Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: Az úrfiú, aki a Paradicsonyban járt
Honti János mesegyűjteménye — Officina

Örvendetes, hogy a mesének újabban nagy a keletje és tisztessége nálunk. Míg a század elején valósággal különc-számba ment az, aki komoly érdeklődéssel közeledett feléje, ma sereg ifjú lovagja akad, aki lándzsát tör érte s akinek sikerült is érdeklődő közönséget toborozni a hajdani hamupipőkének. Ezek a lovagok többnyire álruhában: a szociológia és az irodalomelmélet tudományos vértjében közelítenek szívük választottjához. De a mese bűvös királykisasszonya átlát a páncélokon és belelát a szívekbe; jól tudja: azért udvarolnak neki, mert szeretik.

A mese éltető ereje a csodahit. A csoda ma még nem világosan körülírt, elemeire bontható fogalom, — de annyi biztos, hogy több annál, aminek a kételytelen felvilágosodás korában tartották. "Azt nevezzük csodának, ha a természettudomány eddig ismeretlen törvényszerűségei jelentkeznek váratlanul előttünk" — mondották akkoriban. Pedig a csoda nem az, ami értelmünket túlhaladja; sőt inkább: valóság, amelyet látszólagos érthetetlensége ellenére törvényszerűnek és kötelezőnek érzünk; kívülünk álló erő, amelyben rögtön önmagunkra ismerünk; meglepetés, amelyet örökké várunk; a megszokottságnak ama tagadása, amelyre lelkünk habozásnélküli igenléssel válaszol.

De mint minden szerelen, a csodahit is játszik velünk; sohasem tudjuk, hányadán vagyunk vele. Hol tudatos, hol parancsoló, hol elrejtőzködik, szégyelli magát és a tudat alá szorul. Mitosz és vallás a töretlen csodahit korából erednek, de valószínű, hogy olyan mágikus állapot állapot előzte meg kifejlődésüket, amelynek uralma alatt az ember csak azért nem hitt a csodában, mert csoda volt minden, amiben hitt. Erről a feltételezett világról mondja Ortutay: "még nem bomlott hihető és nemhihető részekre." A mese későbbi átmeneti korokban születik, amikor a csodahit már megingott, de az ember mégsem tud el-lenni biztató közelsége nélkül. Ezért menti művészetbe, rejti műfajba a veszendő világnézet rámaradt kincseit. Mire tudat alá süllyed a mítosszal és vallással járó világkép: már csak babonák, hiedelmek, félelem és idegesség torz alakjában élnek bennünk a szétzúzott egység törmelékei. A mese háttérbe szorul, elemei mind ritkábban jelentkeznek a tekintélyre törekvő irodalomban, elszigetelt kis közösségek és a gyerekszoba száműzetésében tengődnek tovább.

Honti János nem gyermekeknek szánta olvasmányul meséit. Néhány apró epizód és merészebb kifejezés kihagyásával könnyen "gyerekszoba-képessé" alakíthatta volna őket; ezáltal megsokszorozhatta volna olvasóinak körét. Kétségtelenül nem csak a filológiai hűség irányította szándékát, hanem hangsúlyozni akarta, hogy a mese teljes értékű műfaj. A gyűjtemény 12 teljes elbeszélést tartalmaz. Válogatójuk az egész földtekét s évezredeket kalandozott be értük; kötött beszédből prózára dolgozta át őket, epizódokat emelt ki hosszú és bonyolult egészekből, sűrített és kikerekített; szóval mesélt. A mese-antológiában tréfás történetet, novellát is találunk. Utóbbiakban nem leljük a tulajdonképpeni tündérmesére jellegzetes csoda-elemet. Vajon milyen jogon kerültek ezek az elbeszélések a meséskönyvbe? Valóban, csak akkor tudjuk megérteni s megértetni Honti válogatási rendszerét, ha kitérünk a mese-elméletére, amelynek ez a könyv kiegészítő példatára.

