Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő

Hevesi András: Az értelem keresése
Halász Gábor tanulmánykötete — Franklin

Nem vagyok benne bizonyos, hogy Halász Gábor most megjelent tanulmánykötete hű képet ad az író fejlődéséről és pontosan kifejezi mai álláspontját. Vannak lelki alkatok, amelyek számára az ifjúság tüze, szertelensége és lendülete dogmatikus makacsságot és könyörtelenséget, irgalmatlan ortodoxiát, az elutasítás félelmes szigorát, a tagadás kíméletlenségét jelenti és a férfikor bizonyos liberális engedékenységet a hajdani ellenségek iránt, olyan Noé bárkáját, amelynek valamikor gyér és kegyetlenül válogatott népe egyre nagyobb és tarkább sokadalommá válik. Halász Gábor ezek közé sem tartozik egészen, benne az idő múlásával inkább csak a makacsság dogmái változtak, de azért valószínű, hogy ha ez a könyv kétszer ekkora terjedelmű volna, gazdagabban és árnyaltabban kapnók meg Halász gondolat- és értékvilágát. Fogadjuk el azonban Az értelem keresését és próbáljuk ennek alapján megrajzolni az író szellemi arcképét.

Halász Gábor öntudatos szellemi élete az 1920—21-es Magyarország önmagától megcsömörlött nihilizmusában, a különböző irodalmi divatok szemétdombján kezdődött, olyan korban, amikor nemcsak a művelt, hanem a selejtes elmék is "szilárd világnézetet" követelnek az anarchiával szemben és abszolutumokra szomjaztak. A rendnek csodálatos vonzóereje volt; a fiatalság egy része nosztalgiát érzett merev és rideg formák iránt, szinte szomjazta a börtönt. Ez, ha úgy tetszik, ellenforradalmi hangulat, amely a húszas évek során hajlékonyabbá és belátóbbá szelídült, majd újabban vonzóbb és vaskosabb doktrinákban talált utat. Az igazi ellenforradalmi gondolatot, amely nem méltatlan a Joseph de Maistre-ekhez és a Bonaldokhoz, Magyarországon Halász Gábor képviseli, az ellenforradalom álláspontját esztétikai és ezzel kapcsolatban társadalomtudományi téren, egész történelemszemléletében, egész emberi értékskálájában ő gondolta végig legnagyobb következetességgel, legaprólékosabb következményeiig. Fölösleges mondanom, hogy az ő ellenforradalmának semmi köze sem volt a napi politikához; egy kivételesen bátor, magánytól, elszigetelődéstől, sőt a nevetségességtől sem félő szellem öntudatos és talán kissé kihívó elfordulása volt saját első elragadtatásaitól, kamaszkori extázisaitól, mindattól, amiben nevelkedett. Sorra vette mindazt, amiben egykor gyönyörködött és kritikai elemzéssel megpróbálta kiteríteni, gombostűre szúrni, mint egy rovart, ártalamtlanná tenni. A legtöbb író sírig kitart első bálványképei mellett; Halász Gábor egyik legfontosabb ismertetőjele, hogy amit nagyon szeretett, azt kritikusi kötelességének tartja megtámadni.

Munkájában rokonszellemű kitűnő külföldi írók kalauzolták. Franciaországban már a század elején megindult az antiromantikus hadjárat, a betegnek minősített romantikus lélek vizsgálata, a romantika hosszú bűnlajstromának felsorolása. Charles Maurras rámutatott, hogy a francia forradalom klasszicizáló gesztusai ne tévesszenek meg senkit; a forradalom elválaszthatatlan a romantikától, a kettő egyszerre született, mindkettő Rousseau gyermeke. A romantika bontotta meg a társadalmi ranglétra hierarchiáját, az elnyomottakat és megalázottakat állítva a legfelső fokra, Calibant ültetve Prospero helyére, a romantika fordította meg az emberi értékek skáláját, a szenvedély elsőbbségét hirdetve az ész meg az önuralom felett; a romantika dagasztotta fel beteges mértékben az ént, amellyel szemben fantommá sorvadt külvilág áll, a romantika találta ki a jóságos vadakat és az együgyű pórokat... Halász Gábor magáévá tette ezt az álláspontot és tiszteletet parancsoló következetességgel végrehajtotta. Nem riadt vissza arra a gondolatra, hogy ami Franciaországban lehetsége, bár ott is különcség: bizonyos érzelmi alkatok és stílusok megtagadása, nálunk éppen azt semmisítené meg, amit véd és amiért harcol: a szellemi kontinuitást, a hagyományt, a nemzet legnagyobb értékeit. Halász Gábor antiromantikus mert lenni Magyarországon, magyar vonatkozásban. Ünnepelte az arisztokráciát, mert a forradalom támadja és vállalja az arisztokrácia frivolságát is, ünnepelte a Barokkot és a tizennyolcadik századot, az alkalmi költeményt és a tankölteményt, a virtuozitást, a merev és szigorúan elkülönített műfajokat, az emberi lélek szabályoknak engedelmeskedő előírt ábrázolását. A líra halála című essayjében olyan messze ment az antiromantika makacs következetességében, mint talán soha senki a világon.

