Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Kovalovszky Miklós: Jules Laforgue
Laforgue kritikusai sokat emlegetik iróniáját, mert ez különbözteti meg őt elsősorban a szimbolista költők nagy seregétől, de inkább csak elsiklanak e fontos kérdés felett.
Laforgue iróniájának forrását abban a nagy csalódásban kell keresnünk, amely világmegváltó terveinek szétfoszlását követi. Egyedül marad kiábrándult szívével a közönyös ég alatt. Apostol-vágyai eltűnnek, nevetségesnek érzi, hogy az új, az igaz törvényt hirdesse átszellemült rajongással az ostoba emberiségnek. Ezért nem adja ki a Sanglot-t. Fájó undor ébred benne a világ iránt, s hogy enyhítse keserűségét, iróniába rejti szenvedését. A gúnyos fintor, amely szomorúan őszinte verseinek végén megdöbbent, csak figyelmeztetés: ne vegyetek komolyan! Folyton éber belső kritikája és valami érzelmes szemérem nem hagyja, hogy teljesen odaadja magát érzéseinek.
Már a Sanglot későbbi darabjaiba néhány csepp keserű irónia vegyül. Laforgue megvet mindent: a világot és az embereket. Mind mélyebb szakadék támad közte és az élet között: a vanitatum vanitas tudata és a bizonyosság, hogy nem érdemes küzdeni semmiféle célért. Csak szemlélni tudja az életet, közönyösen és valami furcsa művészi érdektelenséggel, de nem hisz benne többé. Belefáradt-únt kétségbeesésének vigasztalanul és visszhangtalanul tragikus világgá-sikoltásába. Ezeket a hangokat nevetségesen hamisnak érzi, s tréfásan így panaszkodik:
...mes grandes angoisses métaphisiques
Sont passées á l'état de chagrins domestiques.
Ami pedig apostoli hevét illeti, ezt írja:
Maintenant, je m'en lave les mains (concurrence
vitale, l'argent, l'art, puis les lois ge la France.)
Laforgue belemerül az analízis játékába. Értelme rávilágít a dolgok relativitására, boncoló hajlama feltárja a csupasz valóságot és lebecsül minden értéket. Hitét elvesztette és gúnyos-keserű rezignációval megy át az életen, amelytől valósággal undorodik. Röpke komédiának tekinti: a munka és az alvás mechanikus játéka irányítja, az önzés, képmutatás, nevetséges előítéletek. Mindez komikus előtte. Grande Complainte de la ville de Paris c. prózai költeményében néhány gyors vonással vázolja a világváros életének mozzanatait. Félbeszakított, töredék mondatok, a furcsa képzettársítással összekapcsolt képek zűrzavarába vetett irónikus hangulatú szavak vagy kifejezések nevetséges hatást tesznek s egyúttal egy kalidoszkóp benyomását keltik: "Bail immortel. Chantiers en gros et en détail de bonheurs sir mesure. Fournisseurs brevetés d'un tas de majastés. Maison recommandée. Prévient la chute des cheveux. Dépôt sansd garantie de l'humanité, des ennuis les plus comme il faut et d'occasion... A vous, dieux, chasublerie, ameublements d'église, dragées pour baptęmes, le culte est au troisičme... Maisons de blanc pompes voluptiales; maisons de deuil: spleenuosités, rancoeurs "ŕ la carte... Avis important! L'Amortisabble a fléchi, ferme la Panama. Enchčres, experts... Voyages circulaires "ŕ prix réduits. Madama Ludovic prédit l'avenir de 2 "ŕ 4..."
Laforgue költészetének sikoltó vagy elfojtott refrainje: Szerelem! De nem tud önfeledten elveszni az érzés kábulatába, boncoló, elemző hajlama lehánt róla minden szépséget és gúnyos megvetéssel nézi "ezt az örökké bűvös, szennyes és nevetséges erőt". Az asszony titok számára, a hazugság lépvesszeje. A szerelem szomjúsága űzi feléje, a nővért keresi benne, de csak nőstényt találja, akiben nincs testvéri gyengédség. A magányosság gyötrelem Laforgue számára s fájdalma néha szinte nyers iróniában tör ki. A nő szerelemre született és mindenki jó neki, hogy eljátssza vele szerepét:
Elle m'aine, infiniment! Non, d'occassion!
Si non moi, ce serait infiniment un autre!
Lelket hiába keresünk a ragyogó, de hideg szemek mögött.
... Oui, divins, ces yeux! mais rien n'existe
Derričre! Son âme est affaire d'oculiste.
Emberi és testvéri szeretetet nem kívánhatunk ettől a nősténytől: "Csak azt adj, amid van... Légy egészen a miénk... Jöjj felénk kitárt testtel" Az őszinte odaadás úgyis lehetetlen, legalább fogjuk meg nyiltan egymás kezét. Elkeseredetten támadja Laforgue a szemforgató konvenciókat, nevetségesen hazug formalitásokat, amelyek a két nem viszonyát jellemzik. Nem képes elhinni, hogy lehetséges a léleknek az a boldog mámora, amely szinte kiszakítja a étből az embert:
...l'amour s'échange
Simple et sans foi comme un bonjour.
A legtöbb irónikus költő a társadalmi élet nevetséges félszegségeit, hibáit támadja. Laforgue ebben kivétel, épp úgy mint Corbičre. Iróniája szubjektív: saját magát ostorozza. Egész költészete mély és fájdalmas érzékenységének paródiája. Függetleníteni tudja magát szinte lelkiállapotától, énje kettéosztódik, mint az egysejtű lények, s úgy szemléli, kívülről önmagát, mint valami titkot. Már az is csoda számára, hogy létezik, nem tud hinni valóságában:
... un pauvre, un pâle, un pičtre individu
Qui ne croit en son Moi qu'á ses moments perdus.
Érzéseit sem meri komolyan venni. Bírálja, elemzi őket, s minden lírai attitüdben észreveszi (mert beleviszi) a pózt, a nevetséges magvát. Legőszintébb vallomásait is megtagadja, el akarja hitetni velünk, hogy mindez csak tréfás játék:
Qui m'aime jamais? Je m'entčte
Sur ce refrain bien impuissant,
Sans songer que je sius bien bčte
De me faire du mauvais sang.
Laforgue jól tudja, hogy számít és pózol: "A költők utolsójá"-nak mondja magát és bevallja, hogy nem sokra becsüli művészetét:
Ah! Qu'est-ce que je fais ici, dans cette chambre!
Des vers. Et puis, aprčs! ô sordide limace!
Quoi! la vie est unique, et toi, sous ce scaphandre,
Tu te racontes sans fin, et tu te ressasses!
Nincs érték és tekintély, amelyet Laforgue maró iróniájának választóvize ki ne kezdene. Egyaránt kigúnyolja önmagát, az irodalom hagyományosan híres témáit, amelyeket a Moralités Légendaires-ben parodizál, s nevetséges játékká szedi szét a bölcseleti rendszereket. Nem kíméli a Tudattalant sem, amelyet pedig élete utolsó szakában az élet mozgató erejének s legfőbb, isteni törekvésének ismer el.
Laforgue kifejezésmódja nem tisztán lírai. Az ünnepélyesen komoly hangból váratlan fordulattal átcsap a kedélyes bizalmaskodásba. Büszkébb annál, hogy nyíltan kifejezze fájdalmát, s fél, hogy túlságosan átadja magát elhatalmasodó érzéseinek. túlzottan érzékeny, s ezért szinte igyekszik elrejtőzni saját maga elől. A fájdalom ellen gúnnyal védekezik:
Ah! tout le long du coeur
Un vieil ennui m'effleure...
M'est avis qu'il est l'heure
De renaître moqueur.
Egész költészetében az érzékenység és az irónia egybeolvadását látjuk. lelki gyötrődései önkénytelenül kifejezést keresnek, de rajtuk az óvatos értelem és a szemérem bénító féke. Az ellentét kínlódó feszültséggé kozozódik s végül — nevetésben tör ki. A megkezdett panaszt fintorral vagy bukfenccel fejezi be, vagy Heine-szerű cinizmussal jelzi, hogy nem feledkezett meg magáról, nem kell komolyan venni az ellágyulást.
Minden sora rejthet meglepetést, egy váratlan, tréfás fordulatot. Szereti, sőt erőszakolja az ellentéteket s a mesterkéltséget. Lehetetlen képzetkapcsolatokat alkot, amelyeknek hatása megkapóan nevetséges. Kifejezései keresettek, néha kínosan bizarrok:
Inconsciente Loi,
Faîtes que ce crachoir s'éloigne un peu de moi.
