Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet
Pólya Tibor emlékkiállítása az Ernst-múzeumban majdnem háromszáz rajzzal és festménnyel foglalta össze a korán eltávozott művész munkásságát. Megerősített abban a nézetben, hogy Pólya elsősorban grafikus tehetség volt és csak másodsorban festő, a grafikán belül pedig legfőképpen mint torzképrajzoló emelkedett ki a hétköznapi művészeti termelésből.
Fölötte tehetséges volt abban, hogy legkevesebbre szabott, néhány vonással örökítse meg az emberi arc és alak legjellegzetesebb részeit és szinte gyermekes öröm fogta el, ha ezekből kerűs komikumot alakíthatott. Mert derűs volt mindig, vidám, kacagó trégák élvezője. Karikatúráiban semmi keserűség, semmi roszzmájúság, de annál több a tele szájjal nevetés, mintha huncutkodó lurkókat látnánk, amint elrejtőzve lesik, hogy megtréfált áltozaduk miféle képet vág csínyükhöz.
Rajzainak vonalvezetése biztos és csalahatatlanul találó — de ahol a rajzhoz már szín is csatlakozik, ez nem mindig fokozza a hatást. Festői művei túlnyomó részükben rajzos jellegűek. Színadásuk gyakran kemény és nyers, összehangolatlan. A festői átalakítás nem igen emelkedik a téma tartalmi része fölé. Ez a tartalmi rész azonban megbecsülésre méltó: minden ízében magyar.
Múltkori, helyszűke miatt rövidre fogott nekrológomra, mely csak éppen jelezte Pólya érdemeit, szemrehányó levelet kaptam, mely bűnömül rótta fel, miért nem tudom azt, hogy Pólya a legmagyarabb felső volt? Ez csak annyiban igaz, hogy témavilága volt majdnem teljesen magyar, a vidéki életet — és ezt tartják sokan a magyarság kritériumának — híven és ötletesen sorakoztatta fel. De a művészet nemcsak téma, hanem formateremtés is, sőt elsősorban az, és ebből a szempontból aligha nevezhetnők Pólyát a legmagyarabb festőnek, mert a derűs jóízűség, akármennyire magyar témákkal párosul is, a művész formavilágának még nem biztosít feltétlenül magyarságot, ezt a címet alkalmasint másnak juttatnók.
Vass Elemér kiállítása Fraenkelnél mintegy befejezését jelentette annak az átalakulásnak és önmagáratalálásnak, amelyen a közelmúlt években átesett, időközben hozzákapcsolódott mai festészetünknek ahhoz az irányához, melyet a Szőnyi—Bernáth—Berény-féle, egyénekben egymástól annyira eltérő, de megegyezésiben mégis erősen különváló csoport jelent.
Vass Elemér művészete nem úttörő, nem feltünően eredeti jelenség, inkább nyugodtan, választékosan megnyilvánuló finom összefoglalás. Mégsem epigondkodás, nem utánozgatás, hanem átélt átköltése egy értékes irány eredményeinek. Nem is egyéniségtelen, mert lépten-nyomon elárulja, hogy aművész a maga lelkiségéhez igazítja át, amit környezetétől tanult, az éles vizió nála bensőséges lírává, a misztikum hangulattá, az erős hangsúly pedig választékos elrendezéssé alakul. Nagy lendület helyett finom összehangolásokat találunk. Nem döbbent meg, nem nyugtalanít, nem vállal nehéz feladatokat, inkább tartózkodó előkelőséggel foglalja össze elképzeléseit. Ma már nem keresgél bizonytalanul, mint valamikor, hanem nyugodt folyamatossággal, könnyedén és biztosan közli halk gyönyörködését.
A párizsi magyar művészek absztrakt csoportja Tamásnál olyan törekvéssel ismertette meg közönségünket, melyeket kiállításokon idehaza régóta nem láthatott és inkább külföldi útjain vagy tökéletlenebbül folyóiratok, könyvek ábráiból ismer. Ez az irány a legvégsőbb következménye a naturalizmussal való szembefordulásnak. Vonalakat, színeket, vagy anyagot aképpen használ, hogy azok semmiképpen sem emlékeztetnek a természeti világ jelenségeire, formáira, inkább elvont gondolati, vagy érzelmi elvonásokat ád. Néhol ugyan egy-egy természeti visszaemlékezés felbukkan benne, de a lényeg nem ezeken nyugszik, hanem a szinte végletesen átalakító elvonáson. A szobrok, festmények, rajzok címe is kifejezi ezt: ölelkező ritmusokat, megtört formákat, dinamikus vonalakat, repülő fromákat, színes foltokat igér a szemlélőnek.
Különös, a naturális emlékektől befolyásolt alkotásoktól a legteljesebb mértékben különböző festményeket és szobrokat láttunk magunk előtt, melyek erősen közelednek az ornamentumok világához és meglehetősen idegenszerűek mindazok számára, akik a művészetben a felismerhető realitás alakítását keresik.
