Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő
Hogy e szokatlanul szép kiállítású könyv születésének körülményeit megérthessük, tudnunk kell, hogy a finn irodalomnak feltűnően közeli kapcsolatai vannak a magyarsággal. A Falu Rossza, a Sárga Csikó, a Piros Bugyelláris, a Cigány, a Lilion, a Gyurkovics-lányok, a Feketeszárú Cseresnye stb. a legnépszerűbb kasszadarabok a finn színházakban. Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg stb. művei kitűnő finn fordításokban közkézen forognak mindenfelé. Különösen ismert és kedvelt könyvek: a Toldi, a János Vitéz, az Új Földesúr, Kárpáthy Zoltán, Szent Péter Esernyője, a Gyurkovics-fiúk, az Egri Csillagok és a Korhadt Fakeresztek. Széchenyi István és Deák Ferenc terjedelmes életrajza minden finn falusi könyvtárban megtalálható. Eredetileg finn nyelven készült magyartárgyú történeti regények (a honfoglalásról, a mohácsi vészről, II. Rákóczi Ferencről stb.) is szép számmal vannak. A finn gyermekszobák legkedveltebb olvasmánya: "Jelky András bajai fiú rendkívüli kalandjai ötödfél világrészben". A finn olvasókönyveket a magyar Szózat és Himnusz, a Nemzeti Dal és egy-két magyar nóta nélkül nehezen lehetnek elképzelni. A napilapok és folyóiratok hasábjain magyar-tárgyú írások ötlenek szemünkbe lépten-nyomon.
E sorok írója, aki az újabb magyar-finn fordítások műhelytitkait közvetlen közelből látta, sőt gyakran lépésről lépésre követhette, nem mond újat a hozzáértőknek, ha tárgyilagosan megállapítja, hogy költészetünk finn-nyelvű megszólaltatói közül Otto Manninen szolgált rá legjobban a magyar irodalom hálájára.
Otto Manninen (szül. 1872) a Säkeitä ("Versek") I—II. és a Virrantyven ("Csendes folyam") szerzője — egyébként a helsinki egyetem tanára és Anni Swan az ismert írónő férje — túlfinomult, érzékeny, magábamélyülő, búsongó lélek és egyike a legnagyobb finn költőknek. A forma és a költői nyelv legvirtuózabb mestere. Sokan szeretnék utánozni, de szavai minden esetben elsajátíthatatlanoknak bizonyultak. Képeket villantanak elénk, de nem rajzolják meg a körvonalakat, sejtelmeket ébresztenek, de nem fejtik meg és nem öntik ki a tartalmukat:
"Másoknak nyűvöm a szöszke lent,
szöszéből nem lesz ingem
Mások szemének örvende, míg
a bánat felesz engem.
Szépek az esti mese-várak:
sovárak és sivárak.
Régente vártam, amit hittem.
Ezentúl mit se várok.
A felhő — felhő, bár a nap
arannyal hímezgesse.
Az álom — ál, bár ádreszát
arkangyal címezgesse."
A költő irodalmi munkássága a műfordítás terén hordta be a leggazdagabb termést és aratta a legnagyobb sikereket. Nagy művészettel finnre fordította Homérost, Topeliust, Runeberget, Heinét, Goethét, Moličre-t, Ibsent, Petőfit (Versek I—II., János Vitéz), Aranyt (Toldi), a magyar népköltés (népdalok, székely balladák, kuruc nóták) legjava termékeit és most — néhány héttel ezelőtt — a Toldi Estéjét.
Le lehet-eegyáltalán fordítani olyan költői művet, amelyben jelentős szerepet játszanak a zenei hatás eszközei? Nyilvánvaló, hogy e föladat megvalósítása szinte lehetetlen, ha tűzön-vízen keresztül ragaszkodunk a föltétlen hűséghez, mind a forma, mind a tartalom szempontjából. Igaz ugyan, hogy a Csodaszarvas regéjének hangulatos visszatérője
"Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra..."
szinte szószerinti fordításban
"Lintu lentää puusta puuhun,
laulu kulkee suusta suuhun...."
