Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Cs. Szabó lászló: A magyar liberalizmus
Megfogadtam, hogy a legnagyobb szeretettel s a legkisebb haraggal szólok. A szeretetet elköltöttem, de harag helyett szomorúsággal folytatom.
Széll Kálmán első költségvetése s Wekerle valutarendezése között tizenhét év telt el. Annyi, mint az 1830-as országgyűlés s a forradalom közt. Jó munkát végzett a második nemzedék, úgylátszik, méltó a reformkorhoz, mely bölcsőjét ringatta.
Tekintsünk át a huszadik század elejére. A pártok egymás torkán ránganak, "18 Brumaire"-t: katonai parancsuralmat érdemelnek. A szabadelvűség legderekabb szolgái szorongva lankadnak a halálba, Halász Imre, Vargha Gyula öregsége tele kísérlettel. Haladtunk? kérdi Andrássy volt sajtófőnöke. Haladtunk, de körülöttünk mások még jobban. Dolgoztunk? Dolgoztunk, de még többet halogattunk. A szétbomló parlament fölött két árny viaskodik, Tisza István, az óriás Vak Sámson, Ady, a nagy Sirató. Minden tüneten látszik a betegség. Már pedig a nemzet betegsége, akár az emberé, előbb észrevétlenül megszállja a szerveket, csak aztán veszít össze magunkkal s másokkal. De hol hatolt be? hol az "inkubációs" pont? A szót átveszi Szekfű Gyula, a magyar liberalizmus legnagyobb ellenfele.
Magyarországon 1900-ban az összes gazdaság 53 százaléka öt holdon aluli törpegazdaság s a termőterület 5,8 százalékát foglalja le. Számokban: kétmilliószázötvenezer hold egymillószáznyolcvanezer kisgazdaságot tart el. Ugyanekkor csak a hitbizonyányi nagybirtok kétmillióháromszázezer holdon fekszik, saját vagy túlnyomón nagybérleti kezelésben. A szertelen birtokmegoszlásnak sok a mentsége. A hitbizomány egyrésze erdőbirtok, a törpebirtok közt van kertgazdaság is, a törpebirtokos állandó munkát talál a szomszéd urasági földön stb. Sokszor hallottuk ezeket a helytálló mentségeket. Kár, hogy ítéletmondás előtt a történelem nem hallotta.
A liberalizmus alatt a magyar nép meggyöngült a magyar földön, a közjogi viszállyal egyidőben gazdasági alapja is hovatovább közjogi agyrém lett. Szekfű egy határmenti néptörzs sorsát idézi. Mialatt vezérei Pesten az átkos közösügyek ellen dörögtek, a székelység szétszóródott a Balkánon, falusi kiskirályok uzsorakölcsönnel szipolyozták, fűrészvállalatok zsoldjába szegődött. Ravasz a székely, a zsidó korcsmáros is köztük hagyja a fogát, mondogatták erdélyi gyerekkoromban. A zsidó korcsmárost még csak kiheverte, de a népmentő tojásakciókba s szövetkezetekbe majdnem belepusztult.
Igaz, elvétve a paraszt is szerzett földet. De a magyar földszerzéssel a történelmi fejlődés elferdülését kellett volna helyrehajlítani, már pedig elszórt vásárlás, lassú parcellázás ehhez kevés volt, annyi kisbirtok-szaporulat, amennyire a liberális kor hivatkozhatik - s hivatkozott is, például Tisza István - történelmi és nemzetiségi súlyos helyzetünkben tulajdonképpen a magyarság gyöngüléséről beszél.
Mert a magyar föld baja csakugyan a történelemben gyökerezik. Írózom attól, hogy minden nyavalyánkat a török megszállásra fogjam, de a földkérdés jórészt csakugyan onnan ered. Magyarország elszakadt a nyugat-európai gazdálkodástól, a visszafoglalás után pusztaságain zselléruradalmak, mezőgazdasági proletártelepek keletkeztek. A belga, francia, rajnamenti vagy északolasz örökjobbágy már fél-polgár, felszabadulása után belőle szaporodik a polgárság. Magyarország barokk latifundiumain cselédek éltek, a körülszorított jobbágytelek pedig elaprózódott, már a múlt század elején több a nyolcad- meg negyedtelkes jobbágy az egésztelkesnél. Kossuth túlnyomón zselléreket, törpebirtokosokat szabadított fel.