Jellemzők Laforguera a paradoxonok és a zárójelben odavetett megjegyzések, mint például:
Oh! monter, leur expliquer nom apostolat!
Les consoler! (J'ai de consolations pleins les poches).
Másutt a lefordíthatatlan szójátékok, a kifejezés furcsaságai keltenek komikus hatást. Így ír például a nőről, akinek a szíve "gante six et demi":
... elle a des perles tristes dans la voix...
Et ses épaules sontaussi de premier choix.
Hasonlatai sokszor erőszakoltan hétköznapiak, szinte tüntetnek prózaiságukkal:
Coeur de profil, petite âme douillette,
Tu veux te tremper un matin en moi,
Comme on trempe, en levant le petit doigt,
Dans son café au lait une mouillette.
Vagy:
Le couchant de sang est taché
Comme un tablier de boucher.
Az ú. n. költői nyelv nem alkalmas arra, hogy Laforgue megvalósítsa művészi eszményét: a Mulandó megrögzítését. Különös képzelőereje újszerű, irónikus költészetének megfelelő excentrikus nyelvet teremtett. Ízelítőt kapunk mindjárt belőle, ha néhány vers címét elolvassuk: Complainte de l'Ange incurable, C. des Nostalgies préhistoriques, C. des formalités nuptiales, C. du soir des Comices agricoles, C. des débats mélancoliques et littéraires stb. Köteteinek tartalomjegyzéke gyűjteménye a hasonló mulatságos furcsaságoknak.
Laforgue nyelve szeszélyesen csapongó és mesterkélt: az emelkedett és a hétköznapi hang váltogatja egymást. Sokszor az énekes cabaret-k chansonjainak stílusában ír, átveszi az utca szótárát, népies kifejezéseket és argot-szavakat használ. De furcsa ellentétként hemzsegnek verseiben a tudományos műszavak és a filozófia terminusai. Mindez Laforgue művészi célkitűzését mutatja: "eredetit akarok alkotni minden áron". Az eredmény azonban, a hatás, amelyet ránk tesz, bizarr és nem túlságosan harmónikus.
Fő eredetisége újításaiban van. Bátran mondhatjuk, a szó valódi értelmében, hogy Laforgue új nyelvet, céljainak megfelelő sajátos kifejezőeszközt teremt magának. Igéket, mellékneveket képez, szavakat vesz át a latinból és franciába oltja őket, ál-tudományos kifejezéseket alkot, a régies nyelvhasználatot alkalmazza vagy pusztán képzeletéből merít. Különösen jellemző Laforguera ez a szavakkal való játék, amely, mint maga írja, egyik szenvedélye volt. legérdekesebbek szóvegyítései (kontamináció). Egybeolvaszt két hasonló alakú, de eltérő jelentésű szót, amelyek egészen különös, komikus csengésű szóötvözetet adnak. Pl.:
Eléphantaisie = eléphant + fantaisie.
Ennuiversel = ennui + universel.
Éternullité = éternel + nullité.
Massacrilčge = massacrer + sacrilčge.
Sangsuel = sang + sensuel.
Sexciproque = sexe + reciproque.
Violupté = viol + volupté.
Laforgue költői nyelve a legkülönneműbb elemek bonyolult és fantasztikus szövedéke. Hiányzik belőle az egység és ösztönös természetesség, mert az értelem alakítja elsősorban, amely épp úgy zsarnok cenzora a kifejezéseknek, mint az érzelmeknek. A két utolsó kötet, a Fleurs de bonne-volonté és a Derniers Vers azonban már a fejlődés útját mutatják: az egyszerűség felé.
Ez a groteszk fordulatokkal teli költészet természetesen szabadon csapongó formát kívánt. Laforgue elveti a szabályt és a hagyományt. Verselése hanyagnak tűnik föl, szeszélyes, bohóckodó, hogy fájdalmának komikusan torz vonaglását kísérhesse. A szigorúan kötött formák: a szonett és az alexandrin túl komolyak ehhez az irónikus játékhoz. Ha mégis használja őket, mint pl. az alexandrint, szinte szándékos örömmel rontja el, ott is, ahol nincs szükség erre a visszás hatásra. Kedveli a tréfás enjambement-okat, furcsa, szaggatott ütemei a jazz ritmusára emlékeztetnek.