Meglepő, hogy ez a makacs dogmatikus, milyen hajszálfinom érzéket, mennyi szakértelmet árul el a szépségek iránt, amelyeket üldöz, mily kivételes fogékonyság van benne konkrétumok és árnyalatok iránt. A líra halála az egyetlen dogmatikus cikke ennek a dogmatikus szellemnek e kötetben; a többi mind portré és elemzés. Elveit természetesen nem teszi félre, bámulatos virtuozitással egyezteti össze az elvi állásfoglalást a portréval, a tant a valóság ábrázolásával. Teljesítménye olyan bravúros, mintha sikerült volna neki a kör négyszögesítése. Kazinczy-tanulmánya, amely a legjobb magyar essayk közét tartozik, a kor bámulatos ismeretével, rengeteg adattal és idézettel elemzi ki a tények és az emberek közötti kapcsolatok szövevényes valóságából, igazán meggyőzően deríti ki azt, amit erőnek erejével ki akar deríteni: hogy Kazinczy irodalmi diktátor volt, Boileau és Dryden magyar párja. A valóság, mint az engedelmes agyag a szobrász kezében, pontosan hozzásimul Halász Gábor vágyához és elképzeléséhez. Aki ezt a ragyogó tanulmányt végigolvassa, nem kételkedik benne, hogy Kazinczy csakugyan diktátor volt. Csak mikor kiszabadult az író lenyűgöző tudásának és logikájának a karmaiból, kap észbe és kérdezi meg, először félénken, majd egyre nyomatékosabban, hogyan lehetett valaki irodalmi diktátor olyan korban és olyan örökséggel, amely mindenféle diktatúra megtestesült tagadása. Kazinczy, a diktátor, ugyan miféle egységes irodalom prokrusteságyába kényszerítette a magyarokat, mint Boileau a franciákat? Azzal volt diktátor, hogy egyszerre vagy egymásután hirdette Sallustiust és Gessnert, La Rochefoucauld-t és Sterne-t, Moličre-t és Kotzebue-t? Azzal volt diktátor, hogy egyszerre vállalta a klasszikus örökséget és a romantikát előző alpesi egyszerűséget, Shakespearet és Ossziánt, ratiot és érzelgősséget? Ennyire méltányos és nagylelkű irodalmi diktátort még nem látott a világ. Halász Gábor Kazinczy-tanulmánya a legragyogóbb bravúr, amelyet valaki fogadásból véghezvihet és mint ilyen, lírai alkotás az antiromantikus szemlélet értelmében.

Széchenyi- és Bessenyei-tanulmánya ékesszólóan bizonyítja, milyen közel van Halász Gáborhoz a magányosan tépelődő romantikus lélek, amelyet oly sokáig üldözött. Mennnyire érti minden félszavát, milyen mohón csap le minden rezdülésére. A magyar esszéirók közül talán senkinek sem volt ilyen szinte már túlfejlett érzéke kényes, bonyolult, fonák és zavaros emberi kapcsolatok iránt. Halász Gábor a barátság hol patetikus, hol siralmas érzelmének legélesebben látó és legkegyetlenebb szakértője a magyar irodalomban. Kazinczyt, Széchenyit és Bessenyeit minden kortársához való érzelmi magatartásában tökéletesen átvilágítja. Milligrammnyi pontossággal leméri a Széchenyi-Metternich, Széchenyi-Wesselényi és Széchenyi-magyarság relációt. És megindítóan szubjektív erőszakkal, de valószínű és megnyugtató módon valamennyire rádisputálja a társadalmi alkalmazkodásra egyszerre vágyódó és képtelen embert, a gondolat honosát és a valóság arrivistáját, a könyvektől irtózó és a sima társadalmi formákhoz félszegen közeledő könyvmolyt, az örök stendhali lelkiséget. Az értelem keresése hibái ellenére, amelyek csak annál jobban érvényesítik erényeit, kitűnő könyv, paradox, kihívó, helyenkint frivol és ugyanakkor mély, meggyőző és alapos zsúfolt és rendszeres, elég nehezen olvasható — részben a szerző sajátságos szenvedélye miatt, amely a legtöbb mondatban nem tűr állítmányt — de aki elkezdte, nem tudja letenni. A magyar múltat és a régi és új Európát kevesen foglalták olyan szintézisbe, mint Halász Gábor.