A jobbágy naturál-gazdálkodás és ősiségi jogrend korában a magyar föld hitelképtelen volt, az ország Belsőázsiához hasonlított, Széchenyi csakugyan "Kelet népe" közt érezhette magát. De a forgalmi felszabadulás után Magyarországon is kialakult a mezőgazdasági termeléshez illő jelzáloghitel. Egyszóval a forradalom furcsa következményeként a magyar nép tovább is a más földjén maradt, a nagybirtok hitele ellenben európai színvonalra emelkedett. Nem valószínű, hogy ez a suta fejlődés Széchenyi szíve szerint történt.
De mi lett a középbirtokkal?
A felszabadítás keveset használt a nyomorult parasztnak, nem ártott a nagybirtoknak, de egyenesen tönkretette a szoros értelembe vett natiot, a középbirtokost. Kapott ugyan kárpótlást, de azt annál alacsonyabbra szabták, minél kurucabb, azaz minél magyarabb volt a vidék. (A Bach-korban vagyunk!) Ráadásul egy részét maga fizette földtehermentesítési pótlékban. Papírosban adták ki s ez a névérték negyven százalékáig süllyedt. De a papír is csak évek múltán, részletekben volt esedékes. Jött az uzsorás s potom pénzen összevásárolta nem a papírt, hanem a fennálló igényt.
"Az egyszerű falusi nemes ember", írja egy kitűnő tanulmányában Asbóth János, "azt mondta magának, hogy földjeim egy részéről, vagyis inkább az ezután nekem járó köteles munkáról lemondtam és tőkét kaptam. De annak fölismerése, hogy ez a tőke más alakban éppen csak ugyanazon földeknek, ugyanazon munkaerőknek összege, s hogy ehhez képest részben mint beruházási tőkét a megmaradt földekben kell immobilizálni, másfelől pedig, mint forgótőkét, ismét munkaerővé kell tenni, ennek fölismerése világos a nemzetgazda előtt, de az egyszerű falusi nemes ember előtt csak akkor vált világossá, mikor a tőke nagy része már elpusztult. De devalvációja és késése mellett nem is kellett mindig a könnyelműségnek lenni, mely gyorsan elnyelte. A földbirtok nagy része a föltüntetett viszonyok által bizonyára kényszerítve volt arra, hogy e tőkéket valódi rendeltetésüktől megvonja."
Köztudomású, hogy ez a hanyatló középnemesség külsőleg hatalmon maradt. De önbizalom s belső erő híján gyanakvó, ábrándkergető, önáltató, sértődékeny, türelmetlen és zárkózott osztály lett; hazug világát Szekfű a "Három Nemzedék"-ben s a Magyar Történelemben könyörtelenül leírta. Meggyöngülvén a földön, gyöngeségét, gyökérvesztését osztálygőggel és szociális közönnyel takarta. Így keletkezett a magyar dzsentri. Társadalmi és gazdasági életformája elütött angol névrokonáétól, a megmerevült osztály rokonszenves, de hamis nevet viselt.
A konzervatív ellenzék nem annyira haladó szellemből, inkább patriarkális gazdaösztönnel korán megérezte a bajt. Mesterük, Schäffle a mezőgazdasági tervszerű tehermentesítését sürgette, pár év múlva egy hányatott életű közgazdasági közíró, Robert Meyer néhány fiatal mágnást megismertette az észak-amerikai otthonvédelemmel, a homesteaddel. A századvégi agrárszocialista nyugtalanság hatása alatt még egyszer megmozdult ez a konzervatív-patriarkális mezőgazdasági reformpolitika (Károlyi Sándor, Bernát István), a huszadik században felemelkedő terményárak s a kivándorlás bő vércsapolása aztán végleg elaltatták. Akármilyen szomorún hangzik, úgy áll az igazság, hogy a magyar liberalizmus meg se kísérelte, hogy a kikerülhetetlen barokk nagybirtokrendszer birtokpolitikai s ezzel összefüggő néprajzi hatását rendezze s Magyarországot a zselléruradalmak nyomásától, a birtokváltság középbirtok-pusztító következményétől s végül a paraszttudatlanságtól legalább részben megszabadítsa.
