Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő
Némi gyanakvással veszi kezébe az ember Hegedűs Géza első regényét, A mámor zendülői-t; a könyv címe és külseje mintha valami enyhén pornografikus írást sejtetne, — de már az első oldalak után kellemes csalódással tapasztalja, hogy a könyv távolról sem szenzációhajhászó mű, hanem jól megírt és szórakoztató szatíra. Allegórikus formában állítja pellengérre az író a mai társadalom visszásságait a klasszikus Théba nagy társadalmi harcának keretében, melynek élet-halál kérdése: szabad-e bort inni? A szatíra hálás műfaját kissé méltatlanul szorította ki utóbbi időben az irodalomból az utópia, vagy a biographie romancée ruhájába öltöztetett államregény; Hegedűs Géza könyve frissen, ötletesen használja ki a szatíra elmellőzött lehetőségeit; az, hogy könyve nemcsak elgondolkoztató, hanem szórakoztató is, csak előnyére válik a műnek. Théba hatalmas málnatermelői uralmuk alatt tartják szörpjükkel Hellász piacait; a lydiai bortermelőkenk viszont szükségük van az új fogyasztóterületre, s egy Bakkhosz nevű fiatal borügynök — tekintélyes százalék fejében — vállalkozik rá, hogy meghódítja Thébát és a görög földet az eleddig tiltott borivásnak. Föllázítja a thébai külvárosok mindig elégedetlen kézművesnépét, az új boristen Dionyzosz nevében, s diadalra viszi a bor forradalmát, amit az eddigi málnatermelők egyik előrelátóbb csoportja is támogat. A bor-kérdésbe, amely eleinte csak az elnyomott tömeg ösztönös lázadásának formája, belekapcsolódnak a város összes társadalmi, politikai, hatalmi érdekei is; Pentheusz király, aki a józan ész, az etikus államrend érdekében próbál ellenszegülni a búfelejtő borivás követelésének, elpusztul a vak, céltalan erőkkel szemben. A nép sajátszenvedéseinek megtorlását hiszi a borforradalomban, de haszna csak az ügyes és politikus kalmároknak, az uraknak lesz belőle: számukra édes mindegy, hogy rabszolgáik málnát termelnek, vagy szőlőt, s a zavargások tüzében mindegyikük megsütheti ráadásul a maga kis magán-pecsenyéjét is. A népnek pedig, amelynek vállán úrrá lesznek a borpártiak, nem jut más, mint az ital mámora, amelybe beléfojthatja megújuló örök szenvedését.
A primitív alapelemeire visszavitt város-közösség képe kitűnő alkalmat nyújt mai társadalmunk nagy problémáinak szándékosan leegyszerűsített karikírozására, éles kiboncolására. Pentheusz király az ész, a fontolgató értelem embere, jóindulatú reformokkal akarja javíthatni a társadalom visszásságait; a néppel érez, de adott esetben az urakkal kell tartania; s nem tudja megérteni a vak érzelmek, a fölkorbácsolt és önmagában céltalanná váló tömegindulatok jelentőségét: latolgató, tépelődő kísérletei sorra elbuknak, elkésnek, az érdekeiket kíméletlenül érvényesítő karrier-emberekkel szemben. Azoknak mindegy, mit adnak el, málnaszörpöt, bort, fegyvert, meggyőződést, a népet magát — a fontos, amit kapnak érte. Bakkhosz, aki talán tudja is, nem is, milyen erőket ébreszt föl az új boristen hitével, az ismeretlen misztikumával, akaratlanul is látni kénytelen maga körül a kialakuló, megszülető mítoszt, amely lassanként őt teszi meg istenné; bor-propagandája tényleg istenekhez méltó szemérmetlenséggel, szinte játékosan használja föl a lappangó szenvedélyeket, az egyéni és közérdekeket, elnyomatásérzést, mámort, szerelmet, hatalomvágyat, félelmet. A diktátor szatírikus apoteózisa ez a könyv — diktátoré, aki egyéni érdekei mellé mindig megtalálja mások érdekeit, a szükséges tömegindulatokat, a kellő jelszavakat, a testhezálló híg mítoszt és így okvetlenül sikert ért el.
Az érdekesen, lappangó homorérzékkel megírt történetnek két dolog ad kissé visszás színt — s a kettő valahogy egymással is ellentétes —: a megírás realisztikus regényszerűsége egyrészt, s az alakok gyakori bölcselkedése másrészt. Szatírában, ahol minden alak, minden esemény tulajdonképpen egy másikat, hozzánk közelebbállót van hivatva idézni, zavaróan hat, ha a hősöknek túl-természetesen, egyénien emberi karakterük van. Így Pentheusz király alakja, kit apátlan sorsa, aszkétikus fogyatékosságérzése tesz makacs és be nem látó uralkodóvá, saját jobb szándékainak ellenére, — kissé anakronisztikus, még a műfaj laza keretein túl is, az író enyhén freudista megvilágításában. S az a jelenet, midőn az asszonyok Dionyzosz-ünnepén saját anyja öli meg Pentheuszt, az eddig megtagadott mámorban ébredve arra, hogy fia miatti önfeláldozása tette céltalanná asszonyi életét, — szinte bántóan hat. Ez azonban a kisebb hiba volna; zavaróbb ennél helyenként a szereplők filozofálása. Mindegyik alak belső monológ-félékben mondja el a helyzetének megfelelő hitvallást: pentheusz az észember reménytelenségét, elfojtott érzékiségét teszi szóvá, Bakkhosz a bűvészinas-szerepet, amellyel fölkelti a tömegek szenvedélyét; a málnakereskedő a profit örök érctörvényét — s ezek a kis programbeszédek melyek tulajdonképpen mind a szerző átlátszó pesszimista életfelfogását, véleményeit tükrözik, nemcsak az előbb említett naturalisztikus beállítást hazudtolják meg, hanem magát a szatíra-formát is, melynek az eseményekből, a cselekményből kell kiemelnie célját, összesűrítenie a gúny reflektorfényébe.
Ezek a kisebb szépséghibák azonban kevéssé zavarják a regény fordulatos és mulatságos folyását. Jobbnál-jobb mellékalakok hemzsegnek benne, akik éppen azért jók, mert tipikusok.
Cselekedeteikben, szavaikban, ahogyan piszkos kis üzleteikért torlasztják az eseményeket, kísértetiesen tükröződik a mai világ minden fontos és visszás jelensége, erkölcsi és társadalmi eltorzultsága.
Külön figyelmet érdemel Hegedűs Géza gondos, simán, zökkenésmentesen folyó stílusa, ízes és szerény írói nyelve; kellemesen különbözteti ez meg új írók gyakran pongyola jelentkezéseitől. könyve nemcsak érdekesen és jól, hanem szépen megírt írásmű is.