Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám
Az 1937 november 28-án elhunyt nagy magyar gondolkodó életének és élete művének legfontosabb mozzanatai után kutatva, 1901-ben a következő szép és lélekfölemelő jelenettel találkoztam: Pikler Gyulát egyetemi előadásai miatt a képviselőházban támadások érték, amelyeknek hatása alatt az egyetemen is tüntettek ellene. A Társadalomtudományi Társaság, amelynek Pikler akkor alelnöke, 1906-tól kezdve elnöke volt, a tanítás- és gondolatszabadság védelmére rendkívüli közgyűlést hívott egybe, amelyen Pulszky Ágost elnökölt. A napirend előtt fölszólalt Concha Győző, és Lánczay Gyula és Balogh Jenő nevében is hangsúlyozta, hogy a szellemi szabadságnak hazánkban különös védelemre van szüksége és védenünk kell az egyetlen helyet, az egyetemi tanszéket, ahol sem párt-, sem felekezeti, sem osztálybefolyások nem érvényesülnek. Ha az ülés tárgyalásában és a határozathozatalban még sem vesznek részt, annak az az oka, hogy az üggyel esetleg azon a helyen lesznek kénytelenek foglalkozni, ahol hivatásuknál fogva azzal foglalkozni tartoznak. (Concha nyilván az egyetemi fórumokra gondolt.) [*] Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter egyébként megvédte Piklert a támadásokkal szemben, de azt a támadók mégis elérték, hogy a jogbölcseletet, Piler tárgyát törölték a második jogi alapvizsga anyagából és csupán szigorlati tárgynak hagyták meg, azt gondolván, hogy jobb, ha csak az "érettebb" ifjúság foglalkozik Pikler tanításaival.
Később az egyetem, illetve a jogi kar és Pikler között a viszony erősen megrosszabbodhatott, mert azt a hagyományos szokást, hogy a dékáni tisztség betöltése szempontjából minden tanárra sor kerül, mégpedig rendszerint a kinevezések sorrendjében, Pikler esetében megszegték és egyszer sem választották meg dékánnak. De azért Pikler élére állott annak a kari tiltakozásnak, amely a Károlyi-kormány tanári kinevezéseivel szemben igyekezett megvédeni az egyetem autonómiáját és ezért a jogi kar jegyzőkönyvi köszönetet szavazott neki. A hála azonban ennél tovább nem terjedt, és az egyetem tanácsa 1921 novemberében megfosztotta állásától azon a címen, hogy hosszabb ideig igazolatlanul külföldön tartózkodott és a tanács fölszólítására sem foglalta el katedráját. Pikler ebbe nem nyugodott bele, Klebelsberg közoktatásügyi miniszter azonban nemes gesztussal véget vetett a Pikler és a tanács közti vitának és a tudós nyugdíjazására irányuló kérésének eleget tett.
Pikler első nagyobb munkája 21 éves korában, 1885-ben jelent meg a Nemzetgazdasági Szemlében, majd 1886-ban különlenyomatban: Ricardo. (Jelentősége a közgazdaságtan történetében, érték- és megoszlástana.) Az angol klasszikus közgazdaságtan legfontosabb megállapításainak logikus és világos kifejtése. Pikler szerint Ricardo az első tejesen elméleti közgazdaságtani író, aki nem a legjobb gazdasági rendet keresi, hanem a valóságot elemezi, azt, hogy mi van és miért van, nem gazdaságpolitikát, hanem közgazdaságtant művel. A gazdasági testnek nem terápiáját, hanem fiziológiáját adja. Míg Ricardo elődei, a merkantilisták, fiziokraták és Smith szerint is, a főfeladat a "nemzetvagyon" szaporítása, és az egyesek jóléte mellékes, Ricardo először tárgyalja tüzetesen a javak megoszlásának kérdését is. "Föllépése lehetetlenné tette a jelen társadalmi állapotban mindenütt összhangot és békét találni és a tőkést mindenképpen a munkás érdektársának hirdetni."
Rendkívül élvezetes olvasmány a Budapesti Szemlében 1890-ben Angol és német közgazdaságtan címmel megjelent elmés párhuzama. Párbeszéd a szerző és német egyetemekről visszatért unokaöccse között, aki "elfogadta, úgy látszik, minden habozás nélkül, a legcifrább és legértéktelenebb német frázisokat és megtanulta azt a legrosszabb német szokást: pillanatnyi kedélyi szükségletekhez és politikai tendenciákhoz szabni tudományosság igényeivel fellépő elméleteket." A német történeti iskola tanításaitól elragadtatott ifjút fölvilágosítja a szerző arról, hogy az angol klasszikus iskola eredményeinek a németek által való becsmérlése és emellett a német közgazdaságtan magasztalása mennyire helytelen. A klasszikus iskola megoldotta a maga elé tűzött föladatot, megállapította a forgalomnak az akkori jogrend és társadalmi állapot mellett fönnálló törvényeit. Az eredeti szövegrészek és a német értelmezések szembeállításával kimutatja Pikler, hogy egyes német tanárok mennyire meghamisították Ricardo elméletét, és bár élesen bírálják az angolokat, úgyszólván egész közgazdaságtanukat átveszik, de értelméből kiforgatják. Az sem igaz, hogy az angol iskola korlátlan laissez faire-t tanított. Nem általános elvként hirdette a szabadságot, hanem csak addig, amíg az célszerűnek látszik, de sohasem állította, hogy a puszta szabadság a munkáskérdést megoldhatja. Ha a mai jogrend megváltoznék, a magántulajdon, a csere, a tőkés- és munkásosztályok megszűnnének, az ezekre a gazdasági berendezésekre vonatkozó és az angol iskola által megállapított törvények uralma is véget érne. Az osztrák iskola sokat emlegetett érdemeit is túlozzák. A határhaszon a pillanatnyi piaci ár megállapításában érvényesül. Ezt nevezik a közgazdák a kereslet és kínálat törvényének. Ez a befolyás azonban múló hatású, a termelés állandó irányait legkevésbé sem szabja meg, mert állandó számítás alapja nem lehet. E tekintetben csak a termelés költségeihez igazodó szabályszerű érték lehet döntő. Azt a körülményt, hogy a legtöbb iparcikk a XIX. század végén olcsóbbá vált, csak termelésük költségeinek csökkenésével lehet megmagyarázni és egészen semmitmondó volna az a magyarázat, hogy határhasznuk kisebb lett.
Talán egyoldalúnak látszik, különösen ma már, a német közgazdaságtannak ez a szigorú bírálata, főképpen azért, mert Piklernek a német közgazdák közül csak Schäffle-ről és Wagnerről van elismerő szava. Mindenesetre merész és jótékony hang volt ez a német tudománytól való akkori (és még mai) függőségünkben és úgy érezzük, Piklernek alapjában véve igaza volt és ma is sokan tanulhatnának a tudomány föladatát világosan körülhatároló fejtegetéseiből. Pikler ezzel a két tanulmányával mindenesetre bebizonyította, hogy eleget tett annak a követelménynek, amelyet egy vitájában állított föl, hogy a szociológusnak mindenekelőtt közgazdaságtant kell tudnia.
Piklert 1886-ban a jogbölcselet egyetemi magántanárává habilitálták, [*] majd 1896-ban nyilvános rendkívüli, 1903-ban pedig rendes tanárrá nevezték ki. Első tulajdonképpeni társadalomtudományi munkája 1886-ban jelent meg a Budapesti Szemlében: Az állam ellen. Ezt a címet Herbert Spencertől veszi át, akinek azzal az individualista álláspontjával száll szembe, amely szerint az államnak a külső támadás ellen való védelmen és az igazságszolgáltatáson, vagyis a polgárok személy- és vagyonbiztonságáról és a szerződések teljesítéséről való gondoskodáson kívül más föladata nincs. Spencer szerint az államnak nem lehet hivatása a szabadverseny korlátozása, amely mellett a darwini elv értelmében, a magasrendű emberek érvényesülnek, az alacsonyabbrendűek elpusztulnak. Pikler már ebben az értekezésében rámutat az állami együttműködésnek, az egyén boldogsága, az egyéni szükségletek kielégítése szempontjából való nagy fontosságára és oly vagyonjogi reform szükségességét hangsúlyozza, amely a jövedelemeloszlás nagy különbségeit megszünteti. Már ekkor leszámol az úgynevezett természetjogi fölfogással is, amely szerint a jog nem célszerűségi meggondolások, hanem az emberekben levő ösztönök, hajlamok, népszellem terméke.
A Bevezető és jogbölcseletbe (1892) című könyve élénken mutatja a szerző gondolkodásának fejlődését későbbi munkáiban kifejtett nézetei felé. A jogbölcselet föladata a jog tudományos törvényeinek olyan exakt módon való megállapítása, mint ahogy az élettan az élet, a hőtan a hő törvényeit adja elő. A jogbölcselet a törvényhozás tudománya. Ebben a munkájában nagy elismeréssel emlékezik meg mesteréről, majd egyetemi tanár-társáról, Pulszky Ágostról, szerinte az első magyar jogbölcselőről, aki az államot, mint természeti jelenséget vizsgálta és tudományának föladatául a jogélet törvényszerűségeinek kutatását tűzte ki. Másik magyar elődjének a jogbölcselet művelése terén, Beöthy Leónak munkásságával, alább idézett alapvető könyvében foglalkozik.
Ez a munkája A jog keletkezéséről és fejlődéséről címmel 1897-ben, majd II. kiadásban 1902-ben jelent meg. Kiegészítései Az emberi egyesületek és különösen az állam keletkezése és fejlődése (1897, 5. kiadás 1905) és A büntetőjog bölcselete (1897, 7. kiadás 1907) című könyvei. Mind a három kitűnik a gondolatok mélységével és az előadás logikus és világos fölépítésével. E munkák alapján Pikler társadalombölcseletét a következőkben kiséreljük meg röviden összefoglalni:
A társadalom keletkezése és fejlődése az ember öntudatos cselekvésének eredménye. Az emberek szükségleteik kielégítésére irányuló törekvésükben azokat az eszközöket használják föl, amelyeket céljaik elérésére alkalmasaknak tartanak. Olyan társadalmat, jogot, erkölcsöt alkotnak maguknak, aminő véleményük szerint a "lehető legnagyobb boldogság"-ot bírja számukra biztosítani. A belátásos cselekvés idegrendszerünk energetikus tendenciájának teljesülése, éppúgy fizikai egyensúly jő létre következtében, mint amikor a súlyos testek a földre esnek, vagy amikor a hő vagy az elektromosság magasabb intenzitású helyről alacsonyabbra megy át. Alapszükségleteinket igyekezünk meglévő ismereteink segítségével kielégíteni. A vágyainknak alapszükséglet- és belátás-, ismereteleme van. Az alapszükségletelem majdnem állandó, míg az ismeretelem változó. Bátran mondhatjuk, hogy a mai kultúrember alapszükségletei lényegükben nem különböznek ezer évvel előbb élt nomád őse alapszükségleteinél. A fejlődés éppen ismereteink változásában, bővülésében rejlik, amelyek így alapszükségleteinket mind teljesebben elégítik ki. Az emberek belátásosan cselekedhetnek anélkül is, hogy arról tudnának. Gyakori eset, hogy az emberben bizonyos eszméleti állapotok folynak le anélkül, hogy azokat észrevenné. A vágyak az ismeretek megváltozásával változnak, bár az ember előtt a változás oka nem mindig világos. Ezt igazolja Pikler ismert példája a szegény felvidéki fiúról, aki amikor éhes, káposztára és krumplira vágyakozik, ha jobb viszonyok közé kerülve, jobb ételeket ismer meg, már ezeket az ételeket fogja megkívánni, ha éhes lesz. Az eszméleti folyamat egyes elemei — oly gyorsan követhetik egymást, hogy magunk sem tudjuk megállapítani, miért kívánjuk éppen azt az ételt. Sokan azt gondolják, hogy a szegény embereknek, nem ismervén a jobb életmódot, nincs is meg az arra irányuló szükségletük. Nem is szabadna a vágyat bennük felébreszteni, mert ezzel csak szenvedést szerzünk az eddig állati öntudatlanságban élőknek. Nagy tévedés. A kinemelégültség, lelki nyugtalanság addig is megvolt és alkoholizmusban, vagy veszekedő természetben, vagy durva szexualitásban nyilvánult meg. Csak a kielégülés módjai voltak ismeretlenek.
Úgynevezett magasabbrendű vágyaink és hajlamaink is alapszükségleteinkből erednek. Az angolok sportszeretete az Angliában korán meghonosodott békés ipari és kereskedelmi foglalkozásoknak és az általános hadi kötelezettség hiányának ellensúlyozásául fejlődött ki akkor, mikor a kontinens fegyverviselő lovas és földmívelő népeinek sportra nem volt még szükségük. Később a foglalkozások változásával a kontinensen is nagy mértékben kifejlődött a sport iránt való hajlandóság. Kezdetleges korban elsősorban a bátorság, vitézség az erény, ma a becsületesség, jóság. Akkor az emberi szükségletek gazdagon csak harc utján voltak kielégíthetők, míg az azóta kifejlődött ismeretek azt békés gazdasági foglalkozásokkal is lehetővé tették. Az úgynevezett jutalmazó és büntető ösztön annak az ismeretnek eredménye, hogy jutalmazással bizonyos, a társadalmi együttműködésre kedvező cselekvéseket idézhetünk elő, büntetéssel kedvezőtleneket háríthatunk el. Hajlamoknak és a szó szorosabb értelmében belátásnak, az eszközök és célok között való összefüggés fölismerésének nevezett eszméleti állapotaink lényegükben nem különböznek egymástól; az utóbbi esetben a szükségletek és a kielégítésükre szolgáló eszközök határozottabban különválva jelennek meg eszméletünkben, mint a másikban. A belátás a szervezetből bizonyos cselekvési módokat, amelyekre a szervezet egyébként is hajlandósággal bír, akkor vált ki, mikor azokra szükség van, oly cselekvési hajlandóságokat ellenben, melyek a szükségletekkel ellenkeznek, visszautasít, elnyom. A társas életet nem az emberekben élő társas ösztön hozta létre. Az ember csak azért alkotta meg a társadalmat, mert átlátta, hogy a társadalmi összeműködésben szükségleteit tökéletesebben bírja kielégíteni. És az erre legalkalmasabbnak tartott társadalmat alkotta meg. A vadász-, halásznépek két-három családnál nagyobb közösségeket nem alkotnak, mert eleségszerzésük módja mellett nagyobb egyesülés nem volna hasznukra, hanem kárukra. A földmívelés megismerése már nagyobb nemzetségeket alkottat az emberekkel. Az erdőírtás és a javak megvédése több ember összeműködését teszi kívánatossá. A földmívelés haladásával az intenzívebb termelés, utak, csatornák építése, veszedelmesebb ellenségek ellen való közös védekezés szüksége több nemzetséget állandó törzsekké egyesít. Különböző eredetű törzsek olvadnak össze egy állammá, ha a földmívelés, ipar fejlődése nagyobb központosítást, munkamegosztást és munkaegyesítést, tökéletesebb védelmet tesz szükségessé. Másrészt még rokontörzsek sem alakítanak államot, ha azt nem látják érdekükben állónak. Az államok alakítására az embereket elsősorban gazdasági szükségleteik, illetve e szükségletek kielégítésére szolgáló ismereteik bírják. A változások létrejöttének közvetlen oka mindig az volt, hogy az emberek új ismereteikhez képest új társadalmi berendezéseket láttak szükségleteik kielégítésére alkalmasabbaknak.
A célszerűségi belátás mellett a jogalkotásban a kényszer is érvényesül. Ezt Pikler így fejezi ki: "A jog abban áll, hogy az emberek másokat oly viseletre kényszerítenek, amely a kényszerítőknek érdekében van... A jog némely esetben, annak némely része a kényszerítetteknek semmiképpen hasznára nincs, hanem csupán a kényszerítőknek; a kényszerítettek boldogabbak volnának, ha a jog szabályai nem állanának fönn, azok kizsákmányolják őket... A legtöbb esetben azonban a jog ugyanazok akaratával és azok érdekében is áll fönn, akikkel szemben kényszerrel föntartatik... Úgy az egyoldalúan hasznos, kizsákmányoló, mint a közérdekű jogot azért létesítik és tartják fönn az emberek, mert belátják, hogy segélyével mindenféle szükségleteiket jobban elégíthetik ki." A belátásos elméletnek vannak korlátozásai is, a jog fejlődése csak rendszerint, csak legeslegnagyobb mértékben a belátás, az ismeretek fejlődésének következménye, de hatnak rá, illetve fejlődését korlátozzák a belátástól független okok, a szomszédság, bizonyos túlzott, egyoldalú érzelmek, asszociációk, továbbá a megszokás, a konzervativizmus, mint ellentállóerő. Ezekre nem térhetünk ki bővebben. (Pikler e korlátozásoknak külön fejezetet szentel.) Csak azt fűzzük még mindehhez hozzá, hogy a társadalom fejlődésében bizonnyal része van tudatalatti erőknek (Freud), a lelkiélet imponderabiliáinak, a presztizsnek, tömeglélektani jelenségeknek, a véletlennek — végül osztályérdekeknek és osztályerőknek nagyobb mértékben, mint ahogy Pikler elismeri, de a célszerűségi belátás, az ő értelmezésében, a társadalmi intézmények alapvető tényezője.
Pikler elméletét a materialista történeti fölfogás továbbfejlesztésének is szokták nevezni. Maga is elismerte, hogy közel áll ehhez az elmélethez. A történelem vizsgálatának Marx és Engels nevéhez fűződő ez ismert módszere szerint a társadalmi létnek meghatározó alapja a közös termelés, az életünk fönntartásához szükséges tárgyak létrehozásának módja. Minden társadalom képét, jogát, kultúráját, erkölcsét, művészetét, tudományát, vallását a termelés technikája határozza meg, amazok csak felépítményei (Überbau, ideológia) a termelési technikának. A társadalom fejlődését a termelés technikájában beálló változások hozzák létre, amelyek a meglevő viszonyokkal ellentétbe jutván, azokat szétrepesztik, átalakítják és új termelési viszonyokkal új ideológikus felépítményt hoznak létre. Pikler a Huszadik Század 1910. évi I. kötetében csodálatos tömörséggel és szabatossággal állapítja meg e történelmi fölfogás hiányait. Szerinte ez elmélet figyelmen kívül hagyja a nem gazdasági szükségletek, így például a nemi szükségletek, vagy a tudásvágy hatását az intézményekre, bár a tudásvágy is alapszükséglet, ha másrészt eszköz is; nem veszi tekintetbe oly ismeretek hatását, melyek nem tartoznak a termelő mód fogalma alá, például az orvosi vagy a lélektani ismeretek (befolyásuk a büntetőjogra), vagy a hadviselési ismeretek hatását. Elfelejti, hogy a termelés változatlansága mellett is megváltozhatnak az intézmények, mert az emberek esetleg nem ismerik föl mindjárt, hanem csak később az e termelő mód mellett való legcélszerűbb intézményeket. Téved, mikor a lelki állapotoktól általában megtagadja, hogy azok az intézmények kialakulására hatással vannak. A történelmi materializmus végül nem mond semmi határozottat arról a folyamatról, ahogy a termelési viszonyok hatása alatt az intézmények megváltoznak. Olyan megállapításai, hogy "a termelőerők fellázadnak az intézmények ellen", "ellentétbe jutnak velük" (ami azt jelenti, hogy a változás az ellentét megszünésében áll), zavaros képek csak. Az egyetlen helyes formula, hogy az emberek változott termelő mód mellett oly jogot alkotnak, aminőt az új termelő mód mellett célszerűnek találnak. Az emberek természetesen tévedhetnek is.
Remélem, hogy az az olvasó is, aki eddig Piklerről keveset tudott, érzékelte gondolatmenetének meggyzőző erejét, tanításának nagy jelentőségét és hogy társadalombölcselete mily termékenyen tökéletesíti az embernek és az emberi léleknek a fejlődés tényezői közé való beállításával a történelmi materializmus egyoldalú és merev elméletét. Ismertetésem már helyszűke miatt sem lehet teljes, [*] de Pikler különösen hiányosnak tartaná, mert nem foglalkozom tulajdonképpeni lélektani műveivel. Élete munkájának jelentős részét töltötte ki az érzékletek lélek- és élettanába való elmélyedés. Ezekre a dolgozataira, amelyeknek egy részében társadalomtudományi elméletének lélektani alátámasztását látta és amelyek külföldi szakkörök nagy elismerésével találkoztak és egyesek szerint korszakalkotó fontosságuak, nem térhetek ki, főképp azért, mert nem érzem magam erre illetékesnek, másodszor azért mert ezekben Pikler elsősorban szakemberekhez szólván, azok a nagyközönségnek csak kisebb körét érdekelhetik. Mindössze arra szorítkozom, hogy idevágó legfontosabb munkáit fölsorolom: Az objektív létben való hit lélektana (1890, megj. angolul is), Das Grundgesetz alles neuropsychischen Lebens (1900), A lelkiélet fizikája (1901, megj. németül is, Zwei Vortäge über dynamische Psychologie (1908), A lélektan alapelvei (1909, részben megj. németül is), A lelkiélet alaptörvényei — Az eszmélet helye a természetben (2. kiadás, 1910, az utóbbi értekezés németül is), Az éberségi erő képződése és székhelye (H. Sz., 1912, II., 1913, I. k.), Sinnensphyysiologische Untersuchungen (1917). — 1919 óta dolgozatai részben Schriften zur Anpassungstheorie des Empfindungsvorganganges gyűjtőcímmel füzetsorozatban, részben német lélektani folyóiratokban jelentek meg. Ezenkívül az érdeklődő olvasó figyelmébe ajánlom a Huszadik Században megjelent egyéb tanulmányait és 1907-ben folytatott vitáját Somló Bódoggal és az egyesek által érthetetlenül túlértékelt Méray-Horváth Károllyal, aki a társadalomnak egy homályos és zavaros sejtelméletét hirdette.
Nemcsak mint író és gondolkodó, hanem mint tanár is kiváló volt. Az egyetemen teljesen szabadon, jegyzetek nélkül, szuggesztív módon adott elő, a hallgatóság állandó, feszült figyelme mellett. Előadásaiban gyakoriak voltak az irodalmi utalások. A társadalombölcselők, Bentham, Mill, Spencer, stb. elméleteinek ismertetése és bírálata mellett épp oly szívesen idézte természettudósok, Robert Mayer, Mach, Verworn, stb. megállapításait, mint Széchenyit, Grünwald Bélát, Thackeray-t, Anatole France-ot, Tolsztojt és kedvelt költőjét, Vajda Jánost. Igen nagy sikerei voltak nyilvános előadásainak is, így különösen a Társadalomtudományi Társaságnak a középiskolai oktatás reformjáról 1905-ben tartott ankétján és a szabadtanítás 1907. évi pécsi kongresszusán. Ez utóbbi alkalommal ragyogó vita folyt le közte és Prohászka Ottokár között. Valóban egymáshoz méltó ellenfelek mérték össze a szellem nemesacélból vert fegyvereit.
A szabadtanítás föladatáról egyébként a pécsi kongresszuson a következőket mondta: "Minden tágkörű általános néptanításnak egyik célja, hogy a nép ne legyen prédája a tanultabbak önzésének; e szempontból egy kis osztály művelése és az annak részéről való vezetés sohasem pótolhatja a nagy néptömegek általános műveltségét. Az embereknek általános, kivétel nélküli befolyása a törvényhozásra is elsősorban nem azért szükséges, hogy a nagy néptömeg új ismeretekkel, nagyobb bölcsességgel járuljon ahhoz hozzá, hanem azért, hogy mások ismereteinek a saját érdeke ellen való fölhasználását lehetetlenné tegye."
Gyakran éles politikai támadások középpontjában állott. Az uralkodó politikai és egyetemi körök nagy részének nem tetszett a közkeletű tanításokkal ellentétben álló racionalista társadalomtudományi fölfogása. Pedig a napi politikában nem vett részt. Ezt nem védelmére mondom, mert a tudósnak, mint minden állampolgárnak joga, sőt bizonyos körülmények között kötelessége az időszerű politikai kérdésekben való állásfoglalás. De Pikler úgy látta, hogy tudományos munkáját erősen zavarta volna a politikai szerepléssel együttjáró sok izgalom, tárgyalás, időveszteség. Élére állott ugyan a Társadalomtudományi Társaságnak, amelynek azonban csak tudományos és ismeretterjesztő működésében vett részt és a társaság vezető tagjait a politikai mozgalom és agitáció útjára nem követte. A napipolitikától való tartózkodása miatt nem egy szemrehányás érte, sőt gúnyos megjegyzések is hangzottak el fiatalabb barátai részéről a lélektani kutatások elefántcsonttornyába vonult tudósról. utolsó két nyilvános szereplése szép beszéde Ady Endre temetésén, ahol a Társadalomtudományi Társaság nevében búcsúzott el a költőtől, és majdnem tizenegy évvel később a Cobden Szövetségben 1929 decemberében tartott előadása a hallás fiziológiájáról. (Az előadás teljes szövege megjelent a Pesti Napló 1929 december 15-i vasárnapi mellékletében.)
Nagy tudós, mély gondolkodó, az emberi gondolat és műveltség sokoldalú áhitatos tisztelője, a haladás és humanizmus nagy hirdetője volt.
[*]
[*]
[*]