is pontos költői mása a megfelelő magyar verssoroknak, mert a fáról fára — szájról szájra rímkapcsolat tejtestvére a finn puusta puuhun — suusta suuhun fordulatnak és az is biztos, hogy a magyar falat (alanyeset) — halat összecsengés finn megfelelője (pala — kala) minden teketória nélkül bepótolható akármilyen költői fordításba, mindamellett kétségtelen, hogy az efféle esetek — a még oly biztos finn-magyar nyelvrokonság ellenére — nem tartoznak a leggyakoribb jelenségek közé. Hiába azonos eredetű és rokonhangzású a két nyelv mindennapi szavainak tetemes százaléka (kap = kaappaa, tél = talvi, ipa = appi, napa = anoppi, vő = vävy, meny = miniä, szem = silmä, száz = sata, jég = jää, repül = räpyttää, nyal = nuolee, nyil = nuoli, nyel = nielee, lök = lykkää, szív = sydän, fészek = pesä, fecske = pääsky, fő = pää, méh = mehiläinen, könny = kyynel, halott = kuollut, íny = ien, fon = punoo, köt = kytkee, vén = vanha, fölé = päälle, alá = alle, bök = pökkii, veres = veres, szarv = sarvi, menni = mennä, víz = vesi, kéz = käsi, méz = mesi, vér = veri, vaj = voi stb.), ha lelkük, rirmusuk és szótagszámuk különböző. Hasztalan alkothatunk egy kis művészettel, vagy némi jóindulatú erőszakkal — sok esetben — egytőről sarjadt és többé-kevésbé hasonló melódiájú magyar és finn mondatokat (adjatok vajat kéregetőinknek = antakaa voita kerjäläisillemme, kérem szépen = kerjään seppään, hal úszkál elevenen vizek alatt = kala uiskelee elävänä vesien alla stb.), ha a rím, a prozódia és a stílus eltérő követelményei lépten-nyomon gúzsbakötik a költő kezét. Még bonyolultabb a dolog, ha megfontoljuk, hogy a fejlettebb és elvontabb fogalmak finn és magyar szókincse között természetes okoknál fogva történelmi körülményekből kifolyólag — áthidalhatatlan szakadék tátong. A berek és verek finn alakja (lehto, pieksän) nemcsak hangmérték és akusztika tekintetében tér el a kérdéses magyar szóktól, hanem egymással sem alkot rímet. A magyar ború minden nehézség nélkül rímelhet a háború-val, a finn pakko (kénytelenség) és hupakko (balga összecsendítésére azonban még tréfából sem gondolhatunk, mert a finn rímnek okvetlenül hangsúlyos (vagyis páratlan) szótaggal kell kezdődnie. A magyar karikás és árvalányhaj ismeretlen fogalom Finnországban, a finn nukkumatti (németül: "Sandmann") és mesimarja (Rubus arcticus) viszont csak hosszú körülírással vagy mesterkélt szakkifejezéssel pótolható a magyar nyelvben — eredetijük bájos közvetlenségének és tősgyökeres zamatának rovására. A magyar égiháború ("taivaallinen sota" = ukonilma) és a finn mustasukkainen ("feketeharisnyás" = féltékeny) szószerinti fordítása a legnagyobb zűrzavart és félreértést idézné elő. Hogy lehet hát természetes üdeségében beilleszteni valamely idegen nép irodalmába hosszú hőskölteményeket, amelyekben "jaj, eszem a lelked", "mártsad tejbe-bajba", "visszament beszéde a kerékvágásba" és hasonló sorok hemzsegnek lépten-nyomon?
Sok út van a világon: mindegyik Rómába vezet. A vérbeli költő a legkétségbeejtőbb helyzetben is tud magán segíteni. Kicseréli egymással a cselekvő és szenvedő szerkezetet, fölváltja az állítást tagadásra, a parancsot tilalomra, esküvé szelidíti az átkot, állítmánnyá tömöríti a jelzőt, megszólítássá korlátozza a fölkiáltást, átgyúr három szót eggyé, egyet hárommá, megváltoztatja a sorok rendjét, szemléletességgel helyettesíti az élénkséget, számontartja a mulasztását és bepótolja a révén, amit elvesztett a vámon. Megrikat és megnevettet bennünket kénye-kedve szerint, akaratunk ellenére. Egészen közömbös, hogy légvonalban vagy kerülő úton éri el célját. Nem a tulipán a fontos, hanem az hogy mit tartalmaz a ládafia.
A költő most megjelent fordításáról a Toldi Estéjéről csak azt ismételhetjük meg, amit a finn kritika már régebben megállapított Manninen korábbi átköltéseiről: "Manninen fordítása nem merő fordítás, hanem magasabbrendű újjáteremtés, amilyenre csak Isten kegyelméből való poéták gondolhatnak."
Otto Manninen nélkül nem volna számbavehető Petőfije, Aranya, magyar népköltészete finnországnak, vagy ha volna is, ilyen művészi, ilyen tőrőlmetszett, ilyen magyar és ilyen finn — Manninenéhez fogható — egészen biztosan nem lehetne. Csak két ember írhatta (vagy írhatta volna) meg a Toldi Estéjét finnül azonos erővel, hasonló bájjal: Manninen a műfordító — vagy Arany, a költő, ha véletlenül finn az anyanyelve.