Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő · / · Színház
Az Ember Tragédiája ismeretlen célok felé haladó gépberendzési újításai során a gramofon-lemezhez érkeztünk. Madách inkább kőbe kívánkozó szavait ezúttal ebonitra vésték s az így megörökített produkció közrebocsátásával próbálja népszerűsíteni a művet a mindig tettrekész lelemény.
Hogy a különös vállalkozás anyagi sikerrel nem jár, de nem is járhat, az kétségtelen. Az üzleti forgalomba kerülő lemeztömegnek ugyanis már csak azért sem fog vásárlója akarni, mert jelentős összegbe — 130 pengőbe — kerül. (Igaz: ebben benne van a magyarázó füzet (!?) ára is, ami nyílt bevallása annak, hogy a lemezelőadás még külön magyarázatra szorul. Nincs benne viszont a gramofon-gép ára... gép nélkül pedig nem élvezhetjük a legfrissebb rendezői ötlet gyümölcseit.) Ennyi pénzt azonban az a társadalmi réteg, amelyik műveltségénél, vagy tanultságánál fogva figyelemmel kíséri a Tragédia sorság, nagyon nehezen adhat ki problematikus értékű és jelentőségű kultúrkísérletekre.
Mert miféle gyakorlati hasznát látja ennek a — megengedem: legdícséretreméltóbb szándékkal indult — akciónak, az a néhány gyűjtő, aki csupa kuriozitásból mégis megveszi a 30 drb ebonitlapot? (Ennyire szorult rá ugyanis a Tragédia legújabb, lemezrendezés szerinti szövege.) Kényelmesebben juthat el a műhöz, mintha a könyvet kézbeveszi?... Nem. Sokkal fáradságosabban, hiszen 30 lemezt kell végigcserélnie és megfordítania... Többet ad talán, mint a könyv, vagy a színpad?... Nem. A Tragédia teljes szövegénél 1664, de még a Paulay-féle rendezésnél is 225 sorral kevesebbet ad. Hallunk tehát a mű 4140 sorából mindössze 2476 sort. A színpadi előadást pedig azért sem múlhatja felül, sőt nem is pótolhatja, mert pusztán csak akusztikai eszközök állanak rendelkezésre. Már pedig: hogy a Tragédia a rivalda előtt mennyiféle különleges vizualitást kíván, az éppen a legújabb színpadi rendezésből derül ki. Hátha változatosabb, mint akár a könyv, akár a színpadi látnivaló?... Szó sincs róla... Sőt: néhány leforgatás után a legteljesebb unalommal, sőt csömörrel gondolunk minden gramofon-lemezre. Hiszen a leghalkabb sóhajtásig, a legjelentéktelenebb hangsúlyig egyforma, lélek nélküli gépelőadás többszöri végighallgatása után teljesen átérezzük a falanszter jelenet Michel Angelójának kínjait.
Jelentheti tehát mindez a mű népszerűsítését?... a széles néprétegekkel való megismertetését és megszerettetését?... Nem. Ezek a kísérletek lépésről lépésre távolabb viszik a közönségtől Madáchot, nem pedig közelebb hozzá. Nem oszthatjuk hát a rendezőnek a mű elé applikált bevezető szavaiból kicsendülő reménykedését, amely szerint, ha e "szeretetteljes" vállalkozás "új híveket szerez a műnek: elérte célját". Az Ember Tragédiájának az első és egyetlen, megörökítésre érdemesített előadása nem fogja szaporítani a költemény híveinek számát.
De mást is mond a rendezői bevezető. Értésünkre adja, hogy ez az előadás "a madáchi gondolatot akarja színészi formába önteni", amihez azt a megjegyzést kell fűznünk, hogy semmiféle színészi teljesítmény nem mondhat le arról, ami leglényegesebb alkotóeleme: a vizuális hatásról. Ami pedig az említett rendezői prelúdiumnak azt a mondatát illeti, amelyik azon örvend, hogy: "... a technika a tovaszálló hangot rabul ejtette": ez kevéssé érthető; a technikának eme kétségtelen vívmánya ugyanis évtizedekkel ezelőtti újdonság, ma már kevés ujjongani való van rajta.
A gramofonrendezés művészi oldala — a vállalkozás külsőségeivel szemben — kétségtelenül kedvezőbb képet mutat már csak azért is, mert levonta a két év előtti balsikerű rádióelőadás minden tanulságát és — igen helyesen — feladta az akkor még körömszakadtáig védett művészi szempontjait. Éppen ezért ma már nem kell Németh Antalt figyelmeztetni saját — 10 esztendő előtti és csak helyeselhető — felfogására, amit ezekbe a szavakba öntött a maga szerkesztette Színészeti Lexikon II. kötetének 729. lapján: "... a rendező nem szuverén, büszke alakító, hanem alázatos pap..." mert a jelen esetben amúgy is erős közeledést mutat ehhez.
Mindenekelőtt említendő, hogy gyökerestől kiirtotta az 1936. évi és Lucifer szájába adott terjedelmes "összekötő szöveget", amit — ha érthetőbbé akarta tenni az előadást — célját tévesztette. (Minderről bővebben a Nyugat 1936. évi márciusi és áprilisi számaiban volt szó.) Hogy e helyett mi volna jobb, arról ezt írtam akkori megjegyzéseim során: "A mikrofonkívánta követelményeket kielégíthetjük... az eredeti színiutasítások bemondásával. Ezek rövidek, keresetlenül egyszerűek s ami a legfőbb előnyük: a szerző szavai."
