Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám
Emlékeztek még, hogy ki voltam? -
Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.
Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.
Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallhatom csak, a fületlen.
Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.
Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, babár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.
Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.
Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!
Ó, ész és szem, igaz Teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga... -
aki szemmel lát, még nem látja,
hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.
Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!
Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!
S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:
ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi "nem!" "nem!": a halálra.
Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.
Megtanulni erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.
Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben,
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.
Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam...