Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám
A háborút közvetlenül megelőző években gyakran lehetett látni a Bristol-kávéházban, később a pesti Vigadó földszintjén lévő ódon kávéházban, egy nagy kerek asztal körül egy szokatlan összetételű társaságot. A Nyugat írói körének társasága volt ez. Ambrus Zoltán ült ott, Ignotus, Osvát Ernő, Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Fenyő Miksa, e sorok írója, Halász Gyula, néhány egészen fiatal költő, novella- és regényíró. Köztük pedig mint legfeltűnőbb jelenség, egy hatalmas, tagbaszakadt, III. Napoleon-korabeli divatú szakállas, bozontos szemöldökű öregúr, ősz haja sajátságosan rítt ki az akkor még fiatalos többnyire sötéthajú társaságból. Az idő nagyrészén át ő vitte a szót, erős hangon, erélyes hangsúlyokkal s a sokat tapasztalt ember bölcs nyugalmával. Politikai és közgazdasági kérdésekről beszélt, amelyek a fiatal írókat nem igen érdekelték, de érdekelte őket a beszélő személye s az az erős lélek, amely hangjából kisugárzott. Szavai észrevétlenül átsiklottak az emlékezésbe. Az öregúr emlékeiről beszélt, amelyek visszanyúltak a hatvanas évek közepére, azokra az időkre, mikor az 1867-iki kiegyezés készült. Ismerte ennek a kornak minden jelentős szereplő emberét, személyes emlékei voltak Deák Ferencről, gróf Andrássy Gyuláról, báró Eötvös Józsefről, Arany Jánosról, Lónyay Menyhértről s a kor többi politikai vezető emberéről. Pontosan ismerte az akkori közélet mindenféle ügyeit, a problémákat, az emberek és pártok viszonyát egymáshoz, magyarország politikai és közgazdasági életének alakulását. Fiatal hallgatói ámuldoztak emlékei sokaságán, érdekességén, emlékezetének erején és biztonságán, s úgy érezték, mintha egy elmúlt kor egy élő darabja maradt volna köztük az öregúr, Halász Imre személyében.
Hogy került ez az érdekes öreg ember a zajló irodalmi élet fiataljai közé, ő a multak tanuja, azok közé, akik azzal az önérzettel éltek, hogy a jövőt munkálják s megújítják a magyar irodalmat?
A teljes visszavonultságból csalták ki szép szóval. Már vagy tíz éve abbahagyta a munkát, nem volt látható sehol a közélet emberei, írók, újságírók között, csak nézője volt az élet hullámzásának, csendes szemlélődésben élt budai öreg házában, régi bútorai, könyvei, képei között. A Nyugat hívó szavára eljött és kezdte írni emlékeit. Nem a saját személyére vonatkozó emlékeket, hanem azokat, amelyeket kortársairól, a közelmúlt politikai viszonyairól és szereplőiről gyűjtött össze elméjében. Az emlékek történet-politikai tanulmányokká formálódtak, a tanulmányok egyenként sorban megjelentek a Nyugatban, s lassanként könyv lett belőlük, amely Egy letűnt nemzedék címmel jelent meg s a kiegyezés utáni idők magyar közéletére vonatkozó forrásművek egyike ma is. Halász Imre ezután is dolgozott tovább a Nyugatba, a háború alatt is. 1918-ban letette örökre a tollat, elköltözött az életből. A sors megadta neki, hogy nem kellett megérnie annak a Magyarországnak az összeomlását, amelynek építői között ott volt maga is.
Nagy múlt állt mögötte, mikor említett munkáit írta. Vas-megyei magyar fiú volt, 1841-ben született. Hét éves volt a szabadságharc kitörésekor, serdülő kora eszmélő szemei előtt a Világos utáni abszolutizmus képe terült el, a gúzsba kötött nemzet látványa. A nemzeti remények ébredése idején, 1865-ben telepedett meg Pesten s a lendületnek induló politikai élet s az ennek nyomán virágzásnak induló sajtó hatása alatt újságíró lett. Mindjárt a legelőkelőbb helyen kezdte: Kemény Zsigmond lapjában, a Pesti Naplóban jelentek meg első cikkei. Ez volt akkor a legtekintélyesebb lap, mindenki tőle várta a közügyekben való irányítást, mert mindenki tudta, hogy Deák Ferenc áll mögötte, s ami benne megjelent, az a nemzet vezérének szelleméből van írva.
Halász Imre ezután vezércikkíró maradt egész pályája folyamán. Vezércikk alatt abban az időben nem egészen azt értették, amit ma. Az akkori vezércikk nem volt az a könnyed, a közhangulathoz könnyen alkalmazkodó, inkább elmés stílust, mint mély politikai tanultságot kívánó műfaj, amelyet ma művelnek. Közelebb állott a közéleti essayhez, tudományos képzettséget, az aktuális kérdésekben való elmélyedést, komoly tárgyilagosságot kívánt. Az akkori újságírók még ragaszkodtak ahhoz az illúzióhoz, hogy az embereket okos, józan érveléssel, tárgyilagos felvilágosítással meg lehet győzni, a kívánt célok felé vezetni. a politikai cikk ebben a szellemben készült. Halász Imréről hamar kiderült, hogy nemcsak a politika gondolatvilágában jártas, hanem ért a közgazdasághoz és a pénzügyekhez is. Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Andrássy Gyula nem sokat foglalkoztak a közügyek gazdasági oldalával, az újságírók, egy-kettő kivételével meg éppen nem értettek hozzá. A magyar közönségnek sem volt valamirevaló gazdasági műveltsége, érdeklődését teljesen a közjogi kérdések foglalták le, gazdasági szövevényeikről csak halvány fogalmak éltek bennük. Halász Imre tájékozottsága, világos feje, erős dialektikája, írásának szellemessége rendkívüli szolgálatot tett azokban az időkben, a kiegyezés után, mikor óriási gazdasági és pénzügyi nehézségekkel küzdött az ország, egyre-másra torlódtak a súlyosabbnál súlyosabb kérdések. Az akkori sajtóban alig volt rajta kívül, aki olyan jól értett volna az emberek felvilágosításához, mint ő, az elsők egyike annak felismerésében, hogy a modern állam politikája gazdasági alapokon épült.
Egy másik ritkaságszámba menő képessége is volt: egyforma jól tudott írni magyarul és németül. 1868-tól fogva a Pester Lloyd-nak is vezércikkírója lett s alkalmilag gyakran írt a magyar ügyekről felvilágosító cikkeket bécsi és németországi lapokba is. Nem tartozott azok közé a politikai újságírók közé, akik csak a sajtóból merítik tudomásaikat. Folytonos érintkezésben volt a vezető politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, értesüléseit tőlük, az első forrásból szerezte. Így került érintkezésbe gróf Lónyay Menyhérttel, majd gróf Andrássy Gyula miniszterelnökkel, aki nagyon megbecsülte szolgálatait s 1871-ben meghívta a miniszterelnökség sajtóosztálya élére. Ez a megbizatás új feladatok elé állította. A sajtófőnök szerepe új dolog volt a magyar közéletben, hatásköre nem volt kialakulva, a munkakört és módszereket is neki magának kellett kidolgoznia. A miniszterelnöki sajtószolgálat alapjait Halász Imre vetette meg. A hivatali élet azonban nem volt az ő természetének való. 1874-ben felcserélte a hivatali íróasztalt a szerkesztőségivel. Szó volt arról is, hogy egyetemi tanárnak nevezik ki, ha akar, lehetett volna képviselő, mint akkoriban a sajtó legtöbb tekintélyes munkása, de ő legjobban szeretett független újságíró maradni, meggyőződéseit hírlapi cikkekben hirdetni, államférfiak politikai tényeit bírálni vagy támogatni, mindig nyíltan kimondva komolyan meggondolt véleményét.
Saját számítása szerint több mint 4000 vezércikket írt pályája során, ezeknek körülbelül a felét németül a Pester Lloydba, a Neues Pester Journalba, külföldi lapokba. Hozzászólt bennük minden fontos és aktuális politikai és gazdasági kérdéshez, támogatott vagy támadott minden szereplő államférfit. Egyaránt járatos volt a közjogi, külpolitikai dolgokban is, bár legjobban a gazdasági élet érdekelte. Ebben tudós szakember is volt, ezért az Akadémia rábízta a Nemzetgazdasági Szemle szerkesztését. Napilap szerkesztésével is próbálkozott, megalapította s négy évig szerkesztette a Kelet Népét, de minden más munkakörből visszatért a vezércikkíráshoz.
A politikai vezércikkíró sorsa egy bizonyos tekintetben hasonlít a színészéhez: ha sikerei vannak is és hatást tud tenni kortársaira, hatása idővel eltűnik, emléke is elvész az utódok tudatából, szavai elhangzanak, eszméi elhalványulnak, neve elmerül a feledésbe. Pedig mennyi gondolatot szórt el, mennyi tudást árasztott , hány agyvelőben gyújtott világosságot, hány bonyolult kérdést tisztázott! És hányszor váltottak államférfiak cselekedetekké olyan gondolatokat, melyeket ő vetett fel! És hány politikus megtapsolt beszédeiben találkozhatott újra a saját gondolataival, sokszor a szavaival is! Különösen, ha olvasóinak nem csupán az érzelmeire igyekezett hatni, hanem szakértelemmel, erős érvekkel, tényekkel világosította fel őket. Az ilyen újságíró eleve le kell hogy számoljon a nagy tömegek előtti népszerűséggel. A tömeg, a man of the street sokasága oda sorakozik, ahol az érzelmeivel játszanak, ahol tetszetős jelszavak csengenek fülébe. Hűvösen viselkedik ott, ahol a higgadt meggyőződés szól hozzá nyugodt, az értelemhez szóló hangokon. A tájékozatlan tömegnek a közélet nemcsak az országos érdekek kűzdőtere, hanem látványosság is, egy neme a színjátéknak, amelyben nem egyszer több tapsot kap a csepürágó, mint az igazi mester.
Halász Imre sohasem volt olyan értelemben népszerű, hogy írása felgyújtotta volna az emberek képzeletét s a nemzeti illúziók csábításával, a nemzeti hiúság felszításával nyerte volna meg a szíveket. Éles ítélete ellent mondott az illúzióknak, józansága sohasem nézte a délibábokat valóságnak, írói tolla nem arra való volt, hogy gyújtogasson, hanem, hogy oltogassa az ártalmas tüzeket. Minden ízében reális ember volt, a valóság talaján állott szilárdan megvetett lábbal. A kérdések, amelyekkel cikkeiben foglalkozott, nem is voltak olyanok, hogy az emberek képzeletére hassanak. Az akkor divatos közjogi harcokban 1867 és 1848 körül ő 1867 mellé állott — ez volt ugyan a hatalom álláspontja, de nem a népszerűségé. A nemzeti sérelmek felpanaszolásával, hazafias érzékenységi ügyekkel nem sokat buzgólkodott, holott ezekkel lehetett legkönnyebben népszerűvé válni. Az államháztartás, a pénzügyi reformok, a gazdaságpolitika voltak érdeklődésének fő tárgyai. A magyar közönség pedig ezekkel alig törődött, nem is értett hozzájuk, nem tudta felmérni fontosságukat. Halász Imre a saját személyével sohasem állt a nyilvánosság elé, cikkei legnagyobb részét névtelenül, vagy vezetéknevének kezdőbetűjével jelezve írta. A gondolataival akart hatni, nem a személyével. Szava, ha nem mozgatott is meg tömegeket, mégsem hangzott el a pusztába, a politikai és gazdasági vezető emberek s a szakemberek nagyon is figyelembe vették. Munkája tehát nem veszett el nyomtalanul. Gondolatai belevegyültek a kor legjobbjainak gondolatai közé, belekerültek a magyar politika szervezetébe, ma már felismerhetetlenül, mint a testi szervezetbe a magába vett táplálék alkotó elemei. Szellemi habitusa kiegészíti a kiegyezés utáni kor szellemiségének képét. Azok közé a harcosok közé tartozott, akik nem vezéri rangban, de mégis a vezérkarban irányították a magyar politikai gondolkodást és küzdöttek a modern Magyarország felépítéséért.