Honti szerint a mese olyan történet, amelynek hátterében csodahívő, az empíria bevett, tudatos törvényszerűségeit felbontó világnézet uralkodik. Tartalmi elemei hagyományban és irodalomban egyaránt fellelhetők. A mesét mesévé felépítésének szigorúan előírt parancsoló rítusa avatja; szerkezete kötött törvényeknek engedelmeskedik. "A mesevilág lazaságából rendet csak a mese tökéletes szerkezet-volta tud alkotni." (Honti János "A mese világa", Pantheon.) Szerintem maga a mesevilág törvényszerűsége kényszeríti szerkezetbe a mese-elemeket. A mese eleve kollektív hagyományokra és közös erkölcsi alapra épül, a kalandos és szabad elemekkel játszó történetet előre meghatározott mederbe tereli; indulásában már nyíltan bennfoglaltatik kibontakozása. Paradoxul időtlen történés.

Honti a műfajba-gubózás rejtelmes percében szeretné lerögzíteni a mesét. Jelzi, de nem definiálja a mese hitbeli gyökereit. nem kísérli meg eredetének felkutatását a történelemelőtti történelemben; nem időzik a csodahit biológiai és lélektani forrásainál. Elkerüli azt, ami a mese megszállottjának talán legfontosabb kérdése: nem vizsgálja a csoda valóságértékét és egyelőre lemond arról, hogy rekonstruálja a csodahívő ember világképét, amelynek a mese csak kisded, elszakadt meteorja.

De abból az elmélyedő szeretetből és körültekintésből, amellyel Honti a meséhez közeledik, kiderül, hogy nem idegen tőle mindaz, amit mesekutatási elméletéből kirekeszt. Önmérsékletnek és előkelő tartózkodásnak tudhatjuk be, hogy a fiatal tudós a csoda elemzésével eddig csak közvetve foglalkozik s hogy a mese lényegét elsősorban alaki problémából akarja levezetni. Honti becsületes gondolkozó, maga is vallja, hogy szemünk láttára töpreng; előttünk rajzolja meg igazságot kutató bolyongásának tekervényes térképét és amikor megállapodik szorosabban vett problémájánál: a mese alakjánál, — azt is inkább körültapogatja, mintsem hogy mivoltát meghatározná.

Honti elmélete vándor királyfi, aki még nem ért céljába s így nem is ösmerheti a hozzá szegődő társak és talizmánok teljes értelmét. Csak annyit tud tóluk (mert mesehős), hogy magával kell vinnie őket. ha ezt elismertük, egyben meg is értettük figyelemreméltó mesekönyvének kiválasztási rendszerét. Csak avval a fenntartással kell élnünk, hogy szabadon elbeszélt meseanyag nem a legalkalmasabb egy forma-probléma bizonyítására. De a művészileg tökéletes előadás, amely híven simul a korbeli eredetben és kultúrfokban különböző tartalmakhoz, erénye a könyvnek. "Ilja Muromec három vándorútjá"-nak ütemes prózája érdekes és vonzó kísérlet és bár önkényesen választott forma egy kötött beszédű epikus részlet tolmácsolására, arra utal, hogy a mesélés ősi alakja talán ritmizált próza lehetett. Ezt sejtetik a népmese hangsúlyozott tagoltsága, a gyakori ismétlődések, a kezdő és befejező mondókák kötöttsége.

A mesekönyv legszebb darabja ("Gasszire lantja") a művészet megszületésével foglalkozik. Ősi vadságát az ösztönéletből meríti, kifinomultsága elpusztult nagy kultúrák emlékét őrzi, zaklatott lírája a mi mai líránk. Azt a lélektanilag rejtélyes pillanatot idézi fel, amelyben alkotó válik a naiv megélőből. A művész megszületése az emberben nemcsak magasztos misztérium, de elsősorban lázadó és orgiasztikus bűn is: élet- és véráldozatot követelő démonikus átalakulás. Gasszire története kinyilatkoztatja azt a mágikus hatalmat, amely bűnbe kényszerít, — de azt a magváltó varázslatot is, amely nagylelkű ajándékká: művészetté nemesíti a bűnbeesés gyümölcsét. A művész sorsán igazolódik valósággá a meseétosz alapvető tanítása: a hős egyetlen kötelessége, hogy felősmerje rendeltetését és egyetlen érdeme, ha engedelmeskedik neki.

Köszönetet és hálát érdemel, aki a magyar közönséggel megösmertette ezt a világszép mesét.