Azt hiszem, hiba volna e mulasztásért a dzsentri osztályelzárkózást okolni. Utóvégre a szabadelvű második nemzedék éppen az említett osztálymerevedés idején teremtett az országból jogállamot s emelte polgári színvonalra. A mulasztás inkább elvi okon múlt.
Itt kell ismét utalnom a korabeli államférfiak szellemi műveltségére. Úgy látták a földkérdést, mint a harmincas-negyvenes évek európai liberalizmusa - a Louis-Philippe kor - a munkáskérdést. Írtóztak minden megkötéstől, a gazdasági kötöttség csak a hajdani gyarmatosító bécsi merkantilizmusra emlékeztetett. Homestead, paraszthitbizomány? A paraszt egyéni szabadságát védték tőle. Ahogy a liberális polgárság kéretlenül megóvta a munkásszabadságot - (már amennyire tudta!) - a marxista szervezkedéstől, óvta a földjét vesztett hivatalnok dzsentri a koldus magyar földművest a kisbirtokvédelemtől, a forgalmi- vagy hitelkorlátozástól! Nem hittek a kamatmaximumban, nem hittek az uzsoratörvényben, holott Carey, a szélső szabadelvűség magyarra fordított tengerentúli tekintélye is mellette volt, arról nem szólva, hogy a fiatal liberális állam Kerkápoly minisztersége alatt saját hitelén tapasztalhatta a legszemérmetlenebb uzsorát. "Legjobb módja a magyar faj, mert a magyar birtokosság tönkretevésének és annak, hogy amit a jobbágynak ajándékoztunk, lassanként exporpriálja a falusi uzsorás", írja az egykorú szemtanu.
A kötött kisbirtok csökkenti a népszaporodást, ne vágjunk paraszthitbizománnyal vagy éppenséggel telepítéssel a szabad birtokszerzés elé! Minden tanultabb szabadelvű hitt ezekben a tételekben, még a megkésett Tisza István is rájuk hivatkozik. Szekfű idézi Láng Lajos egyik munkájának jellemző gondolatát. "Hadd cseréljen gazdát a magyar föld, írja Láng a nyolcvanas évek derekán, ez közgazdasági szempontból inkább előnyös, mint hátrányos, mert olyan kezekbe juttatja a földet, melyek azt jobban tudják hasznosítani. És ha nemzetiségi szempontból, legalább egyelőre, inkább káros, mint előnyös a változás, ne feledjük a föld asszimiláló erejét, mely 1-2 nemzedéken át rendesen átalakítja az új tulajdonosok egész természetét." Szekfűnek a felháborodásban, Lángnak az elvi következetességben volt igaza.
Isten a magyar liberalizmust olyannak teremtette, mint Adyt: "büszke szertelennek, kegyetlennek, de ki elvérzik egy gondolaton." Elvérzett egy gondolaton, melyet egy erősebb Európától fogadott el. Egy rendezett európai jogállamot alapított, de nem egy új Magyarországot.
1880 és 1890 közt csillagkoszorú ragyog a legtöbb minisztérimban. Csak a földművelésügyi minisztérium homályos. Egyetlen csillaga Kozma Ferencz birtokpolitikailag közömbös osztályt vezet. Fényes volt a vasútpolitikánk, szégyenteljes a telepítésünk - kétszeresen az, ha összemérjük a Terézia-kori telepítéssel; - kimagaslott a pénzügyünk, siralmas volt a kisbirtok hitelszervezete.