Távol áll tőlünk, hogy ebben a művészetben bolondságot, vagy másféle eltévelyedést lássunk. És talán igen sok látogatónak nem is lett volna szüksége arra, hogy elrettentésül a tárgymutatóban azokat a gorombaságokat olvashassa, amelyekkel 1876-ban Párizsban őrülteknek bélyegezték a nagy impresszionistákat, hiszen nincsen okunk az absztrakt művészek jóhiszeműségében kételkedni. De alkotásaik és a hozzájuk fűzött lelkes magyarázatok sem tudnak meggyőzni annak igazságáról, hogy ez a különös csoport szolgáltatja a mai idők egyedül lehetséges és igaz művészetét.
Legyünk őszinték: szegényes művészet ez. Valahogyan a díszítménybe torkollik, a mintába. Jóval szegényesebb annál a művészetnél, amely a valóság kimeríthetetlenül gazdagon kínálkodó elemeiből másik világot teremt egy-egy egyéniség újat alkotó, átformáló erejére támaszkodva. Mint az üres naturalizmus végletes tagadása érdekes szellemi jelenség, de valamiképpen kisiklásnak, mellékvágánynak, zsákutcának látszik, mely nem vezet a jövőbe, aminthogy az európai művészet kifejlődése már nagyon el is kanyarodott az absztrakt művészek törekvéseitől.
Hogy az átszellemülő stilizálásnak mennyire nincsen szüksége a természeti elemek felismerhetetlenné tételére, az anyagnak, színnek, vagy vonalnak teljesen elvont használatára, azt jól mutatta a kínai képzőművészeti kiállítás, mely a Nemzeti Szalonban volt látható. A miénktől végtelenül különböző művészetet csodálhattunk meg, melynek stílusa a mi fogalmaink szerint sokkal jobban absztrahál, mint az európai művészet tette a szürrealisták fellépése előtt. Egészen különös világba vezet, mely sok tekintetben szegényebb művészetet teremt itt, mint a miénk, de sok vonatkozásban megdöbbentően kifejezőbb, átszellemültebb, emelkedetteb is. Nincs helyünk és okunk, hogy újra felfedezzük a kínai művészetet, minket inkább csak az érdekelhetett, hogy a mai miképpen viszonylik a régihez. Emlékezhetünk arra, hogy a Kelet művészete a XVIII. századtól kezdődően mennyire megtermékenyítette Európa művészetét. Vajjon Európa hatása a Keletre volt-e ilyen üdvös hatással? Aligha! A mai kínai művészet — ha ugyan ezt európai hatásnak is lehet tulajdonítani — nem áll a réginek nagyszerű magaslatán.
A Nemzeti Szalon téli tárlata érdekes változásokról tanuskodott. Ez a művészeti egyesülés az elmúlt években még a Műcsarnoknál is sekélyesebb tagkiállításokat rendezett, a kiállított holmi túlnyomó részének semmi köze sem volt a művészethez. A mai vezetőség belátta ennek a helyzetnek tarthatatlanságát. Kirekesztette a dilettánsokat és ezzel olyan tisztességes színvonalú tárlatot állított össze, amilyenre helyiségeiben évek hosszú sora óta nem volt példa.
Sajnos nem cselekedett így a Képzőművészeti Társulat, melynek téli tárlata még az eddigieknél is kétségbeejtőbb képet adott arról, hogy mennyire süllyedhet odakint a kiállítások színvonala.
De ott volt látható Thorma János hatalmas kompoziciója a "Március tizenötödike", melyre kiváló festőnk annyi évet, annyi fáradtságot, annyi vívódást pazarolt, hogy végül is befejezetlenül hagyja. Ez a mű azonban még bejezettlenségében, még összehangolatlanságában is hatalmas alkotás. Befejezetlen, mert egyes részei másképpen és másképpen vannak megfestve, a végső összefoglalás kiegyenlítés és kihangsúlyozás hiányzik. róla. de egyes részeiben pompásan nyilvánul meg Thorma festőisége. Így a környező és a hátteret alkotó házak és az ég nagyszerű megfestésében, egyes embercsoportok, alakok mozgásának, színességének remek megoldásában. És éppen olyan jellegzetesen jut kifejezésre Thorma erős drámaisága. Mindez gazdagon kárpótol a kompozició hibájáért, hogy éppen Petőfi alakja nincsen eléggé kihangsúlyozva! Vajjon ezt a naturalista ábrázolásmód, vagy pedig a mű befejezetlenségének terhére kell-e írnunk, ezt nehéz volna eldönteni.
Mégis kétségtelen, hogy ez a hatalmas méretű festmény egyik legkiemelkedőbb történelmi ábrázolásunk. Messzire meghaladja az akademizmus külsőségekben pompázó, de belsőleg üres kísérleteit.