijesztő hegyvidék, veszedelmes mélységekkel és még veszedelmesebb csúcsokkal. Nemcsak a termelési rend válsága ez már, hiszen a krízis nem is maradhat meg csupán az alapnál. Mindenre átterjedt lassan, még az időre is, erre a látszólag hozzáférhetetlen és felbonthatatlan közegre. Megváltozott az idő hierarchiája is, mint általában minden hierarchia: megdőlt a jelen egyeduralma, az elnyomott múlt, az "elveszett idő" fellázadt és kavargó bomlasztó harcokat vív a prousti epopeiában. Epopeiát mondtunk és nem drámát, mert a prousti műről még hiányzik a tragikus vonás. Proust még megőrzi az epikusok nyugalmát, éppúgy mint Joyce is, az időnek ez a furcsán hideg anarchistája, a legvégső egységnek: a tudatos pillanatban tervszerű szétrobbantója. A küzdelem mely őket érdekli, inkább magáé az időé, mint az emberé, nem annyira a küzdő ember, mint inkább a küzdő idő költészete. Érdeklődésünk elsősorban a "jólellátott polgár"-nak szól, sőt Prousté főképp az arisztokráciának. Minden szubjektív érzékenységük mellett is sokat megőriztek a "természettudósi" magatartásból és bár radikálisan leszámolnak a naturalizmus ábrázoló módszerével, mégsem tudnak teljesen elszakadni szemléleti módjától. Ne felejtsük el, hogy főműveik keletkezése túlnyomóan a háború előtti évekre esik, a nagy naturalista kor aránylag szelíd nyugtalanságú alkonyára. Talán azért is idegen tőlük a pátosz. Szemben áll velük a háború utáni írók világa, mely csaknem mindenütt tragikus. A N. R. F. egyik kritikusa, Roger Caillois Lawrence-ről, Malraux-ról és Flaubert-ról szólva megjegyzi, hogy a leírást egyre jobban kiszorítják náluk a drámai jelenetek. Hőseiket rendszerint döntő pillanatokban mutatják be, amikor bizonyos társadalmi kényszerhelyzetek kiváltják belőlük a legőszintébb magatartást.