Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Figyelő

Nagypál István: A hitehagyott
Molnár Ákos regénye - Tábor

A történelmi regények hulláma, amely az előző években elöntötte a magyar irodalmat, úgy látszik alábbhagy az utóbbi időben. Érdekes visszatekinteni e nálunk erős hagyományokkal bíró műfaj fejlődésére és újabb eredményeire; a történeti regény, önkéntelenül is példamutató lehetőségeket hordozva magában, legközelebb áll az irányregény fogalmához, s alkalmazásával jellemző a korszakra, amelyben ismételten megjelenik. Jósika és Jókai romantikus művei inkább a színes és gazdag történeti múlt dicső hangulatát akarták megteremteni; Kemény Zsigmond nagy realista remekművei jórészt saját lelki problémáinak és pesszimista filozófiájának kivetítése voltak; Eötvös használta lenyiltabban e műfajt kora társadalmi lelkiismeretének ébrentartására, a Magyarország 1514-ben; s nála a mű maga illusztráló keret igazságainak alátámasztására. Gárdonyi és Herczeg a romantikus-realista hagyományt követték, az olvasmányosság modorában. A világháború utáni korszakban föltámadt történeti regény allegórikus szerepet kapott, mai problámákat vitt vissza a múltba, intő vagy buzdító példákat szánt adni a fölébresztett előidőkből. Módszere az irodalomba átszüremkedett új lélektani ábrázolási mód alkalmazása, a társadalmi szempont fokozott kidomborítása, célja gyakran egy-egy hős vagy korszak átértékelése. Természetes módon a szaggatott és kevéssé ismert magyar középkor kínálkozott legalkalmassabbnak erre, s a legtöbb regény innét merítette tárgyát. Érdekes azonban, hogy Mohács korához, a középkori magyar birodalom lezárásának idejéhez, eddig úgyszólván senki sem nyúlt. Pedig ez a korszak jelenti a legizgatóbb - s egyben persze a legnehezebb - feladatot: a XVI. század első évtizedei szinte csomópontját mutatják a társadalmi és történelmi fejlődésnek. A felbomló főúri feudalizmus, a politikai szerepére törő kisnemesség, az Európán végigfutó paraszt-elégedetlenség véres hullámverése, ami az új gazdasági és pénzgazdálkodási rend - a korai kapitalizmus - betörése nyomán járt, a városi polgárság egyidejű kialakulása, a nemzeti királyság gondolata - mindeme kérdések egyidőben törtek elő fejlődésük útján, s a nyomukban keletkező zűrzavart, e sok erő interferenciáját a szörnyű külső kataklizma: a török imperializmus oldotta meg halálos kardcsapásával, mind a mai napig megszabva a magyar fejlődés vonalát.

Ebbe a kérdőjelekkel telt korszakba nyúlt bele Molnár Ákos, és új regényében a Mohács előtti idők egyik legérdekesebb és legjellegzetesebb figuráját, a zsidó bankárból keresztény főúrrá lett Fortunátus Imrét választotta főalaknak. Irodalmunkban több földolgozása van ennek a valóban regényhősül ajánlkozó alaknak, de eddig még nem találkoztunk olyan írásművel, amely a maga valójában tudta volna elénk varázsolni a renegátot, kiben vallásosság és korrupció, üzlet és politika, szerelem és hatalom kérdései egyaránt tükrözik körét és világát. Molnár Ákos az egyrészt érzékisége és hatalomvágya, másrészt vallásos bűntudata és elnyomott fajtájának szolidaritása között hányódó embert próbálja ábrázolni, s alapvető konfliktusának azt állítja be, hogy Fortunátus zsidóvoltának megtagadása révén akar az elnyomott zsidóságon segíteni. Azonban sem ennek a kétségtelenül érdekes lélektani problémának, sem a korszak eleven hátterének megteremtése nem sikerült az írónak. Talán legfőbb hibája a regénynek, hogy hiányzik belőle az írói koncepciónak az a töretlen egysége, amely motívumokat és eseményeket, indítékokat és cselekedeteket az alakítás erejével koncentrála eggyé. Fortunátus mint zavaros, kapkodó, s ugyanakkor szintelen alak mutatkozik: kitérésének oka az érzéki szerelem egy nemes asszony iránt, akiért elhagyja hitét, feleségét, gyerekeit; ezt azonban skrupupusok nélkül össze tudja kötni eminens üzleti érdekeivel. Lelkében hű marad istenéhez, s bűntudata serkenti a budai zsidók patrónusának szerepére; ugyanakkor őt megtagadó hithű fiait akarja a hitközségnek nyújtott segítséggel alázatra bírni. Cselekedeteit sem külső, sem lélektani logika nem irányítja, s látszólag az események játékszere minden céltudatossága mellett is. S ami legfőbb hiánya, az író nem tudja megteremteni körülötte azt az atmoszférát, ami érdeklődés, szimpátia, valóság vegyülékével teszi a hőst vonzóvá az olvasó számára. Nem elég gonosz, hogy ebben érje el nagyságát, s nem hisszük el neki vívódásait elhagyott hitével, vagy vonzódását a kisiklott életű fiatal II. Lajos iránt. Színtelen és homályos körvonalú alak, aki nélkülözi a regényhősi nagyságot, minden értelemben.

A körülötte mozgó alakok - főurak, papok, polgárok, udvaroncok, zsidók - szintén merő árnyékfigurák, történelmi képeskönyvekből kivágott klisék. Nincs úgyszólván egyetlen szereplő sem, aki a valódi élet hús-vér erejével mutatkoznék előttünk; kapcsolataikból, egymást keresztező vagy összeérő cselekvésükből is hiányzik az a valóságnál magasabb viszony, amelynek szerves megteremtése a regény igazi feladata. Semmi plaszticitást nem érzünk mögöttük: mintha egyszínű, mélység nélküli Piloty-festményt látnánk; a cselekvény során nem alakul ki az a képzetes kép, amit igazi regénynek önkéntelenül is adnia kell. Miután az alakokat összefogó erő elsikkad, a külső történést is esetlegesnek, szaggatottnak érezzük, indokolatlannak, véletlennek tűnnek föl egymásra halmozódásukban. Az a két nagy történelmi katasztrófa, amely eldöntötte e korszak végzetét: a Dózsa-felkelés és Mohács, éppenúgy véletlenül kerülnek a regénybe; egymással és a viszonyokkal való összefüggésükre sem derül fény. Szinte alig van követelmény, ami ne maradna kielégítetlenül a könyv elolvasása után; az egyetlen érzés, ami megmarad az olvasóban, a hiányérzés.

Fáradt és negatív írás Molnár Ákos új regénye; pedig A császár dajkájában megmutatta, hogy nemcsak érzéke van egy alaknak a történeti levegőbe való behelyezéséhez, hanem érti is a lélektani, társadalmi és történelmi tényezőknek azt az összeszövését, ami a történeti regényt jogosulttá teszi. A hitehagyott-ból mindez hiányzik. Úgy hat ez a regény, mint egy kelletlenül megírt penzum, ami az írónak nem belső szüksége volt, nem szívügy, hanem előírt feladat. Nincsen meg benne az élet-teremtés írói szívdobbanása; még stílusa is erőtlen, fáradt, nem-meggyőző. Szinte nem is értjük ezt az eltávolodást Molnár Ákos eddigi írásainak színvonalától: példája ez a könyv annak, hogy egy, úgy látszik, nem-kívánt témának írói kényszeren kívüli feldolgozása mindig megbosszulja magát.