A mostani rendezés elfogadta ezt, ami csak javára volt az előadásnak.
Ugyanígy annak a kívánságnak honorálása is a jobb előadást szolgálta, hogy kevesebbet húzzon a kék ceruza az eredeti szövegből. Fennebb érintettem a kihagyott sorok számát, ami azonban lényegesen kisebb most, mint a két év előtti rádiórendezésé volt. Akkor a műnek több, mint fele maradt ki, ma csak 2/5-e. Itt is győzött tehát a jobb belátás, mert az 1936-os rádióelőadásról a rendező még azt írta, hogy: "közönség-lélektani tapasztalat alapján" még többet kellett volna húzni, mert a "még tömörebb, még szűkszavúbb és még inkább a lényegre menő bemutatás sokkal nagyobb szolgálatot tehet a műnek és költőjének, mintha a színpadi előadás szövegterjedelmét vesszük mértékadónak", ma mégis többet adott 459 sorral s így majdnem elérte a Paulay-féle rendezés sorszámát.
Bár az egyes szereplők játékának méltatása kívül esik e cikk keretein, annyit mégis megállapíthatunk, hogy az előadás a maga egészében lényegesen jobb, mint az ezt megelőző studio-kísérlet volt. De ez nem jelenti azt, hogy néhány észrevételt mégis ne tegyünk:
A rendezés nagyobbára figyelmen kívül hagyja, hogy a kizárólag akusztikai hatásra épített előadásnak minő végtelenül fontos kelléke az egyes szereplők életkorának és nemének illúzióját minél tökéletesebben felkeltő hang. Nem értjük tehát, hogy a négy főangyal egyikének — Rafaelnek — szavait miért nővel énekelteti? Főként azonban azon való töprengésünk meddő, hogy a XV. szín végjelenetében miért adja az Úr szavainak egy nagy részét — teljes 9 sornyit — nő szájába, aki nagyon kedves és a maga helyén mindig szívesen hallgatott hangján énekli az Isten megrázóan felséges és méltóságteljes szavait. Így azután a Tragédia fináléja az Úr és — már a római színben is szereplő — egyik kitűnő koloraturénekesnőnk szabályos duettjébe torkollik. S ha már a hanghatásokról van szó: sem Pál apostol, sem Rudolf császár szava nem volt megfelelő. Sem eléggé koros, sem eléggé majestetikus nem volt az a hang.
Helytelen az I. színben az angyalok karának befejezni a zsolozsmát a harmadik főangyal hozsannája után, mikor még Lucifer meg sem szólalt. Érthetetlen volt a VI. szín Hippiájának és Cluviájának névcseréje. Így történt, hogy Hippia dalát (Borral, szerelemmel...) Cluvia, az övét viszont (Bolond világ volt hajdanában...) Hippia énekelte... Egy-két helyen a húzás nem elég körültekintéssel történt. A legszembetűnőbb példa erre az űr-jelenetben a föld szellemének Ádámhoz intézett ez a szava: "Te ismersz már, a földnek szellemét..." Céloz a III. színben történt találkozásukra. Mivel azonban a rendezés az előbbi találkozást kihúzta: ez a mondat elveszti hitelét... Kár volt eltérni a VIII. szín végjelenetének színiutasításától: "A Marseillaise dallama hallik", hiszen kitalálni sem lehetne olyan hangot, ami a francia forradalom jeleneteit jobban érzékeltetné, mint ez.
Végül néhány szót a helytelen szövegkiejtésről; ilyen a két év előtti, meg a mostani előadásban is volt elég...
Lucifer, aki pedig talán legjobban megérezte a vessorok farkasvermeit, a római színben: "... holnap nekem, ma néked" helyett a hétköznapi használatban gyakori: "... holnap neked, na nekem"-et mondott, ami nemcsak a kiejtés, de a használt helyen való értelem szempontjából is helytelen.
De ezeken messze túl lesz az a lapsus, amit még most, kétszeri hallás után is hajlandó vagyok a magam tévedésének minősíteni s elhinni, hogy rosszul hallottam. A londoni színnek ezt a sorát: "Ragadjuk el a zsoldosok öléből lánykáikat" így értettem: "Ragadjuk e a zsoldosok öléből lándzsáikat." ha így van, mérhetetlen hiba, ami a korrigálhatatlanul az anyagba merevített egész előadás hitelét veszélyezteti.
Jelentéktelenebb elszólás az ilyen: "... ez a néphangulat", amit így hangsúlyozott az egyik demagóg: "ez a néphangulat", meg a VII. színben hallottuk, hogy az "Isten dícséret" helyett gyors egymásutánban mondta így mind a pátriárka, mind az eretnek: "Isten dícséret", ami persze — így: hosszú í-vel — egészen mást jelent; éppen az ellenkezőjét; sok más kisebb jelentőségű elszólást, kikerülhetetlen nyelvbotlást vettünk észre, ami alig érdemelne szót, ha nem volna kijavíthatatlan immár. Ezt végig kell hallgatni és bosszankodni, valahányszor gramofon mellé ül a publikum.