Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Figyelő
Hét-nyolc éves koromban egy kis szlovák faluban laktunk. A határunkkal szemben volt a zsinagóga, egy sereg környékbeli falu zsidóinak gyülekező helye. Kopott, rendes időben zárt és csöndes épület. Időnkint azonban hintón, parasztszekéren, gyalogosan jöttek nagy feketeszakállú, feketeruhás, cilinderes, komor emberek, dústestű, különös ruhájú nőkkel és ijedten pislogó, halvány gyerekekkel. A templom környéke mozgalmas lett, a férfiak halkan beszéltek, a nők alázatosan hallgattak, a gyerekek nyikkantottak egyet-egyet és ijedten elhallgattak az öregek egy komoly pillantására, a fejüket nyakukba húzva. A máskor sötét épület ki volt világítva, orgona-zúgás hallatszott belőle és furcsa óbégató ének. Mi, gyerekek az ablakból vagy a kapubálvány mögé húzódva leskelődtünk. Izgatta kíváncsiságunkat ez a mozgalom, szólni alig merve néztük a kimondhatatlanul idegen embereket. A szolgáló ijedelmes meséket mondott róluk, a szomszéd szlovák parasztgyerek, aki egyszer nekem is beverte kővel a fejemet, nagy követ dobott feléjük. Mi borzongva, félénket jártunk egész nap ki-be, nyomta lelkünket a roppan idegenség.
Ez a borzongás ébredt újra bennem most, mikor Jeremiáról olvastam Pap Károly könyvében, az öreg falusi zsidóról, aki egész tragikus életét a "tan"-nak szentelte böjtölve imádkozva, Palesztinába sóvárogva, gyermekeit elvetve magától, mert azok hűtlenek lettek az ősi hit ősi formáihoz. A korlátolt, konok fanatizmusnak félelmes képe ez az alak, az ótestamentum legkomorabb lapjainak újravalósulása a mai időkben. Jeremia sátra egy darab az ázsiai sivatagból, ahol átkozódó baljós szavakat rikácsoló, zord és fájdalmas imákat mormoló remete lakik piszokban, birkabőr és emberi test szagában, szemét a legnagyobb fényesség, Jahve dicsősége felé emelve. Elriasztó alak, merő idegenség és van benne valami félelmetes nagyság, az egyetlen pontra koncentrált lélek. Elferdült lélek, embertelenné vált ember, de a borzongásban, amivel ránézek, van valami tisztelet is. Mégis olyasvalaki, aki a lehetőség végső határáig elnyomta a testet, elszakadt az élet alantas valóságától olyasmiért, ami akárhogy, mégis csak szellemi. Pap Károly könyvének első fejezete, mely Jeremiáról szól, mesteri jellemkép.
Egy kis fiú van Jeremia mellett, az egyik unoka, akit az öreg kizsarolt rabbi fiától, hogy a maga módja szerint felnevelve Jahvénak szentelje. Ennek a kisfiúnak gyermekkorát írja meg a könyv kilencéves koráig, első személyben elmondva. Azarel az öreg Jeremia halála után visszakerül szüleihez, a városi papi házba és lassankint kiderül róla, hogy valami beleszívódott gyermeki lelkébe az öregapa zord lényéből: a vad konokság, mindenre elszánt igazságkeresés és megátalkodott dac. Nevelhetetlen gyerek, apa, anya szelíd szava, szigora nem fog rajt. izgatottan gondolkodik, de nem hogy megértse a körülötte lévő világot, hanem hogy az ő kedvét keresse, neki hódoljon, nemcsak az emberek, hanem az élettelen tárgyak is. Előbb a mesék világában él, és felbőszül, hogy a mesék fantáziái nem akarnak megvalósulni, utóbb mikor már iskolába kerül s megismer egyet-mást, a tanultakat próbálja bírálni, magához hajlítani s mert ez nem sikerül, egyre jobban belemerül a saját zárkózott önzésébe, gyanakodva néz mindenkire, apjára-anyjára is. Az esze folyton jár, ferde utakon, görcsösen keresi minden dolog nyitját, önmagát tekinti mindenek szigorú bírájának, aki a maga együgyű önzése szerint ítél. Rabbi fia, istennel is perbe mer szállni, bírálja, kételkedik benne, megtagadja. Jó szó, parancs, tilalom, büntetés hasztalanul pereg le róla, csak annál konokabb lesz. A szüleiben ellenséget lát, anyja szelíd szavát behálózó ámításnak, apja szidalmait, intelmeit hazugságnak minősíti magában, testvéreit lenézi alkalmazkodásuk miatt. Az alkalmazkodni nem-akarásnak kivételes példája egy kis gyerekben. Tudja magáról, hogy gonosz, akar is gonosz lenni, utóbb szinte már programszerűen bántja, bosszantja szüleit. Egy vad kis ördög a papi ház egyszerűségében.
