Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő
Talán utolsó inkarnációja volt a nyugtalanul bolyongó renaissancevágynak, mely Boëthius óta annyiszor szépítette meg a latin félszigetet. Humanizmusa könnyed, vérbő, "aretinós" volt, csúfondárosan rázta le magáról a winckelmanni csodálat páthoszát. A páthoszt sajátmaga, saját hasonlatosságára teremtette meg s nyelvének zenéjét úgy hangszerelte, hogy abban egyaránt feloldhassa az attikaiak tragikus formáit, a megszépített kisvárosi középkort s a század végének őszi színeit.
Közel hat évtizeden át védekezett a váddal szemben, hogy maszkjai alatt nincsen arca s csak elképzelt hősi szerepeket alakít. Szemére vetették, hogy Petrarca dicsőségét sóvárogván pajzsra emeltette magát a Capitoliumon, alázatában Szent Ferenc köntösébe burkolózott, pompában túl akarta szármyalni az il Magnificot, hogy végül kilépjen az egyéni sors keretei közül s a heroikus tömegbe olvadva vezesse egy nemzet fanatizált kórusát. Támadták e "kaland nélküli kalandort", kiragadták egy-egy pillanatát s úgy mutatták be extatikus lángolásának tetőfokán, vagy gyöngeségeinek tükörképeiben. Komédiásnak mondták, ha a Forum visszhangozta szavát, hipokritának, ha évekre bezárkózott a hallgatás tornyaiba, strófái helyett a velencei kaland exhibitionizmusán botránkoztak s váltókat emlegettek, ha a letargikus közszellem ellen intézett arisztokratikus tőrdöféseket.
De ki ismerte a tizenhétesztendős prátói diákot, aki a "hetérák órájának" gyönyörűségét először az etruszt múzeumban érezte át? Ki emlékezik a maturandus első verseire, melyek kiforrott klasszicitásukban a formán túl a szépség új, nyugtalanító tartalmát idézik fel? Ki emlékezik a húszesztendős filozopterre, aki a vers válságának tetőfokán, carducciánusok és pascoliánusok határperében meghódítja az Örök Várost, melynek múltját avatott kézzel válogatja össze a Campo di Fiore limlomjaiból? Rómában udvart tart, mint egykor Petrarca, vagy Aretino, cizellált latin esztetizmusa hadat üzen az anyagimádás korszellemének, faunként csúfolja az értelmet s megfújja pánsípját, ha bukolikus verse megköveteli.
Ifjan klasszikusnak indult. Fiatalsága ragyogó és könnyű volt, talán kevésbé romantikus, mint öregkora. Ötletes kézzel válogatta a tragikus aktorok maszkjait, melyek megett egy irigyelt szépségű aranyifjú vidám tekintete csillogott. A Primo Vere-t diákkorában a pescarai szomszédok okulására atyja küldözgeti szét — s e pompás verseskötet második kiadásának híre már végigszalad Itálián. A hűvös, aszklepiadeszi sorok ifjú költője kilép tájképi mozdulatlanságából, botrányok, párbajok híre kereng felette, egy hercegkisasszony kezét nyújtja s e réven benyit abba a zárt, különös világba, melyben a két-ezredéves római arisztokrácia öncélú élete kerint."Nem akarok a szépség magános aszkétája maradni" mondja s a római elégiák poétája e túlfűtött, orgiasztikus kisvilág képét a Piacere-ben rajzolja meg. A Gyönyört ő maga spirituális és fájdalmas műnek mondja, de a nyolcvanas esztendők végének dámái csak legyezőik mögül merik elsuttogni a szerafikus költő átszellemült merészségeit.
A könyv körül felcsapnak a hullámok, az érdeklődés ciklust teremt, az Ártatlan, később a Halál Diadala, majd a Sziklák Szűzei a moralitás és szenzualitás sajátos, kevert levegőjében születnek meg. Stílusa káprázatos merészséggel oldja fel a latin, sőt hellenisztikus elemeket s szépség-kultuszának mindvégig hűséges segítőtársa marad. "Szépségünk épp úgy találhat formát Platon imádott Venusában, mint a Caesaréban, aki Pharsalusnál a Venus Victrix jelszavát hirdette ki a légiók előtt..."
Néhány évvel a századroduló előtt, a velencei ősz allegóriájában villan fel Duse sápadt, felejthetetlen figurája. A poéta romvárosok amfiteátrumaiból építi köréje csodálatos kulisszáit, melyek előtt először csendülnek fel a modern életre varázsolt antik tragédia bevezető ritmusai. A Halott Város születése egybeesik egy lezárt regényciklussal, melynek utolsó szeme, a Fuoco — átlátszó, köznapi kulcs-értelmével Duse fényének árnyékaként hömpölyödik el.
D'Annunzio színpadot teremt, melyben Sophoklés normái békésen megférnek a középkor olasz sacra rappresentazione-jának hagyományaival. Jorio leánya, az Elettra, Fedra, a Mécses a véka alatt, Alcyone: görög tragédiák monumentális összhatását igyekeznek felfokozni a "nyelvfeletti nyelv" dithirambikus fordulataival. Így lesznek a színen mozgó figurák vázszerűvé, néha csak egyszerű dikcióhordozók, míg a költő véleményét tipizálják antik, vagy modern ruhákba bujtatott karok.
A középkor színei az Adria csillogásában tükröznek vissza. Már ekkor felhangzik a Laudi egy-egy szenvedélyes versdarabja, mely a mare nostrum vágyát allegóriák megé rejti el. A tengerpartról indul el a Malatesták ciklikus drámája, melyben e tragikus nemzettség asszonyai, Francesca da Rimini, majd Parisina úgy hatnak, mint a dantei színjáték testet öltött változatai. Carducci halálának évében komponálja a Nave-t, e csodálatos színekkel ábrázolt ős-Velencét, melyben a kar még számtalanszor átcsap Aquilea latin szavára, a szereplők pedig feloldódnak az adriai irredenta vad, érzéki és mégis plasztikus himnuszaiban.
