Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Figyelő
A Hosszú Út, Georges Simenon legelső, magyarra fordított regénye, több szempontból is megérdemli a magyar olvasó figyelmét. Először is az író személye, pályája, az úgynevezett "Simenon-eset" miatt. Képzeljünk el egy érzelmes népdalszerzőt, aki nem marad meg műfajánál, hanem idővel egész daljátékokat, majd komoly zenekari szerzeményeket is alkot; gondoljunk az oly színészre, aki operettsikerei után vígjátéki, sőt drámai szerepekben is kitűnik s csakhamar a legsúlyosabb klasszikus alakításokkal is megbírkózik. Gondoljunk - Simenonról van szó - egy frisskedvű, jószimatú s vállalkozó szellemű, ifjú vidékire, aki Párisban azzal szerez kiadót, nevet és vagyont magának, hogy először érzelgős tárcaregényeket ír tucatszámra, aztán egy fokkal magasabban, egy újfajta detektívregénytípust talál ki, sikerrel és fáradtság nélkül, s ma, mikor alig harminc és egynéhány évvel körülbelül háromszázadik regényénél tart, nem egy komoly francia kritikus tőle várja a regény újjászületését s új könyvei, mint a Hosszú Út is, magánál a Nouvelle Revue Française-nél jelennek meg, ahol az egykori népregénygyártó a Gide-ek, a Martin Du Gard-ok, a Valéry-k sorában büszkélkedhet.
A Simenon-eset, ezek után, a következő kérdésekkel jellemezhető: hogyan jutott el Simenon - ha valóban eljutott - a regényírásnak arra a nem mindennapi magaslatára, amelyet akárhány magyarázója nem restell "balzac-inak" nevezni? micsoda példát vagy irányítást nyújthat az ő regényirodalma a mai regény, a mai regényírók szempontjából? az, amit Simenon "fejlődésének" hívnak s ami sűrű műfajváltoztatásában, növekvő írói becsvágyában nyilvánul meg, igazi, szerves, belső fejlődés-e, vagy csak szívós tanulékonyság s olyanféle "lángelméjűség", amelyet Buffon, bizonnyal irónikusan, "hosszú türelemnek" nevez? s még akkor is, ha így volna, melyek azok a vonások, melyek azok a regényírói adományok, amelyek Simenont, alig tíz év után, mégis csak végleg kiemelték az alsőbbrendű szellemi szállítóknak aggálytalan és névtelen tömegéből? Vannak, akik Simenonban ma is afféle irodalmi határjelenséget látnak s nem tartják igazi regénynek az olyat, amely nyíltan, - sőt elvi büszkeséggel! - lemond a stílus, a képzelet, a költészet hozadékairól s a regényt csak puszta, bár érdekes életábrázolásnak tekinti. Mások viszont - oly akadémikusok, mint Marcel Prévost vagy Edmond Jaloux s olyan eszes kritikusok, mint Thérive vagy Jean Cassou - épp e lemondásban látják a regény igazi jövőjét, amelyet szerintük csak feltartóztatott s bizonyos fokig meg is rontott a költészet, a képzelet, a stílus túlságos kedvelése, mert az ősi, a hamísítatlan regény mégis csak cselekmény, kaland, élethűség, ezt pedig ma különösen a Simenon-regények nyújtják legtisztábban.
Aki már most a Hosszú Út-at, Simenon egyik legújabb és legjellemzőbb alkotását, azzal a várakozással veszi kézbe, hogy esetleg Pierre Loti-s ragyogványokat talál benne, az talán némileg csalódni fog. Ha azonban beéri egy épkézláb történettel, amely három embernek, három hajóroncsnak a sorsát az élet magától értetődő egyszerűségével ábrázolja, szinte minden művészi vagy írói hozzátétel nélkül, akár csak egy vándorló, öt világrészen át vándorló s már-már tökéletes felvevő-gép, az a legutolsó lapig fokozott figyelemmel olvassa a könyvet s talán írója nevét sem felejti el egyhamar. A dieppe-i hajóskapitány, a gyilkos nő és a szelíd anarchistaivadék históriája oly hömpölygő áradatban, olyan mindent - kételyt vagy meggondolást - elsodró epikai hévvel tör a vég felé, a változatos légköröknek, a hajóútnak, az aranymosó-telepnek, a tahiti-i paradicsomnak olyannyira részletes és mindennapos valóságában, hogy ami hiányozhat a műből, azt csak az olvasás után, akkor is csak habozva követeljük az írótól, mert hisz ő nyers életdarabot ígért, ez pedig bőségesen megadta. Hogy vajon ez-e a regény célja? s megmarad-e Simenon ennél a tiszta ábrázolásnál? minderre ki merne felelni épp Simenon "esetében", aki csak 1938-ra egyszerre 17 regényt ígér?
A fordítás Szávai Nándor eleven, hajlékony, pontos munkája, amelynek egyetlen hibája, ha ez hibának számítható, hogy pár fokkal sűrítettebb, egyöntetűbb, folyamatosabb az eredetinél. Simenon ugyanis nem stílusművész s részben elvből, az "élethűség" külső érzékeltetése végett, részben a szapora termelés fokozottabb iramában, elbeszélő modorát is a legegyszerűbb formákra korlátozza, amelyeket a fordítás híven, bár finomabban tolmácsol.