Kétségbeesett apja, aki a hívek előtti pozicióját is félti miatta - egy rabbi, akinek istenkáromló fia van! - végül utat enged indulatainak és rettenetesen elveri. Erre végképp meggyűlöli apját, meg akarja szégyeníteni. A házból kikergetik, erre alkonyatkor kővel megdobálja a templom homlokán az Isten dicsőségét hirdető betűket, koldulni megy a boltokba, még keresztényekhez is és bősz tervet forral ki apja ellen: a templomban, istentiszteletkor az egész gyülekezet előtt akarja bevádolni. Az a bosszúálló, kényszerítő Isten támad fel benne, aki az öreg Jeremia gyermekileg félreértett imáiból maradt meg benne, az kényszeríti, hajtja terve végrehajtására. Be is megy a templomba, félelemtől gyötörve szalad az oltár felé s útközben összeesik, apja veszi karjába. A rettenetes ideg-izgalom beteggé teszi, de nagyobb baj nélkül kiheveri. Indulatai elcsitulnak, de gyanakvó bírálgatása nem hallgatott el, mire a könyv végére érünk. Hogy mi lesz Azarellel, azt Pap Károly ciklusa következő köteteiben fogja megírni.
Különös könyv ez, néha csak nehezen tudtam értelemmel követni a konok gyerek lelki viaskodásait, az észnek azokat a kanyargásait, amelyekben minden gondolat, egy-egy bumeráng, visszatér Azarelhez magához, a lelki életnek azt a belső feszültségét, amelyben egyszerre van meg egy ki őrült és egy korán túljáró éles ész. Korlátoltság, amely magába akarja ölelni az egész világot, jóságra való vágy, amely gonoszság képében tűnik fel. Lehetséges ez egy gyerekben? Éppen olyan idegen a világban, mint Jeremia nagyapja, csak másképp idegen. Ősök hosszú sora vonul mögötte, fekete kaftánban, fekete szakállal, fekete tekintettel, - az ő fanatizmusuk, betűket elemző okoskodásuk, az egész világ iránt sötét gyanakvásuk ferdül el ebben a kelletlen, makacs gyerekben. Exotikum ez a mai világban. De nem hiszem, hogy típus, nem hiszem azt sem, hogy Pap Károly annak gondolná. Kivételes jelenség, a természetnek furcsa visszaütése, talán párja sincs több sehol.
Pap Károly kitűnő író. Említettem már, hogy Jeremia alakja a maga nemében nagyszabású. Az Azarel-gyerek története is nagy erővel van megírva. Néha az író érzi, hogy nehezen tudja merő epikával, a gyerek belső zajlásainak elmondásával megértetni és megrajzolni a képet s ilyenkor kénytelen magyarázón közbelépni. Néha ugyanannak a gondolatsornak az ismétlésére találunk, ami érthető, mert a gyerek egészen szűk élmény- és gondolatkörben él. Egészben véve mégis sikerül a fődolog: a gyermek zavaros eszejárását világossá tenni az olvasó előtt. Arcképet rajzol s az arckép élethű; akit ábrázol, olyan messze van tőlünk, hogy idegen marad akkor is, mikor bepillantottunk arcvonásaiba. S egy kis merevséget érzünk a művész ecsetvonásain.
A környezet, melyben Azarel él, a zsidó papi család, érdekes háttér. Nagyon hasonlít egy protestáns papi család életéhez. A jóindulatú, nem túl-okos, krajcárra takarékos apa, aki nagyon sokat ad a hívek jóvéleményére, a szelíd, érzelmes anya, aki közvetíteni szeretne apa és fiú között, de nem tudja, hogyan, a tanulgató gyerekek, akik egymással nem sokat törődve élnek egymás mellett, a családi ebédek, amelyeken az étel ízeitől és melegétől felvidul a család és derültebbé lazul az apai tekintély. Csak a feleség nagy alázatossága férje előtt nincs meg minálunk, - ez nyilván zsidó hagyományból maradt vonás. És Isten gondolatának folytonos jelenléte sincs meg nálunk úgy a tudatban; ebben a rabbi-házban minden gondolat Istenhez tér vissza, Azarel is folyton vele bajlódik. Külön vonás a keresztényekkel szemben való óvatosság és idegenkedés - ez ghettói maradvány.
Pap Károlynak külön véleménye van a zsidósággal szemben s ezt ki is mondja könyve hajtókáján közölt önvallomásában. Úgylátszik, sok kötetre tervezett művében ezt akarja élményileg igazolni és művészileg megvalósítani. Az első könyvből még csak azt állapíthatjuk meg, hogy a zsidó életnek másféle színképe van az ő szemében, mint amilyet zsidó írók eddig írtak. Az a gyanúm, hogy benne is van valami az Azarel makacs igazság-kereséséből, amely hajlandó akár a falnak is nekimenni, hogy igaza legyen. Kiváncsi vagyok, ezután mi lesz Azarellel és mi lesz Pap Károllyal.