Az ifjú- és férfikoré a harc, az öregeké az emlékezés — szokták mondani. Halász Imre vagy negyven éven át kivette részét a harcból. Aztán évekre szóló pihenés után, amely talán nem is volt pihenés, hanem előkészület, emlékeihez fordult. Visszaidézte emlékébe azokat a szereplőit a kiegyezés kora körüli Magyarországnak, akiknek neve azóta történelmi jelentőségre jutott. Ezek pályáját, munkásságát közvetlen közelről látta, nagyobb részüknek megbecsült munkatársa volt, tapasztalásból ismerte emberi valójukat, azt a hatást, melyet kortársaikra tettek, s azt a képet, melyet kortársaik alkottak róluk. S az öreg vezércikkíró ekkor, hetvenedik életéve küszöbén, nem vezércikket írt, Magyarországnak embereiről. Az Egy letűnt nemzedék című könyv első könyve volt; hetven éves korában jelent meg.
Manapság többféleképpen szokás értelmezni a múlt század második felének s főképpen a kiegyezés utáni kornak politikáját és politikusait, de azt senki sem tagadja, hogy ez a kor gazdag volt kiváló tehetségekben. Utolsó virágkora volt a magyar nemesség szellemiségének. Vezető embereinek arcvonásai erős arcéllel nyomódtak bele a történelmi emlékezésbe. Alkotó szellemek voltak, olyan korban, amikor minden téren újat és korszakalkotót kellett alkotni, újjá kellett teremteni a nemzet politikáját, közgazdaságát, közművelődését, egész társadalmi életét. Egy többé-kevésbé kezdetlegesen űzött mezőgazdaságból élő nemzetet kellett átszerelni a modern kapitalista gazdálkodásra, le kellett vonni az új közjogi helyzet következményeit az állami életre, átalakítani a közigazgatást az új élet követelményei számára, egy lényeges pontjain még a XVIII. századból származó iskolaügyet kellett hozzáalkalmazni a modern életre. A nagy alkotások kora volt ez és a nagy alkotások ritkán mennek végbe nagy hibák nélkül.
Ezt a kort elevenítette fel könyvében Halász Imre főszereplőinek arcképein keresztül. Széchenyiről, gróf Batthyány Lajosról, gróf Andrássy Gyuláról, báró Senyei Pálról, Kállay Béniről, Szilágyi Dezsőről, Kerkápoly Károlyról és gróf Lónyay Menyhértől szóló tanulmányok vannak a könyvben. Tartalmuk nagyrészt személyes emlékekből és élményekből van merítve, az író azonban, ahol szükség volt rá, egykorú írott adatokra is támaszkodott. Történeti hitelességű képeket adott, az alakokat, akikről szólt, beállította koruk levegőjébe.
