Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám

Jékely Zoltán: Jules Laforgue

"Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité..."

Laforgue... Mit foglal ez a név magába? Oldalszakállas, sétapálcás dandyt látok, aki őszelői esténként csillagnéző párizsi sétákra indul.

Most hetvenhét esztendős volna, ha élne. Láthatnánk őt, köszönthetnénk és illedelmesen követhetnénk Párizs utcáin, a "finom negyedekben", a parkokban, mint magábamerülve cirkáló, padon-üldögélő elegáns öregurat, ha élne! Már ötven éve halott (quand on est mort c'est pour longtemps!), huszonhét esztendős korában halt meg; M. Saint-Clair szerint (aki az N. R. F.-ben írt róla most tanulmányt) sajnálatosan korán, félbemaradt munkákat, hatalmas terveket, vázlatokat hagyva hátra; mi vigasztaljuk magunkat azzal a hittel, hogy éppen a legfőbb pillanatban, a kellő életkorban tűnt el e planétáról ahhoz, hogy utóéletét biztosítsa, hogy kifogástalan és sérthetetlen költőiségét tökéletes egésznek tekinthető opuszként lássuk s érezzük mindörökké.

Telegráfpóznákról, gyárkéményekről énekelt — egy magasságban a holddal — napilapokat, egészségügyi statisztikákat, kórházi fehérneműket mert versbefoglalni a nyolcvanas évek közepén (Ó, diadalmas "modernség" kora, az újszázad-közelség technikát csodáló, emberi haladásban rendületlenül bizakodó — nekünk már meghatóan tragikomikus ideje!) Hol vannak azok a gyárkémények, telegráfpóznák? Már mind ledűltek, mind kikorhadtak s drótjukat végképp megette "kilometrikus spleenjükben" a rozsda. Ma már mitológia mindez, Laforgue azzá bűbájolta őket; távoliak, költőiek — mint a holdvilág, vagy mint az előkelő negyedekben felhangzó alkonyati zongoraszó.

De a hang, amelyen panaszkodott, a lélek reflexe, mely ezekbe a lelketlenségekbe emberszabású fájdalmat, neuraszténiát vetített, örök. Elfinomult, magasfokú rugalmasságig kopott idegrendszer, mint régi háztartások ezüstkései — (egész dallamokat lehet pengéjükkel lejátszani) —; megérzi s a legpontosabban ki is fejezi, túl a századvég költőinek kötelező nyavalygásain, a huszadik század emberének minden kiölhetetlen, legyőzhetetlen nyomorúságát. Nihilizmussal kacérkodik s vállvonogató krakélerséggel próbál védekezni a gyakran rátörő szentimentális könny-rohamok ellen:

Oui, ce monde est bien plat...
Moi, je vais résigné, sans espoir a mon sort,
Et pour tuer le temps, en attendant la mort,
Je fume au nez des dieux de fines cigarettes.

Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanából fel-felrémlő ötlet-ködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű-megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem századán-túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, presszimbolizmustól menekültében, — vagy ilyesmik útálatában — mindent végletesen stilizál, átdolgoz s nem az akkori világból való önmaga képére formál. Elsősorban ennek a sajátságának köszönheti, hogy egyenesen idegrendszerünkbe furakodik minden mondanivalója. A baudelaire-i vörös talárt leveti tehát s le a velejáró pátosz kép-, hasonlat-csipkézeteit, retorikus monotóniáját, mely természetesen újabb lélektani törekvéseihez, félálomban-kotorászó mivoltához nem lett volna illő és alkalmatos. Egy-egy rímelő verssora olyan, mint a légtornász mutatványa, aki három-négy hitetlen bucskázás után mégis a lebegő hintára talál. Rimbaudról írja: "a rimbaud-i lényeg a vallomásos erő hallatlan gazdagsága s a találó, egyenértékes képek kifogyhatatlan meglepősége". Mennyire illik reá is ez a megállapítás! A napról, a holdról, az égi világról mennyi huszadik századnak valót tud mondani. (Az őszvégi nap olyan, mint egy rettentő köpet, vagy mint egy frissen kitépett mandula; a vacogó téli holdnak pedig mintha vatta volna a fülében...) Van öt verssora, egy versszak, mely olyan mintha valami számtalan-strófás nap-himnus lesűrítése volna:

Soleil! Soleil! moi je descends
Vers vos navrants palais polaires,
Dorloter dans ce Saint-Suaire
Votre coeur bien en sang,
En le berçant!