A rímelésben hasonló merész szabadságot találunk. Már a Complaintes tervében ezt írja: "... ce sera des complaintes rimées "ŕ la diable". Írtózik mindentől, ami komoly, szabályos és megszokott.
Érdekes, hogy ez a megnyilatkozási formájában mesterkélt költészet néha éppen kezdetleges eszközökkel ér el hatást. A népdalt használja fel, hogy fokozza az iróniát az ellentét által, amely a fájdalmasan szubtilis érzések és az egyszerű, naiv forma között tátong. A népi dallam vidám ritmusa vagy érzelgőssége komikummal festi át legtragikusabb hangjait. A minduntalan felbukkanó köznyelvi felkiáltások, szólássablonok kiábrándító banalitása is azért van, hogy Laforgue játékot űzhessen legőszintébb vallomásaiból. Egy célja van csak: elrejteni gyötrődő lelkét iróniájának bemázolt bohócarca mögé.
Laforgue volt a szimbolisták Musset-je — mondja egyik kritikusa. Ha nem is egészen találó ez az összehasonlítás, sokban ráillő. Laforgue az ősz költője volt, a magányos vasárnapok ájult szomorúságát panaszolja, várja a szerelem megváltó csodáját. Verseinek uralkodó érzése a vágyódás, de ennek szomorúsága iróniáján keresztül megtörik, eltorzul.
Laforgue elsősorban saját lelki alkatának áldozata, annak a "hatodik érzéknek", — ahogy maga mondja — amely a végtelent fogja fel. Ezzel függ össze, hogy költő-kortársai között nála mutatkozik legerősebben a modern pesszimizmus hatása. A süllyedő lelket az irónia menti meg, ez a sajátosan laforguei, szelíd állásfoglalás a világgal s önmagával szemben. Elfelejti a való élet ocsmányságát, beleringatja magát egy csendes, képzelt boldogságba. Megtalálja az igazi, a benső szabadságot, nem köti többé semmi, lelke fölemelkedik a mindennapok nyomorúsága fölé és mosolyog. De folyton szívébe lopódzik a magány és céltalanság szorongó kétségbeesése.
Fuir? oů aller par ce printemps?
Dehors, dimanche, rien á faire...
Et rien "ŕ faire non plus dedans...
Oh! rien "ŕ faire sur la terre!...
Néha felszakad belőle a keserűség, de aztán kacag tovább a halál felkomorló árnyékában, s ebben a nevetésben több fájdalom van, mint ha zokogna. Végtelen szomorúság árad költészetéből.
Pesszimizmusa és iróniája azonban nem kíséri el a sírig. Mikor megismeri és megszereti Miss Lea Lee-t, későbbi feleségét, Laforgue újjászületik. Beteljesül élete várva várt, megváltó csodája: az igazi, a nagy szerelem. Vége a pózoknak, az iróniának. A Fleurs de bonne volonté és a Derniers Vers költeményeinek őszinteségét már az új érzés sugalmazza, s a pesszimista Laforgue "a cselekvés és az öröm mámoráról" ír. A szerelem tüze lángol benne és kiégeti lelkéből a múlt minden sebét. És egy azok közül, akiket megvetett és elátkozott, egy asszony idézte fel ezt a varázslatot:
Une qui me fit oublier
Mon art et ses rançons d'absurdes saturnales
En attisant, gauche vestale,
L'Aurore dans mes oreillers...
És ez a gúnyolódó költő, aki a józan, szkeptikus bölcselőt játszotta, most ujjong, mint egy gyermek, s az öröm kapkodó szavaival szeretné a világba harsogni, hogy hisz és hogy szép az élet: "J'aime, j'aime; j'ai bu un bon coup de vertige. Moi, si analyste, d'une âme si myope, je me sens tout solennel. Et je vais par les rues. Le Luxembourg est plein d'une grande allégresse de cloches... J'aime, cela me suffit, je me sens généreux, céleste, humain, palpitant, si plein de choses que je n'ose me regarder entre quat-z-yeux. Et tout ça sans blague."