Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Kovalovszky Miklós: Jules Laforgue
Laforgue novelláskötete, amely három hónappal halála után jelent meg, munkásságának talán legértékesebb része. Méltatói egyhangúan elismerik a könyv eredetiségét, némely kritikus egyenesen remekműnek mondja.
A Moralités Légendaires, épp úgy, mint a Complaintes, a Mulandó esztétikáján alapulnak. 1885-ben alakul ki a novellagyűjtemény terve, Laforgue nagy reményeket fűz hozzá és becsvágyó buzgalommal dolgozik rajta. Nagy gondot fordít a szerkesztésre s a művészi összhangra, és sikerül valóban tökéletes művet alkotnia. Egyik hátrahagyott jegyzetében találjuk meg ezeknek a szatirikus elbeszéléseknek a kulcsát. Laforgue szerint mindaz, ami szépet és nagyot az emberi szellem és a történelem alkotott, csak a középszerű lelkek által koholt "legenda", amelynek hitét az ő tömegtekintélyük állandósította. "Isten a megmondhatója, hogy szegény emberiség nem szült egy igazi hőst sem, és hogy mindazok, akiket az ókorból szoktunk idézni, éppen olyan teremtmények, mint mi, de legendává, szoborrá kövesedtek; szeretném ismerni mindennapi életüket."
Laforgue éles megfigyelő: a ragyogó külső látszata mögött észreveszi az álcázott szegénységet. Meg akarja mutatni, hogy a rég letűnt korok alapjukban véve olyanok, mint a jelen, s hogy a legendák, mint az emberi képzelet minden szüleménye, csak a mindennapok színjátékának felnagyításai. A dicsőség csak tündéri színpadi világítás, amely beragyogja a hősöket, de ha elfordítjuk róluk, szürke emberekké válnak ők is. Laforgue módszere a korcsere, az anakronizmus; így akarja megmutatni, hogy a hősök felölthetik bármely kor köntösét. Modernizálni a mondák hőseit — ez Laforgue érdekes törekvése, amelyből sok erkölcsi tanulság, de egyúttal szomorú kiábrándulás is fakad.
A Moralités Légendaires Camille Mauclair szerint mitoszparódiák. Tárgyuk: pogánykori vagy bibliai időből való mondák és klasszikus irodalmi témák, de nem a hagyományos mese fontos bennük, hanem az író lelkivilágának tükrözése.
A paródia legátlátszóbb eszköze az anakronizmus, amelyet Laforgue egyaránt alkalmaz a külsőségekben, gondolkozásban és stílusban. Ha azonban a lélek mélyére nézünk, látjuk, hogy a lényeges tulajdonságok nem változnak. Az emberi érzések mindig ugyanazok. Az anakroniumus Laforguenál nem a komikum eszköze, hanem összekötő kapocs az időn keresztül a mondák világa és köztünk, a mi korunk között. Lehetetlen úgy áthelyezni ezeket a legendás történeteket a modern korba, hogy változtassuk meg őket alapjukban, mert a mi életünk már más, mint a régieké. Laforgue tehát azt a módszert követi, hogy a mondák letűnt viszonyaiba helyezi vissza a mai ember érzéseit és tetteit. Főként Hamlet és Salomé hemzseg az anakronizmusoktól, a többiek: Lohengrin, Persée et Andromčde és Pan et Syrinx csak néhány nyomot mutat, azt is inkább az eszmékben és a kifejezésben.
Laforgue nem hajszolja a nevetségest ezekben a novellákban, de vannak szakaszaik, ahol a leírások és a tréfás vagy erőltetetten prózai hasonlatok az irónikus költőt mutatják, akinek szeméről felszáradt a spleenek könnye és most már csak "röpke komédiának" látja az életet. De Laforgue filozófus lélek, aki nem áll meg a paródia olcsó céljánál. A Moralités Légendaires novelláit erkölcsi és filozófiai értelmük fogja össze egységes művé. Mindegyik hőse egy-egy eszményt jelképez.
Legértékesebb novellája a Hamlet: miniatűr remekmű. Azért is külön figyelmet érdemel ez a paródia, mert hősében Laforgue önmagát ábrázolja. Újjáformálja a shakespearei alakot, ezt az örök típust, modern, eredeti, irónikus figurává. Az új Hamlet Laforgue maga: költő és bölcselő. Benne is megvan a hatodik érzék, a Végtelen érzéke, amely megbénítja cselekvőerejét. Erős megfigyelő és bíráló hajlama a valósághoz köti. Ebből a kettősségből fakad lelki diszharmóniája.
Művészi ösztöne annyira elhatalmasodik rajta, hogy mindent csak esztétikai szempontból, a költő szemével néz, még apja halálát is, amelyet drámájában, szavakkal akar megbosszulni. "Első gondolatom az volt, hogy beleéljem magam ebbe a szörnyű, szörnyű eseménybe, s így fölébresszem magamban a fiúi kegyeletet, a szó művészetének meggyőző erejével számot vessek a dologgal, és szítsam a bosszú tüzét! És íme! Gusztust kaptam a munkához! Elfelejtettem lassan, hogy az én megölt apámról, becstelen anyámról, hogy a trónomról van szó! Mert nagyszerű téma! Jambusokban írtam meg... És akkor este, amikor összeütöttem az utolsó rímet, rózsás lelkiismerettel aludtam el, mosolyogva ezeken az agyrémeken, mint egy derék irodalmár." Nem a mondai Hamlet áll már lőttünk, hanem egy új, különös alak, aki a bosszúdarab előadása közben a színpadi hatásokat tanulmányozza, figyeli a mondatok hatását a közönségre és a szükséges javításokon töpreng. Laforgue Hamletje teljesen elszakad a valóságtól.
Ofélia iránt való szerelme is elárulja az író érzelmi lelkivilágát, aki kegyetlenül és cinikus megvetéssel szól a nőről, de ugyanakkor telve van a szerelem forró vágyakozásával. Hamletet is a lét és a halál kérdései gyötrik, neki és megvan az "apostol-mániája", s evett a "Tudattalan gyümölcséből". Különös alak: összeolvad benne a komédiás és a filozófus, s ez a tragikus irónia adja Laforgue lelki arcát. Vallomás ez a novella, amelyben az író rokonlelkű hősén át önkénytelenül magáról beszél.
Laforgue novellái meglepő eredetiséget és alakítókészséget mutatnak. De művészete nem tudja leplezni fájdalmas és irónikus érzékenységét, s ez a könyv, talán még tökéletesebben, mint versei, egy különös költői lélek vergődő útját jelzik a kitárulás felé.