Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Cs. Szabó László: Magyar ember latin szemmel
A magyar sokáig Ázsia szívében kereste az őshazát. Büszke voltam erre a bölcsőre, Marco Polo mesebeli Tatárországának képzelte. Később kiderült, hogy semmi köze a legendás, gazdag Kelet-Ázsiához, névtelenebb pusztákról jött.
Mert a pusztai eredet aztán biztos. A magyar egy zárt, nomád műveltséggel került mai hazájába. Nem műveletlensége, vadsága, hanem elütő kultúrája ütközött össze Európával. Ha a modern tudomány el is űzte kelet-ázsiai álmainkat, visszaszerezte e nomád műveltség becsületét. Ma már tudjuk, hogy a becsületfosztásban serénykedő Niebelung-dal éppen olyan hamis hírét keltette a pusztai népeknek, a hunnak s azon át a magyarnak, mint később a protestáns röpiratok a spanyol-katolikus gyarmatosításnak. A világ egy évezredig a rágalmazó hőskölteményből, meg a kereszténységre tért Gallia elfogult legendaszerzőiből ítélt a magyarok nomád őséről.
Meg kell védeni ezt az őst, mert ma is él. A magyar ember lelke mélyén változatlanul nomád.
A nomád nem hazátlan, még kevésbé kóbor. Éppen ő szervezkedik a legerősebben. Mozgalmas, nagyszabású, világlátó életformája, a nyájakban fekvő roppant közvagyon egyenesen kényszeríti a hierarchikus szervezkedésre:
Szolgánk jámbor, népünk pártos,
Széltől ellett ménünk táltos,
Varjú, holló ránk kiáltoz.
Könnyű nyilunk visszaszálldos.
Rabjaink a barmot hajtják,
Szolgáink a sátrat hordják,
Lányaink a hálót foldják,
Fiaink a lovat tartják.
De sohasem magában szervezkedik, fölveszi az útjába kerülő népeket, vagyonát — a földmíves-népektől elütőn — nem apránként, egész népek barmaival szaporítja. Nem barátkozik, de együtt él az idegenekkel. Homlokegyenest elüt azoktól a földmíves népektők, amelyek évezredekre megrögződnek egy mozdulatlan nyelvi határ két oldalán. Ma már a magyar sem gazdálkodik nomádmódra. De társas ösztöne változatlanul nomád, nem él szívesen magában, a soknyelvűség megszokott, természetes eleme, kínnal vállalja az utolsó másfélszázadban elharapózott nemzeti gyűlölködést. Tehetségtelen idegengyűlölő és hanyag beolvasztó. Úgy bánt a háborús hadifoglyokkal is, mint hajdan a sztyeppe-birodalomban, szolgálatra fogta, de kicsit se gyűlölte őket. Léon Daudet Lyonban fültanuja volt, mikor a polgárok a vonuló német hadifoglyokra kiáltották: "tros gros! tros gros!" Túl kövérek! Ha kettévágnák a magyart, akkor se tudna így szitkozódni idegenekre. Nem a szíve tiltja. A pusztai ösztöne. Évezredes pusztai ösztönből összeszokott az idegennel, csak a vagyesajkú országot tekinti igazi hazájának. Ezen a hajlamon nem változtat politikai tudomány, a szélső nacionalizmus az egyik végleten, az európai humanizmus a másikon csak érzelmi felületét súrolták, a szomszédnépeket, vendégnépeket, idegeneket ma is nomád ember kicsit gúnyos, de családias szemével nézi s mikor csak teheti, mindig visszaállítja azt a "nemzetiségi állam"-ot, amelyről egész másképp gondokozik, mint az európai jogászok.
