Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Gelléri Andor Endre: Mufics
Nagy a baj! Mufics Antonnak igen nagy a baja! Noha állása van s ebből kifolyólag élelme és lakása, Mufics mégis korholja a sorsot! Talán a nőkben van a hiba? Ugyan! Mint a pelyva annyi ma a hölgy! Újabban női zenekarok működnek a Szalonna utcai kocsmákban és ezt a divatot már átvették a sárgaházikós Nád utcai kocsmák is! S ha valaki kicsípett magának egy citerás vagy fuvolás hölgyet a zenekarból, elmegy a nóta citera vagy fúvóka nélkül is! Egyszóval Mufics havonta egyszer vagy a Szalonna utcába vagy a Nád utcába megy s ott kiveszi részét a paradicsom gyönyörűségeiből. Csakhogy ezekből az utcácskákból sohase tér vissza senki szépségtapasz nélkül. Nem afféle valóságos szépségtapaszokra kell gondolni. Azon a vidéken így nevezik az ilyesféle apróbb dolgokat: mint koponyabeverés, sörösüveggel, székkel vagy esetleg a balta fordított végével; aztán ide számít még az arasznyi hosszú késsel ejtett nyak-, mell- és kar-átszúrás . Mufics is szerzett ilyen kitüntető jelvényeket, vagyis legény a talpán, de... mégiscsak nagy nála a baj!
Ej no, ki kell hát mondani, hogy mit szeret a szegény ember? Hát ha jő a karácsony, kissé elcsevegni arról, hogy lesz-e hó az ünnepestre! S általában, milyen hírek tévelyegnek a nagyvilágban? Emelik-e a bért s lenyomják-e a kenyér árát? Lesz-e háború vagy pedig elég volt már belőle? Hányat ellett Vinkovicsné malaca? s ott, a kálvária alatt lévő hegyibarlangban csakugyan élt-e egy Xavérius nevű remete?
Egyszóval Mufics Anton beszédezni óhajtana! Kissé csevegni a korai fagyról, egy cigányasszony jóslatáról... de sajnos sem Vinkovicsné, sem pedig Tucsákné nem áll kötélnek. Ezt a két tehénszerű, bebugyolált asszony örökösen a krumpliskosarakkal bíbelődik, a hámozó kést keresi, gőzt követel Muficstól, aki a krumplifőző kazánját kezeli. S míg más nők nagyot sikítanak ha elfut a cipőjük orránál egy-egy pincei patkány, ez a két némber utána pislant a tova siető állatkának s hámoz és passzíroz tovább.
Mivel szegényember mindenben alárendeltje a gazdagnak, ez a két krumplifőző asszony is azért olyan hallgatag, mert a főzöde tulajdonosnője, Hibrickyné, dadog.
— Pö, pö, pö, pö! — dadogja s ebbül kitalálják az alája tartozók, hogy pénzről kíván szólani.
Mufics hallotta a házmestertől, aki valaha hajókormányos volt a Fekete tengeren, hogy Hibbrickyné ura tényleges "agtív" tiszt volt a királyi honvédelemben.
— Azdán puk csinálda magának — mondta a hajókormányos házmester és hogy Mufics elképzelje e "puk" hatását, hát lerogyott a székre, nagyot sóhajtott s látszólag kiadta a lelkét.
Állítólag akkor jött rá a dadogás a szegény nagyságos asszonyra, aki csipkekendőben jön le közéjük és ezüstlornyonon át nézi a rothadt krumplikat és millió csalódással a szívében, nem szereti hallgatni az emberi beszédet. Ki tudja, mivel utáltatták meg annyira előtte?!
Azt szereti, ha a két asszony és Mufics is, némán, tisztességtudóan, csak munkálkodással tölti az idejét s azok nem beszélnek többet csak annyit, hogy "gőzt" s erre Mufics is csak annyit felel, hogy "adom már no".
Pedig, Jézusuram, nem lenne-e szebb az élet, ha Mufics elmesélné, hogy a Flórián téri öreg ékszerész belebolondult a fiatal cselédlányába s a lány az egész bal lábaszárát telerakta arany karperecekkel. S a cselédke, hih, hi, úgy ment el sétálni! Óh, csakúgy csörgött a sétája, mint a szarka farka! S hogy a tegnap esti holdvilágnál a parti őr már megint látott egy kibontott hajú, csudaszép női halottat, fehér selyemruhában. Nos, ez még nem volna oly csodálatos! De amerre a szépséges nő haladt, arra repült egy hollómadár is s minden tizedik szárnycsapás után így szólt: Kár, oh be nagy kár!... Persze, mire a parti őr szólt az egyik halásznak s az döcögve elindult a csónakjával, hát addigra a női hulla lement a víz alá, a fekete madár pedig a sötét felhők mögé!
