Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Figyelő
A tanulmányok és cikkek nagy halmazából, amelyeket Reményi az amerikai életről és irodalomról írt, tizenhetet foglalt ebbe a könyvbe, tizenhét amerikai író arcképét. A válogatás szempontja az volt, hogy azok az írók kerüljenek együvé, akiket valamennyire ismer a magyar közönségnek legalább az a része, amely érdeklődik az irodalmi Amerika iránt s hogy az időrendben felsorakozott tanulmányokból, ha töredékesen is, de szemlélhető legyen az amerikai irodalmi szellem fejlődésének vonala. Fenimore Cooperrel, az indiánus történetek naív-romantikus kitalálójával kezdi, akiben a frontier-civilizáció idealizálta magát s Elmer Rice-szel végzi, a mai szociális dráma hangos írójával, akivel színházaink darab-éhsége minket is megismertetett. Sorban felvonul a kalandor romantika után az eklektikus filozófia (Emerson), a reálisra épített regény (Haawthorne), a szó zeneiségének kultusza (Poe), a keserű lélek fanyar humora (Mark Twain), az aranyásók életének ábrázolásában a dickensi humor és szentimentalizmus (Bret Harte), az amerikai demokrácia ön-imádata (Whitman) s a mai regény- és drámaírók ismertebbjei.
Reményi a művészi követelmény magas szempontjából vizsgálja íróit s mindig igyekszik megkeresni, ami bennük különlegesen amerikai, nem mint exotikum, hanem mint az európaitól elütő szellemiség nyilvánulása. Az utóbbit többnyire sikerül is megtalálnia. Walt Whitmanról például megállapítja, hogy ő a világirodalom első költője, akiben költői módon a demokrácia szólal meg. Neki a demokrácia nem tárgy, amiről írni kell, — ő maga a formátlan demokrácia, amely költői formát követelt. Ez nyilván olyan világító pont, amelyből szemlélni lehet Whitman költészetének művészi lényegét, szépségeit és hiányait is. Sinclair Lewisben viszont a szatirikusan kifejezett demokrácia íróját látja s elmésen fogja össze véleményét ebben a kis formulában: bonyolultabb Babbitt; ha nem lenne író, csak Babbitt lenne. Érdekesen mutatja meg Reményi Lafcadio Hearn-ben és Thornton Wilder-ben az Amerika szellemi légköréből való menekülést: az egyik a kaland borzalmába és a japán exotikumba menekül, a másik az intellektualizmusban és az art pour l'art művészetben keres menedéket. A mai amerikai írók legtöbbjére tapad valami az ottani élet üzleties közönségességéből, ami egyeseknél, mint Upton Sinclairnél és Elmer Ricenél szocialista lázadásban, másoknál a dolgozószobába zárkózásban keres ellensúlyt. Ezt Reményi mindig meglesi, elemzésében leolvasztja az amerikanizmust s az írók a maguk írói természetével, kíválóságaikkal és hiányaikkal állnak az olvasó előtt. Az írónak gondolataival való azonossága s a kifejezés hiánytalansága az a két fő-szempont, amelyre ítéletét alapítja.
Hivatkozásaiból látjuk, hogy ismeri az amerikai kritika értékeléseit, de független marad tőlük. Az európai irodalmi szellem mértékei szerint ítél, — negyedszázada él Amerikában és európai maradt. Stílusán érezni egyet-mást az amerikai terminologiából, de ez nem vonatkozik nyelvi anyagára, amelyen alig érezni idegen hatást. Szereti véleményeit epigrammatikusan, sőt néha szójátékszerűen fogalmazni s ez néha túlságos kiéleződésre, máskor túlkönnyűségre vezet: az összeszorított formából olykor kifolyik a tartalom Általánosságban azonban önmagával szemben nagyigényű író, aki tárgya beható ismeretével és komoly írói szándékkal dolgozik.