Első, aki a levegőbe emelkedő szárnyasember típusa, az aviatikus köré regényes keretet épít s így örökíti meg pilóta-élményeit. A tizes évek kezdődnek, melyben minden csillogó siker ellenére a költő felett összecsapnak a válság hullámai s meg kell kezdenie a majdnem öt évre nyúló francia száműzetést. Csodálatos ösztönösséggel alkalmazkodik Párizs megváltozott légköréhez. Megteremti a "la mort parfumée" szalon-exotizmusát, Szent Sebestyén misztériuma s a Pisanella brilliáns, de idegenszerű franciaságával próbálja egybehangolni a latin nővérek testvéri kultuszát. Közben műfajt alkot, mely éppúgy jellemzi egocentrikus mivoltát, mint a köréje fűződő mendemondák. Leda, vagy Cola di Rienzo figurája ürügy arra, hogy a mithologikus , vagy történeti téma változatai közt trónt kovácsoljon önmagának s a nietschei gondolat jegyében félisten-alakká szellemüljön át. Licenzáknak kereszteli el a korok és idők felett szeszélyesen csapongó költői élményeket, melyet egy minden ingert felvevő elme elvillanó benyomásaként őriz meg.
Míg a párisi taxik a frontra viszik a tartalékot, egyedül jár a kihalt metropolis utcái között. Földről felszedi az arrasi székesegyház szétlőtt chimaeráját s az ágyútűz közepette rejtett freskók után kutat. A dandyíró otthon találja magát a kozmikus zivatarban s magára veszi a herosz köntösét. Félelmes dikciók korbácsával vág végig a habozó kormányon s míg nemzete nevében leborul a szárnyas Niké előtt — ő maga is szoborrá merevedve csengi s indítja el a háborút. Egyéniségének gőgjében megtalálja a poéta hősi válfaját: a felhőkből Triesztre virágot dob le, Bécsre kézírásos proklamációt. "Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik..."
Egy felcsapódó szilánk elrabolja félszemevilágát, hosszú-hosszú lábadozás fekete hónapjaiban, lekötözött szemmel rója egy kifeszített lapra a régi licenzák formanyelvét, melyről már lefoszlik az extatikus póz s a szenvedés kultúrájában megtisztult ember, a Notturno hőse, sorsának véletlenjében mély, belső összefüggéseket ismer fel.
A háború végével kezdődik számára az igazi, nagy-kaland kora. A Canal Grande rokoko-palotája hősi konspirátorok tanyájává válik, itt születik meg Fiume, a quarneroi állam melynek alkotmányát a középkori városállamok archaikus hagyományaiból menti át. A kaland korszakot lezáró tragédiává szélesedik. Ágyúdörgés között hagyja el kiéheztetett fiumei birodalmát, melyet egy Garda-tó-menti kastély csendes számüzetésével cserél fel. A kontemplációk hónapjai következnek, hatalmas arányú önéletrajz kereteit vázolja fel, melyet összes művei elé előszónak szán. A kozmikus erők még egyszer kilendítik a nyugalomból. Néhány hónapra a Marcia su Roma előtt vates-figurája megjelenik a megostromlott s bevett milánói Palazzo Marino erkélyén s elmondja legszebb, rögtönzött beszédét, a magvetőről szóló allegóriát.
A Vittoriale, ahol elrejtezik, élő poéta mauzoleuma, melyet az Itáliát járó zarándok megcsodálhat, mint a holtig viselt Szerep művészi tökélyű színpadát. Bent, a hetvenedik évébe hajló ember mindhalálig figyeli kései megújhodásainak változatait s alig veszi észre, hogy valójában saját mithoszának súlya alatt roskadozik. A "szempilla nélküli pajtás" elveti a vers dráma és regény műfajszerű kereteit s helyettük az írás kötetlen formáját veszi át, mely alkalmas arra, hogy feltárja a "vita inimitabilis" emlékanyagát.
Kritikusa szerint Szent Katalin szavát Walt Whitman merészségével itatja át — ő maga a himnusz saecularis harmadik strófáját szeretné felvésni a Palatinuson. " A nap mindig rásüt a latinokra", mondja s ez az izzó sugárkéve világítja meg késői humanizmusát, mely Sophokléstől a futuristákig felölel és befogad minden elvillanó költői benyomást. "A költő szava ér annyit a tömeg szemében, mint a hős cselekedete", ő vérében hordja a szenvedélyektől túlfűtött költői soliloquiát, mely beburkolja az élettelen tárgyakat s fojtott dinamikus erejével eszményi, heroikus világképet teremt. Abruzzoi volt s a Pescarai Novellák írója és hőse végigtapogatja az anyaföldet, mely kitágul, mint egykor a királyok Rómája s poézisének ragyogó színeivel újra festi Itália történeti városait. A halálra fájdalmasan és hosszan készült, s míg a Vittoriale parkjában felhantolt torpedóromboló vázára róják e nyugtalan, renaissanceköltő epitáfiumát, talán senki sem gondol D'Annunzio alázatos paganizmusára, mellyel lerajzolta, miként lépi át a halhatatlanság kapuját: "Minden homályba burkolózik. Én ott fekszem a sírvilág fenekén. Festett fából ácsolt házamban vagyok, mely mereven és pontosan követi testem vonalát... A többi halottaknak gyümölcsöket s kalácsot hoznak a familiárisok. Az írástudó számára helyezzék e hegyes menedékbe csodálatos mesterségének jelvényeit..."