Nomád az állatszeretete is. A tizennyolcadik század utolsó s a tizenkilencedik első harmadában a huszár testesítette meg a magyar, a korabeli magyar muzsika, tánc, sőt a tanult költészet is tőle való. De ember s állat nomád viszonyáról szólva, nem erre a huszárra gondolok. Más, földműves népek is szeretik az állatot, néha jobban nevelik. A lovaglásban is elhagyták a magyart, ma az olasz, a német, a francia, a lengyel, stb. jobban lovagol. Nem tudáson, szakértésen: azon derül ki a nomád természet, hogy milyen rangot ad az ember a futó állatnak. A többi nép keresztény-leereszkedő szeretettel szereti a "lelketlen" állatot, ha nem tartaná alacsonyabbrendűnek, nem is kedvelné. Nem így szereti a lapp a rénszarvast, az arab vagy a magyar a lovát. Egy kicsit maga fölé helyezi, úgy szereti. "A nők csak nők", mondja "de szeretni lehet a lovat!" Egy nagyon nagy magyar író Móricz Zsigmond meséli, hogy gyerekkorában ismert egy huszárlegényt. Akkor került haza a katonaságtól s hajtani kezdte az apja két lovát. Trappban végig a falun. Ügetve a rakott szekérrel. Vágtatva, ha ráült. Szólt egyszer az apja: "Édes fiam, szeretlek, de itt ez a lőcs. Ha az én lovamra még egyszer csak egy selyemkendővel ráütsz, ezt a lőcsöt töröm el rajtad."
Nomád a magyar ember fatalizmusa is. Nem a meddő, munkakerülő keleti egykedvűségre gondolok. Aki látott tiszai rakodást vagy alföldi aratást, nem mondja, hogy a magyar tunya keleti fajta. A háborúban kell látni, hogy fatalista természete kiderüljön.
Aki megegyezett a sorssal, aki fatalista, bátrabb, mint aki kerüli. A fatalista katona tehát bátrabb, mint a kevésbé fatalista. Ám a világháború végére kiderült, hogy majdnem minden nép egyforma bátor, a monarchia rosszhírű katonái, a csehek légiózászló alatt a francia harctéren erősen véreztek s a gyönge román katonából francia tisztek pár hónap alatt jó katonát faragtak. Ami a magyar katonát nomád fatalistává tette, a humora volt. Nem a bátorsága, a fanyar humora volt fatalista. Egyedül ő tartotta meg tréfás kedvét a háborúban, keserű tréfálkodáshoz, ahogy illik a bölcsnek. Szemérmesen kigúnyolta a veszélyt, fanyar humora árulta el, hogy négyszemközt megegyezett a sorssal. A kárpáti harcokban a sziklák közé szorult székelyektől megkérdezték, meddig állják még? Csak vizünk legyen, akármeddig, felelték. Semmi zúgolódás, semmi fogadkozás. Ismertem egy huszárt, álmából riasztva, hálóingben egy puskával elfogott négy oroszt. Nagyobb becsülete lett a bajtársai előtt, mintha száz ellenséget levágott volna. Nevetni lehetett a hősiességén, ez tetszett a többinek.
A nomád a maga ura. Ilyen a jó magyar. "Isten ne segíts, csak csodálkozz" — mondja a verekedő legény. Beéri, ha az Isten semleges tanú. Múltunkban alig van közös mű, nagyjaink magukban dolgoztak, a többi magyar csak ártott neki. Innen a pártoskodó híre. Nemzeti csapásként emlegetik, hogy magyar a magyart elemészti, a bajban is árt a másiknak. Csakugyan nem szeretik egymást.
Ám ennek a széthúzásnak nagyobb a híre, mint a kára. A civakodás a magyarnak is ártott, de sose pusztult bele. Költői sokszor eltemették, legtöbbjét egyenesen a nemzetféltés tette költővé, a nemzethalál volt legfőbb múzsájuk. A magyar mégis él. Sose tanult a múltból, nomád természete makacsul civakodásra húz, távoli nagy urat: khánt, vezért, királyt még elismer, sőt néha kíván, de munkatársat nem. Germán népek félannyi cívódáson elpusztultak volna. Ahogy egy chiantii vagy médoci parasztnak kevésbé árt a bor, mint egy óceáni szigetlakónak, kevésbé pusztítja a magyart a széthúzás, mint egy agrárnép fiait. A tájékozottabb idegenek sokat tűnődtek a magyar csodán, ismervén viharos történetünket s belharcainkat, meglepődtek fönnmaradásunkon. Nem gondoltak eléggé a nomád örökségre, a pusztai iskolára.
De ezt a közös gyöngét csak addig bírja, amíg hatalmon van. A magyar kevés egyetértéssel is jól kormányoz, idegen uralom alatt azonban védtelen. Amíg fajtájából való a khán, a vezér, a király, sose megy szét a nyáj. Idegen népek alatt egyszerre a leggyengébb a gyengék közt. A magyar lehet uralkodó, példaadó kisebbség a saját országában, de kifosztott, didergő kisebbség, ha idegen az ura.
[+]