Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Kovalovszky Miklós: Jules Laforgue
Laforgue halála a szimbolista költészet nagy gyásza volt. A fiatal költőnemzedék őt ismerte el egyik mesterének. De azért tévednek azok, akik egy irány vezérének teszik meg. Ez már korai halála miatt is lehetetlen, bár igaz, hogy hatása ez után indul meg. Átvették verseinek érzelmi tárgykörét, utánozták irónikus hangját s némely modorosságát. De költészetének alapvető elvei: a pillanat valóságának tudata és metafizikai érzékenysége, amelyek lényében gyökereznek, nem ültethetők át más talajba.
Mélyebben érezhető Laforgue hatása az újabb költői mozgalmakban, amelyeknek célkitűzései sok közös vonást mutatnak az ő eszméivel. Az értelem és a logika megvetése a legjellemzőbb vonás a századeleji költői kiáltványokban. Laforgue így fogalmazza meg módszerének szabályát: "Az ösztönös érzéseket kell kikémlelni, a számításnak és akaratnak lehetőleg teljes mellőzésével, mert félő, hogy ezáltal kiforgatjuk őket természetes valójukból, befolyásoljuk őket". Csaknem ugyanezt írja később A. Breton: "Dada csak azt ismeri el, ami ösztönös, és a priori elítéli a magyarázatot. Szerinte nem szabad semmiféle ellenőrzést gyakorolnunk magunk felett." Laforgue többi alapelve a Mulandóról, a szépről, a költészet életábrázoló céljáról, mind termékeny talajra talál az új költőknél, egészen az iróniáig, mert számukra "minden jó, hogy nevessenek rajta". Költői nyelv tekintetében szintén Laforguetől tanulták a világosság és a nyelvtan megvetését. Néhány verse (Grande Complainte de la Ville de Paris, C. de l'Orgue de Barbarie, C. de l'Automne monotone) valóságos kubista költemény, mint ahogy a modern francia költészet fantasztikus izmusai jórészt az ő esztétikai elveinek az abszurdumig való túlhajtásai.
Ha Laforgue művének helyét és jelentőségét akarjuk meghatározni korának irodalmában, meglehetősen egyedülállónak látjuk. Elődei közül legfeljebb Corbičre hasonlítható hozzá, a szimbolista költőktől pedig élesen elkülöníti iróniája. Lehet vitatni költészetének értékét, amelyből hiányzik az egység, de más költőnél is kifogásolhatjuk ugyanezt, ha egész életművét tekintjük. Laforgue pedig éppen huszonhetedik évében halt meg, annyi tehetség tragikus korában, amikor talán éppen csak hogy átesett az első forrongás lázain. Költészetét elsősorban alakulása lélektani dokumentumának tekinthetjük, amelyben a modern generáció vajúdó nyugtalansága is tükröződik.
Néhány kötete nemcsak ígéret maradt, hanem kiindulópont lett: egyik megindítója a harcnak, amelyet követői folytatnak a művészet megkövesedett hagyományai ellen. Az új, fájdalmas mosoly, amellyel ő gazdagította az emberi lélek arcát, ott ragyog a kiválasztottak között, s az idő jórészt igazolta már egyik korai méltatóját, aki ebben a tragikus sorsú költőben meglátta a jövő klasszikusát.