S az öreg vezércikkíró kitűnő történetírónak bizonyult. Reális gondolkodása, élénk valóság-érzéke itt is kitűnő szolgálatot tett. Az arcképek minden tekintetben élethívek. Az élményszerűség bizonyos életközelséget elegyít előadásába s az olvasót beleviszi abba a levegőbe, amelyben az elmondott dolgok lefolytak. Tapintata kifogástalan. Nem fon glóriát hősei feje köré, beszél emberi hibáikról, kudarcaikról is. Deák Ferencről, aki szívéhez legközelebb áll valamennyi között, megállapítja, hogy milyen korlátja volt zsenijének passzivitása, mely végeredményben kényelemszeretetének, mondjuk ki: testi tunyaságának volt a következménye. De ezt is úgy tudja mondani, hogy érezni hangján a tiszteletet. Az olvasó úgy érzi, a nyugodt, tökéletesen tárgyilagos előadás alatt van valami érzékenység, a határozott, erélyes hang alatt lelki finomság. Akikről ír, különböző képességű és érdemű emberek. Az értékkülönbséget Halász Imre sohasem mondja ki szóval, de mindig kiérezni írásából. Azzal válik kitűnő stilisztává, hogy nem törekszik kitűnő stílusra. Nem használ díszítményeket, hasonlatai alig vannak, s amik mégis vannak, a legegyszerűbbek. Ez az egyszerűség ad mondatainak erőt és sokszor lendületet is. Ritka eset, különösen politikai írónál, hogy mindig tökéletesen azonos a mondanivalóival. Nincs egy mondata, ami ne volna átgondolva, nincs, ami messzebb volna tőle, mint a frázis.
Az Egy letűnt nemzedéknek nagy sikere volt. Halász Imrét hetvenéves korában újra fölfedezték, most már mint kitűnő írót is. Még a Magyar Tudományos Akadémia is fölfigyelt rá s neki juttatta 1912-ben a legkiválóbb publicisztikai műért járó Bródy-jutalmat, nagyon elismerő indokolással, amelyet Plósz Sándor elnök, Gaal Jenő előadó, Wlassics Gyula, Ferenczi Zoltán, Rákosi Jenő bizottsági tagok írtak alá. "Könyve nemcsak kellemes, sőt élvezetes és érdekes olvasmány, mely magas irodalmi színvonalon áll, hanem becses forrásmű is, melyből az olvasó közönség mellett a jelenkor történetének írói is okulást meríthetnek", így foglalja össze bírálatát az akadémiai jelentés. Aki átélte annak az időnek a levegőjét, az megérti, milyen nagy dolog volt ez az akadémiai elismerése olyan könyvnek, mely a Nyugat kiadásában jelent meg.
Ezzel a könyvével Halász Imre nem fejezte be munkásságát. Egész sereg tanulmányon kívül Andrássy és Bismarck címmel újabb terjedelmes könyvet is írt, mely erőteljes vonásokkal eleveníti meg a XIX. század második felének e két nagy alakját, világos képet ad az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország viszonyáról, azokról az eseményekről, amelyek a két állam szövetségére, majd a hármas-szövetségre vezettek. Aligha túlzás, ha azt mondom, hogy ez a legkitűnőbb külpolitikai tanulmány a háború előtti magyar pulicisztikában. A mi politikai íróinkat annyira lefoglalták a belső problémák, közönségünkben oly csekély volt a külpolitikai tájékozódás vágya, hogy Halász Imre e munkája kivétel számba megy széles látókörével, beható tárgyismeretével és az európai politika labirintusaiban való biztos eligazodásával.
Most telt be húsz éve, hogy Halász Imre meghalt. Lassanként az utolsók is elköltöznek az élők sorából, akik személyét is ismerték. Az újságírónak az a típusa, amelyhez ő tartozott, már régebben eltűnt s helyét napi politika könnyűtollú harcosai foglalták el. A politikai essay is csekély számú olvasóközönség számára készült folyóiratokba szorult. A napisajtó szelleme, stílusa, egész berendezkedése megváltozott. Mielőtt Halász Imre emléke egészen elenyészne a nagyközönség tudatából, illő, hogy még egyszer megemlékezzünk róla. Aki bármikor a múlt század második felének magyar történetét kutatja, az nem fogja elkerülni a találkozást szellemével és művével.