Varéry feltétlenül ismeri ezt a vesszakot; kinek ne jutna eszébe róla az Ébauche d'un Serpent "soleil, soleil, Faute Éclatante" kezdetű versszaka? Álljon itt nagy példaképpen a "leglaforgue-ibb" vers zömének fordítása, azé, mely minden francia antológiában szerepel s szerepelni fog minden idők francia vers-antológiáiban. Olyan, mint valami külön-kormányzatú kisebb fejedelemség a francia líra roppant gyarmatbirodalmában.

KÖZELÍTŐ TÉL.

- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Ó, már leülni sem lehet, megáztak a padok,
jövőig erről is bölcsen lemondhatok,
megáztak a padok s az erdő megrozsdásodott.
S a kürtök már szabadba és orcádba fújnak!

La Manche felől nehéz felhők vonultak
s elrontották utolsó kis vasárnapunkat.
Zúdul a köd.
A nyirkos erdő póklálója lassan
vízcseppek martaléka lesz a fák között.
És te, aranymosások óriás Pactole-menti Napja,
s ki sugaraztál arató-hadakra,
hová zuhantál el magadba?
Ma este gethes Nap hever a dombtetőn
rekettye közt, féloldalára dülve, senyvedőn,
s fehérem, mint egy szertelottyant nyálcafat
valami sárgálló rekettye-almon,
úgy fekszik ott rossz köpenyén a Nap,
az őszi halmon.

S a kürt, a kürt rivall neki!
Hogy sütne újra ki
s lenne mégegyszer az, aki!
Halihó, halihó és hallali!
Jaj, már nem bírom hallani... Elég, bolond!
Mint egy kitépett mandula, ott úgy borong
s úgy didereg az árva napkorong.

Fussunk, fussunk! A hallali!
A tél, a régi rém vonul most ránk orozva,
Ó, nagy-nagy utak bús kanyarjai,
Hová tünt rólatok szegény Piroska?
Kövült nyomán egy multhavi szekérnek
eltévedt felhőnyájak mendegélnek,
bolondosan, lihegve és zihálva
a tengerenistúli esztenába.

Fussunk, fussunk! Ezúttal komoly a dolog:
A szél ma éjjel már nagyon goromba,
fészkek, kiskertek maholnap romok!
Hallod? Balták alatt fák csontja hogy ropog!
A fáknak tegnap még zöld volt a lombja
s ma úgy nézhetsz rá, mint tiport alomra.
Kis levelek, szegény lapik! A szél ma lelketek kirázza,
elsodorít s a tóba hány kecskebukázva,
erdőpásztor tüzébe szór s eléget
vagy visz az ambulanciákra, ti szegények,
szegény fiúk alá, akiknek messze van hazája...

Ez a szezon, ez a szezon, mindenre rázúdul a rozsda,
mérföld-vágyukban rágja vasfoga
a póznák drótjait nagy utakon, hol senki sem kocog ma.

S a kürt, a kürt, a bús kürtök kara!...
Borús kara!...
vonul a búg bositón,
hangot s zenét változtatón,
hangod s színed másitván húz tova
a kürt, a kürt, a kürt!...
Észak szelében elvegyült.

Nem hagy nyugton e hang... Mennyi ekhó!
Ez a szezon! Mondj búcsút a szüretnek
s várd az esőket angyalin, már közelednek.
Szervusztok szüretek s istenveled Watteau,
kosarastul, a gesztenyés bozótjai alatt;
az internátusok hálóiba bevág a
hörgőhurut, a negyedekben hektika ragad
s rajtunk már a nagyvárosok minden nyomorsága.
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
(S ezenfelül - a zongorákról már sokat zokogtam -
ismered-é az egészségügyi statisztikák
hetenként ismétlődő esti bánatát
ott, ott a hirlapokban...?)