A nagyságos Hibrickyné most az irodájába surran, biztos újra a Bibliát olvassa, biztos kiszárít néhány könnyet a szeméből a zsebkendőjével, aztán kijön s folyik a munka tovább, mint eddig.
Mufics gondolja, most röpkén megkérdi ezt a Vinkovicsnét: — Mondja már mamuskám, mennyit ellett? Sok köztük a tarka?
Vinkovicsné disznójára gondol, amint az ólban fekszik, alatta sárgaszín szalma, előtte moslékos vályú s az oldalában, kis gömbölyű malac boldogan mordul! Hát persze, örül, hogy túl van a szülésen! Ej, az embernek vissza kell nyelnie a szívét, ha erre gondol.
— Sok a tarka? — kérdi ismét Mufics.
— Gőzt — mondja morcan Vinkovicsné.
— Ej, vessz meg, irigyled tőlem, mi azt a pici szót, hogy sok-e a tarka! Ne adjon neked az Úristen a túlvilágon békét — mordul most már Mufics.
— Langyos a víz — mondja Vinkovicsné fisztula hangon.
— Forróba fogsz te a pokolban fürdeni öreganyám!
Muficsnak hirtelen nevetnie kell. Ha elképzeli az ördögöt, suvikszos képpel, amint vasvillával felhajtja Vinkovicsné szoknyáját... mert az asszonyokat onnan kezdi vallatni az ördög... s nagyot ásít, egész álmos lesz az unalomtól, aztán Vinkovicsné száját veszi vizsgálat alá az ördög, ezt a savanyú, ecetes szájat s így szól: — Némely némber vétkezik, mert annyit beszél, hogy összekeveri még a villamosforgalmat is... viszont te meg úgy hallgattál, hogy a szegény Mufics kínba került általad, nem árultad el néki, hogy hány tarkát ellett a malacod, nem hívtad meg, amikor forrázták a kan disznód szőrét, miért is hess a forró vízbe veled!... S akkor a forró vízbe cseppenve, oh, hogy mennyire kiabálja Vinkovicsné: Tíz tarkát ellett! Három egész fehéret! Kettőt veresszőrű füllel!
Se vége, se hossza Muficsban az eképpen végbemenő képzelgéseknek! Jól, alaposan megbünteti majd az ördög a nagyságos asszonyt és hatna egy kis móka, egy kis tréfa is s az embernek nem kellene úgy dolgoznia, mintha elátkozott, fekete fa lenne!
Most azonban nagy esemény történik: — Mufics — mondja Tucsákné —, gyere ide!
S oly titkosan int Antonnak, hogy már ez is megér egy félliter bort a nyughatatlan szívű legénynek! S Tucsákné úgy pislog kifelé, mintha azt lesné, nem jön-e be a nagyságos asszony beszéd közben, beszélhet-e valami titkosat Muficcsal?
— Halljam — súgja Mufics.
— Van nekem egy vasalóm — mondja Tucsákné óvatosan s ismét az irodába leskel.
— Hű, a kutyamiskáját — suttogja éppolyan titkosan Mufics.
Vasaló! Belül tűz, kívül vas! Ha langyos, hát a reumás asszonyok hátát lehet vasalni véle! Hátha ilyesmiről lesz szó. Oh, Jézusuram, csak már hallanám.
— No, vasaló! Hát mi van a vasalóddal? — ingerli az asszonyt Mufics.
— Eltört a kampója.
Vinkovicsné Tucsákasszonyra mered. — Ej, no ténsasszony hát már maga is? — De Tucsákné visszanéz s elég hangosan mondja: — Tudja, eltört a vasalóm kampója, oszt meg kellene szögecselni, hogy újra záródjék.
— Idehozzad, mamuskám — mondja Mufics —, megszegelem, megcsiszolom kiföstöm, újabb lesz az újnál.
— Itt van. Délben átadom. Adj gőzt — váltja a szavát Tucsákné, mert a nagyságos Hibrickyné kijött az üvegskatulyából. Szegénykének lóg a feje, piros az orra hegye, rossz helyen nyitotta ki a Bibliát, úgy látszik nem vigasztalta meg. Leül a székére, ölébe teszi a kezét s mint a beteg gólya, félig hunyt szemhéjjal, úgy nézi, hogy Vinkovicsné felemel egy nagy fazekat, Tucsákné gyorsan futó késsel hámozza a krumplit, míg Mufics vidáman ütögeti a parazsat, rávág a tűzre, úgyhogy az szikrázva nagyot lobban, aztán rádobja a szenet s nevet, elégül valamin ez a bolond legény. Barátnői, gondolja a nagyságos asszony, az urukkal járnak; cseng a sarkantyújuk, kardjuk megcsörren a járdaszélen; egyiknek tiszt a fia, magas, büszke legény; a másiknak három unokája is van... míg ő itt ül egy pince mélyén, a manométert nézi, amint a mutatója reszketve, rezegve mutatja a gőz állását, aztán este hazamegy, magára zárja a sötét lakást s a lámpafénnyel játszik... hol felcsavarja a kanócot, hol eloltja. Oh milyen hosszú tud lenni egy-egy éjszaka!
