Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Őrjárat

Ortutay Gyula: Mese és társadalom

Sok mesét kell olvasnom. Naponta legalább ötöt-hatot. Részint érdeklődésem vezet a különböző primitív és paraszti kultúrák meséihez, saját gyűjtésemet rendezgetem s a hasonló motívumú egyéb emlékkel mérem össze, részint akarva-akaratlanul olvasom azokat a meséket, amelyekről "szíves véleményt" kell mondanom. Ez utóbbi meséket nem a parasztok küldik, inkább tisztes hölgyek, kik férjük bankigazgatói jövedelmét vélik irodalmi sikereik erkölcsi és anyagi eredményeivel növelni, vagy békében éldegélő nyugdíjasok: az életet már csak a mese aspektusából szemlélik, valamennyi kalandon túljutottak már. Hiába tiltakozom, a megtisztelő bizalom elől nincs menekvés. Ha arra hivatkozom, hogy én csak a népi mesékkel foglalkozom s szerénytelenség lenne bírálónak feltolakodom, megsértődnek helyettem s a maguk nevében is megsértődnek: alkotásaik nem érnek annyit, mint azok a paraszti tákolmányok? Némelyikük még azt a kérdést is fölveti tréfásan: tán ők nem nép, csak a parasztok? Kénytelen vagyok igazat adni nekik.

S hogy mégjobban megengeszteljem sértettségüket, e pár sorban - meséiket tanulmányozom társadalomlélektani szempontból. Többen foglalkoztak már a paraszti mesékkel kapcsolatban ezzel a kérdéssel. Az egyik meseszerkezet: a kiskanász vagy valamelyik paraszti hős hosszú küzdelmek után legyőzi, vagy pár helyre tréfával kiüti ellenfeleit a nyeregből s elnyeri a királykisasszony kezét, a fele országot s nagy lakodalmat csapnak, ahol még a mesemondó is kimulathatja magát. Valóban nem nehéz ebben a mesetípusban fölfedezni a nép sóvárgását, szociális aspirációit, a jelen helyzettel való elégedetlenségnek szép meseszóban való kifejezését. A mozdíthatatlan, szétrobbanthatatlan társadalmi szerkezet elleni tiltakozás, a társadalmi dinamika fejeződik ki a paraszti mesékben. Kínál társadalomlélektani tanulságokat a másik mesecsoport is. Csakhogy másféléket. E gazdag, vagy legalább is jómódú meseírók az ellenkező oldalról szemlélik a világot. Meséikben (szinte kivétel nélkül) éhező, nyomorgó, lerongyolt proletárgyerekek szerepelnek, nagy zöldséges szatyrokat cipelnek, lyukas cipőben újságot árulnak a lucskos utcán, tüdővészes beteg anyjuknak hordják haza a filléreket. E nyomorúság ábrázolásában igen naturalisták, látható kedvvel festik a másik nyomorát. S ekkor jelenik meg a színen a jótékony tündér: egy bankár felesége, prémeskabátú öregúr, autóból kilibbenő (csak libbenni tud) illető "néni", aki az éhségtől elájult gyermeket hazaszállítja a tüdőbajos anyához s a fűszeresnél egész rakomány élelmiszert vásárol össze s ezzel "fényt derít a szegényes kis otthonban". Néhol tovább is megy a szerkesztői buzgalom s az éhező, jó tanuló kisfiú a rakoncátlan bankárgyereknek lesz pajtása, együtt tanulnak s mindkettőből törvényt és társadalmat tisztelő derék polgára lesz a hazának. Egyik bizonyára bankelnök, a jó kisfiú szintén felnő, tán még rendes havi fizetése is lesz. De ez utóbbi vulgáris részek már nem kerülnek bele a mesébe. A jótékony tündér a fűszeres segítségével helyrebillentette a világrendet s ráadásul még olcsó házitanítót is szerzett. Minden jótett elnyeri jutalmát.

Nem akarok igazságtalan lenni, nemcsak ilyen meséket írnak a jómódú dilettánsok. Írnak rosszabbat is. De a szociológus fanyar mosollyal figyelheti a társadalomlélektani törvények e primitív megnyilvánulását. Ezekben az úri műmesékben már a rokokó szerepjátszó hamis igyekezete sincs meg: ők nem akarják lefegyverezni a pásztorokat a kifésült illatos báránykák őrizésével. Meséikben is a társadalmi rendet őrzik. Példamutató hűségük figyelmeztetés lehet a parasztság számára is.