Persze elvileg a kivándorlás miatt se törhetünk pálcát a szabadelvű nemzedék fölött. Az amerikai élet jobb, a földszerzés könnyebb s olcsóbb, mint itthon, senkinek se lehet megtiltani, hogy önerejéből a jobb életet, olcsóbb földet elérje. Amíg szabadon forog a tőke s az áru, az embert se lehet visszatartani. Minden ember szabad, vallják a magyar szabadelvűek a francia és amerikai szabadsághősök szavaival, szabadon választhat otthont, kenyeret. Százszorszent emberi jogokat sértettek volna, ha a magyart amagyar kenyérhez kötik.
Fiatal falukutatóink mostanában elrettentő képet festenek a kaján magyar urakról, akik lelkiismeretlen kivándoroltatással, országos embervásárral szabadultak a szegénytől. Fölháborító kép, csak hamis. Nem a kaján urak: egy uralkodó eszme rabjai, nem a nagybirtok bérencei: Ricardo olvasói tűrték ölbetett kézzel a kivándorlást. Lelkiismeretük tiltotta, hogy közbelépjenek, szabadságtiszteletük kárhoztatta őket tétlenségre.
Az élet előbbrevaló, mint az elv, túlhajtott elvekkel öltük meg a magyar életet! gondolja az olvasó. Lebeszélem erről a gondolatról. Elvtelen, fej nélküli "életkultusz"-on folyt szét eddig minden kongó ellenforradalom. Örüljünk, hogy apáink szerették a dogmát. Az elv, a "principle of liberalism" magában még nem lett volna életveszélyes, csak a magyar földbirtokállapothoz kellett volna igazítani. Jelképesen szólva: 1849-hez.
A magyar politika egy fél évszázadig civakodott azon, hogy beérjük-e 1848-cal vagy szerezzük vissza 1849-et? Ha a nagyobb évszám nemcsak a függetlenségi nyilatkozatot, de Petőfi elképzelt rákosi parasztgyűlését is jelenti, vita nélkül ez a magyar élet igazi forrása. A nemzet a földkérdésben sose vívta ki 1849-et, holott a kiegyezés közjogi béklyóitól kivívhatta volna. Ahogy Baross közlekedéspolitikája a nemzet sérelmeit a közgazdagodás javára fordította, úgy alakíthatta volna át 1867 az 1849-es radikalizmust egy több évtizedes magyar földreformmá. Volt erőnk átvenni a nyugat-európai kapitalizmust, nem volt erőnk megerősíteni a magyart a földjén. A hódoltság utáni visszafoglalás agrárszervezetünket az örökjobbágyrendszertől szükségképp a proletár mezőgazdasági műveltetés, az allodiális nagyüzem felé tolta, "beteg századokért" később beteg földviszonnyal fizettünk. A föld nem polgárosult, nem adott polgárságot, a magyar liberalizmus erre a polgáriatlan földre építette a Nyugatról átvett korszerű városi polgárosodást. Jogállamunk egy félig barokk, félig nagykapitalista, de semmiesetre se nemzeti agrárszervezeten nyugodott. Ez a magyar liberalizmus tragédiája, ezt sejtették kihaló fiai. Haladtak, azaz átvettek, de nem reformáltak, azaz nem javítottak.
A reformpolitikus sorsa mindig keserves. Fékezni akarja a tőkehaszon korlátlan gazdasági tekintélyét, de ha a fék csökkenti a haszonösszeget, elszaporodik a munkanélküli, nő a szegénység s a növekvő szegénység politikailag s talán testileg is kivégzi a reformert. Ha a kiegyezés és millennium közt fellépő nemzedék a földreformba fogott volna, valószínűleg szintén vállalja ezt a sorsot. Próbáljunk csak gondolatban a helyére állni! A klasszikus közgazdaságtan művelői játszva bebizonyították volna, hogy két fejlődés közül a lassúbbat, göröngyösebbet választotta. Már pedig abban a korban, amelyben még hatott a haladás misztikuma, ez a vád valószínűleg a munka legelején leterítette volna az egész nemzedéket.
Jövedelmezőség vagy reform? Ez a magyar liberalizmus jogos alcíme. Tudjuk, melyiket választotta. Elkerülte a fenyegető vértanúságot, rendezte a pénzügyet, a vasútügyet, a jogrendszert, sorsára hagyta a magyar földet.