Sír, gondolja Mufics megütközve, ej, no, sír a szegény nagysága.
Hiszen odamenne ő hozzá: Ne sírjon, szegény nagyságos asszony. Ej, no Tessék inkább este cirkuszba menni, itt a hatujjú majomember, de akkor ránézne a nagyságosasszony az ezüstlornyonán s azt mondaná: Gőgőgőgőz vavavavavan?
Legyint Mufics: Sírjon, ha az elő néki rokona!
Dél van. A nagyságosasszony elment, Vinkovicsné elment, csak ketten vannak Tucsáknéval s Mufics majdnem azt mondja: Nem félsz tőlem, mamenkám, hisz fehér még a nyakad?
Tucsákné kihúzza a szatyrából a vasalót: — Látod, Anton, a kampója letört!
— Le bizony! De ki volt szerkovács, ha nem én? Mi? Bámulsz? Hát esztergályos? Az is csak én! Hajószegecselő? Én, én az is csak én! Ha máshoz viszed, azt mondja: öntöttvas, nem lehet ezt megszegecselni, dobja el, vegyen újat!
Oh, oh, mint a tenger, úgy ömlik, hullámzik Anton szava. Oh, oh, most kezei közé került Tucsákné füle, csak győzze hallgatni a dolgot.
— De én tudok tűzzel bánni s vassal ütögetni. Lásd, ezt a fafogót levesszük. Hopp! Megvan! Aztán pedig betesszük a tűzbe a vasalódat! Félted, úgy-e? Hát ne féltsd mamenkám! Így kell ennek lenni!
— Egy kis törkölypálinkát befizetsz nekem, mellé egy kis kalbászt, két kenyérrel, ez az ár, csak nem sok? Új lesz, jó lesz a vasalód.
— Csináld — mondja Tucsákné szorongva — s vidd a kezed rólam.
— Nem azért foglak én, mamenkám, csak az a szokásom ha beszélek. Nem ismered a szokásomat — s egy jót csíp Tucsákné mellibe.
— Látod — mondja az asszony —, ilyen vagy te.
Perelne Antonnal, de nem mer. Rábízta a vasalóját, a bolond már betette a tűzbe, ha megbántja most, még tönkreteszi egészen. De azért csipdesni nem kellene.
Anton arra gondol: ma megcsíptem, holnap jöhet a többi, de első a becsület! S ezzel kiveszi a pirult vasalót a tűzből, ráteszi egy kis üllőre, amin máskor is kalapál ha elromlik valami az üstöknél, megfogja egy fogóval. Csak egy kicsit megkalapálja a kampó végit, hosszabb lesz ezáltal, aztán begörbíti s úgy megvan a dolog, hogy no! Olajjal lehűti s attól a vasaló színe szép is lesz s viheti Tucsákné újra haza!
Felveszi a kalapácsát, hátrahúzza, hogy odacsapjon a rubinszínű izzó kampógombra... leszáll a kalapács, az ütés nagyot csattan s Mufics ámulva, szívdermedve béna marad. Úgy érzi, kilukadt a feje, a nyelve leszakadt s nagy rosszullét közben a vasaló, a fogó, a kalapács, minden a földre hull a kezéből.
Majd tisztul a fájdalma, ijedelme s érzi, hogy a bal szeme emésztően sajog. Lehunyja a jobbszemét, odakap kezével a balhoz, hát kifolyt a szeme és szivárog belőle a vér.
A forró vasaló a deszkára esik és égeti a fát. Tucsákné leönti vízzel s a hideg víztől a vasaló darabokra reped. Még ez is!
— No megkaptam — mondja rekedten Mufics —, gyerünk a kórházba, vezess kérlek oda mama!
Mufics mikor kiér a szabadba Tucsáknéval, megtántorul. Tucsákné odahívja az utcaseprőt: —Jöjjön, segítsen nekem!
Odajön az utcaseprő, nézi Muficsot s azt mondja: — Vakulás?
— Az! A ménykű belémütött — mondja Mufics.
— Ménykű? — s az utcaseprő az égre néz —, nem olyan az idő testvér!
— Nem olyan ménykű! Egy tüzes szikra! Vasalót kalapáltam.
Tucsákné: — Látod, Anton, ez mind a sok szótól van.
Cammogva, nyögve, támogatva, így éri el Muficcsal a kórházat...