Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám
Sovány sugara hirtelen
ütötte át az ablakot
a pókhálókon s könyveken
s szobám szívében fennakadt
s mintha szólhatna, hallgatott
szerény mosollyal, könnyeden
az első halk, tavaszi nap.
S kik a tél hosszú éjjelén
rejtve aludtak, fátylukat
ledobták: a telt levegő
porszem-utasai, a fény
milljó apraja s táncukat
lejtették a sugár-sövény
széléig, vágyó, epedő
röppenéssel a napgolyó
ömlő nagy emlője felé,
mely még ifjan, szemérmesen
bujócskázott a kapkodó
kezű, szomjazó föld elől.
Szobám ringott, mint kis hajó
egy óriási tengeren.
S hogy feltéptem az ablakot,
beharsogott a víg világ:
kerekek döccenő zaja,
virágszagú cseléd-dalok,
miket három lány odaát
háromfelé dalolgatott:
messzi faluk fuvallata.
A suszterbolt tárt ajtaján
a kalapács kikopogott,
de sértetten bújt vissza, ha
egy motorkerékpár kaján
berregéssel elrobogott.
S e hömpölygő zaj taraján
hullámzott egy rikkancs szava.
Álltam az ablakban s mohón
nyeltem a megnyílt hangokat,
úgy csókolt meg utcám zaja,
mint régen látott jó rokon
és lágy sugarával a nap
úgy simogatott homlokon,
mint lányok kibomlott haja.