Önmaga használatára majdnem argo-t, külön Laforgue-nyelvet tetemtett. Látványai, látomásai, melyeken képszerűen akar visszaadni, e sajátos nyelvhasználatnak köszönhetően, a pillanattól rögtön ködös tér- és időmélységbe sudamlanak. Mintha félálomban látná:

La Lune se Lčve,
O route en grand rčve!...
On a dépassé les filatures, les scieries,
Plus que les bornes kilometriques,
De petits nuages d'un rose de confiserie.
Cependant qu'un fin croissant de Lune se lčlve,
O route de rčve, o nulle musique...
Dans ce bois de pins ou depuis
Le commençement du monde
Il faut toujors nuit.

Költői tudata, mindenség-felfogó figyelme ott kóvályog és les valahol a katagalaktikus csillagködök körül. Az isten, az élet nem más, mint hatalmas, tátongó negatívum. Csak a gyanakvás élteti, csak valami hamleti bosszú-cél tengődteti ezen a planétán s örökké nyitott elmúlássebére fenséges balzsamot e földcsillag kihűlésének divatos elméletében talál. Lehet-e ennél igényesebben kaján emberi önvigasztalás?

Les temps sont révolus! Morte jamais la Terre
Aprčs un dernier râle (opů tremblait un sanglot).
Dans le silence noir du calme sans écho,
Flotte ainsi qu'une épave énorme et solitaire.
Quel rčve! Est-ce vrai? par la nuit emporté,
Tu n'es plus qu'un cercueil, bloc inerte et tragique?

Hogy is lehetne a mindennapi életben elképzelni őt, a kozmogónikus-révedezésű, tüdőbeteg poétát? Vagy egy madár, nagyon ritkán, nyári melegben jelenik meg Magyarországon, a Gyurgyalag; sötétkék augusztusi ég alatt, nagyobb vizek mentén, lehet néha fuvolázó, gurgulázó hangját hallani s meg-megcsillan a napban szivárványos tollazata. Sohase láttam leszállani; fogalmam sincs arról, hogy megülve milyen lehet. Így nem tudom Laforguet sem az életbe vetíteni. Annyit tudok csupán, hogy office de minuit-jei voltak, s hogy irodalommal jóltáplált lelkét — mint egykedvű, elegáns szürke agarat — a finomabb negyedekbe alkonyati sétákra vitte. S látom őt egy "szentimento-groteszk" kis utazáson — őszi postakocsin: cigarettázva ül a delizsánc tetején, csontjai szinte zörögnek, lelke táncol, mint Ariel s egy rosszkimenetelű szerelmet "rekapitulál". De ez még mindig csak két dimenzió. Nem csoda: maga Laforgue se látta önmagát és szerelmét különben:

Et nous vivons ainsi, subtils et transis, presque
Dans la simplicité des gens peints sur le fresques...

Így nevezném őt: a francia Reviczky.

Varléryban, Apollinaireben, Pellerinben, Derčmeben és larbaudban él tovább s elhallgatott, vagy kiírt mottók képében jelen van és hat a legelevenebb francia irodalomban. Saint-Clair, Hamlet-átköltésével kapcsolatban, Girarudouxt is említi. A felületes irodalmi divat, a "közönség" (lehet-e egyáltalában ilyesmiről beszélni Laforgue esetében), el-elejtheti egy-egy időre; az irodalom művelőinek egy rétegében azonban, rokontehetségek, rokon-idegrendszerek mélyeiben élni fog kimutatható, ábrázolható családfa-folytonossággal s változatlan sugárzással, mint amelyekre csillagkóros álmodozással annyit bámészkodott: a nagyvilágosságú elsőrendű-csillagok.

Mi szeretjük őt; olyan ívelő rugalmassággal nyúlik korunkba, idegeinkbe, mint az a sok-ollóhoz hasonlítható, emelőrendszerű játékszerkezet, mely kis nyomásra kezelőjétől méternyire pattan. Minden verse alá odaírhatnók — Hamletjében, Ophélia sírján is ez állt — "Morte dix-huit ans — Et la date d'aujourd'hui."

"Egy Hamlettel kevesebb; de fajtája nem veszett ki, bátran kimondjuk!"