Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Figyelő
Azóta, hogy az Akadémia Görög és latin remekírók című sorozata sajnálatos módon abbamaradt, ritkán akad az antik íróknak teljességre törekvő tolmácsolója. A remekművek fordítói az általános emberi értékkel ajándékozzák meg közönségüket. A tökéletes mellett azonban szükség van a teljesre is: a filológiai hajlamú fordító nemcsak a művet hozza közel az olvasóhoz, hanem az olvasót is a költőhöz, annak korához, megmutatva az örökérvényű mellett az esetlegeset is, mely az előbbinek amúgysem ellentéte, hanem egyik arca. Balogh Károlyt ez a szándék vezethette anyagának megválogatásban. A nagyközönség - írja - alig tud többet Martialisról, mint azt, hogy mulatságos és trágár epigrammákat írt. Ezt a Martialis-képet kiegészíteni igyekszik s valóban hasznos munkát végez, mikor a csípős versekkel együtt szép számban közöl olyanokat is, melyek a cirkuszi látványosságokról, a Saturnalia ajándékairól, ételek elkészítési módjáról szólnak. S Martialis nemesebb érzéseit is megszólaltatja. Ez utóbbiakat egyébként állandóan kihangsúlyozza, mintegy mentegetve a költőt. Holott maga is tudja, hogy csaknem mindaz, ami számunkra Martialisban visszás, korának szokásaival magyarázható. Az antikkal szembeni egyedül lehetséges magatartás az objektivitás. Antik íróknak mai erkölcsi normákhoz méréséből sarjadnak a filológiai vadhajtások (melyeknek legszebbike talán az a feltevés, hogy Sapphó nem távozó szerelmesét siratja szenvedélyes versében, hanem, mint leányintézeti főnöknő, a konkurrens intézethez pártolt növendékének tesz szemrehányásokat).
Balogh gondosan fordítja a jelentéktelenebb apróságokat is, de legszebb eredményeit a jellegzetes Martialis-verseknél éri el. Ilyenkor látszik, hogy nem hiába lelkesedik tárgyáért s a magyar fordításirodalmat nem egy figyelemreméltó darabbal gazdagítja. Verselése legtöbbször biztos, gördülékeny. Különösen a distichonokat kezeli otthonosan. De elköveti azt a hibát, hogy néhány költeményt rímes szakaszban magyarít. Wilamovitz elve volt, hogy a latin és görög költőket nem eredeti, hanem megfelelő formájukban kell átültetni modern nyelvre. Sapphót például olyan alakban, mely az illető nyelv népdalformáival tart rokonságot. Mert ha nem, az antik és a mai közönségben gyökeresen különböző érzések támadnak s így a verset eredeti eredeti formájában visszaadni: hamisítás. Ezzel az érdekes, de már kezdetben sokat vitatott elmélettel szemben a valóság az, hogy az antik versek nemcsak formailag, hanem tartalmilag is távolesnek a mai olvasótól s ezen a fordító úgysem segíthet. Az ilyen kisérletekkel csak azt éri el, hogy közönségét az antik költészet formai oldalának megismerésétől is megfosztja. Eltávolodik a verstől, ha ilyen módon akarja "közelhozni". S ha volt is, aki eltűnődött azon: mekkora nyereség volna, ha Vörösmarty a "Két szomszédvár"-t magyaros mértékben írta volna, a vers nincs tartalomból és formából "összetéve". Erőszakosan persze szét lehet választani a kettőt, de akkor maga a mű elvész. A fordító fölmenti olvasóját az idegen nyelv megtanulásától, de nem menti föl az olvasással együtt járó egyéb nehézségtől. Nem írhat például Héraklés helyett Toldi Miklóst.
Balogh Károly ötletesen vezeti közönségét Martialis világába. A költő életét írja s a szövet közben, mintegy annak illusztrációiként, közli az egyes verseket. A szükséges tudnivalókat is elbeszélésébe szövi. Ezzel a folyamatossággal eléri, hogy könyve még a laikusok számára is élvezetes, szórakoztató olvasmány. Megkíméli őket a jegyzetek utáni lapozgatás vesződségétől. S ha több, mint egy évszázaddal el is véti lucretius haláldátumát, időrendi táblázata is a játszva tanítás célját szolgálja. Balogh Károly Martialis avatott ismerője. Verselőkészség, fordítói alázat, hűség, a tárgy iránti szeretet egyesülnek benne.