Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Barta János: A romantikus Vörösmarty
Még ez a kettő sem jelenti azonban a teljes Vörösmartyt. Polifon lelkének van még egy hangja, a végesség fájdalma ellen még egy menedéke, s ennek ismertetését hagytuk utoljára, mert nagyobb arányban nála bukkan fel először s épp olyan különleges jellemzője költészetének, mint Berzsenynek az intimszféra.
Hogy ezt a végső egyéniségelemet, Vörösmarty metafizikai élményének legegyénibb változatát megérthessük, néhány távolabbi példán kell kezdenünk. Hogy nagy fájdalomban a sírás megenyhít és hirtelen, minden észszerű ok nélkül valami csodálatos könnyűséget idéz elő a lélekben, az közismert dolog. Hogy szellemi munkánál hatalmas, néha sikertelen erőfeszítések után az eredmény sokszor váratlanul, a játék könnyedségével adódik kezünkbe, azt is sokan tapasztalhatták. Hogy a szépség, a művészet, a játék a reális élettel szemben valami elszigetelt külön szférát jelent, amelyet ugyancsak a könnyűség, a lét terhének időleges eltűnése jellemez, tudja minden esztétikus és műélvező. Ez az értelme pl. a "dalmagány"-nak is: sokszor a naiv, igénytelen dal a legtökéletesebben helyez át bennünket ebbe a rétegbe. Ugyanilyen szigetet jelent, mélyebb tartalommal, a hívő lélek számára az imádság, a vallásos áhitat.
Az elmondott példák, kicsiben, az emberi létnek két végső összetevőjét mutatják. Embervoltunk lényeges jegye az, hogy a múltból a jövőbe létezünk. A jövő felé fordul minden lelkierőnk; még a legszerényebb emberi egyéniségnek is ismernie kell valamilyen formában az alkotás, a munka feszültségét, amellyel lassan nyomul előre a jövő sötétjébe. Nem könnyű ez az előnyomulás, mert az ember a múltnak és a jelen adottságainak minden terhét ott viseli a vállán. Nem lehet arról szó, hogy egyetlen teremtő tettel megoldjunk egyszerre mindent s lefogjuk a már ténnyé vált múlt megkötöttségét; elért célok, megoldott feladatok csak pillanatnyi szabadságot adnak, mert a jövőbeélés parancsa sürget tovább s a múlt terhét a befejezett tények még csak növelik. Dasein ist eine Last — monda a modern filozófus; a lét állandó teher és feszültség.
A romantikus lélek azonban még más módon is viselheti ezt a feszültséget. Neki — ahogy a bevezetésben mondtuk —, valamilyen ősi metafizikai hatalom súlyát kell hordania. Ez az élmény teher, ha nincs meg, és teher akkor, ha megvan. Ha megvan, földöntúli ereje szétrombolhatja egész egyéniségünket. (Ady, Szabó Dezső.) Ha nincs meg, félnünk kell, hogy végleg elveszítettük. Aromantikus lélek legnagyobb gondja ez a kivételes metafizikai bélyeg. Élete állandó erőfeszítés, mert szürke hétköznapok hangulatát kell leráznia magáról, hogy igazi élményét megtalálja. Gondoljunk a vallásos lélekre. Isten szólt hozzá egyszer, egy olyan pillanatban, amelyről nem tud és nem is szabad beszélnie. De nem volt-e ez az élménye csalódás? Nem tévedett-e, amikor azt hitte, hogy az ő szavát hallja? Nem káprázat-e mindaz, amit ebből a pillanatból megőrzött? Csak az újabb élmény hozhat megoldást ebbe a feszültségbe, de mily fáradság az a lélek számára, hogy ezt a folyton veszendő fonalat megtalálja!
Ezeknek a terheknek a feszültségeknek nincs végleges megoldásuk. Hozzátartoznak emberi mivoltunkhoz és viselnünk kell őket halálunkig. Mi képes mégis tőlük megváltani? Visszatérek azokhoz a példákhoz, amelyekkel kezdtem. Néha, amikor a lélek már csordultig megtelt a teherrel, amikor a végsőkig feszült küzdelemben, — egyszerre, váratlanul, átlendül egy teljesen más jellegű, menedéket, megelégülést, vagy feledést nyújtó metafizikai síkba. Negatív módon ezt a síkot éppen a fentebb említett időbeli kifeszülés hiánya jellemzi. Nem érezzük benne sem azt az állandó lökőerőt, amely a véglegesen soha el nem intézhető jövő felé sarkal bennünket, sem pedig azt az egyre halmozódó terhet, amelyet múltunk jelent. Az az életérzés, amely a létet problematikusnak érzi s ezt a problematikusságát egyes döntő pillanatokban éppen a mi fejünk felett sűríti össze, ez az életérzés egy csapásra eltűnik. Helyét valami megmagyarázhatatlan könnyűség foglalja el s az ember úgy érzi, mintha egész énje feloldódnék ebben a könnyűségben. Az én nem feszültségek problémák súlypontja többé; valami hatalmas, mindent elözönlő hangulat emeli és sodorja magával, mintha küzdelem nélkül bírná mindazt, amire szüksége van.
Ennek az élménysíknak is megvannak a maga fokozatai a könnyed, alig megfogható hangulattól az eksztázis elragadtatásáig. Ez a skála mutatja, hogy többről van itt szó, mint puszta tudatélményről. Nem puszta önelégültség ez, mert a pillanat, amely meghozza, nem a mi önkényünktől függ; magunk is tapasztalhatjuk, hogy a hullám kívülről jön. Legmagasabb felfokozásban odáig emelkedhet ez az érzés, hogy közvetlen kapcsolatot, problémátlan összeolvadást érzünk valamely metafizikai őshatalommal, — az Abszolutum közvetlen átélését. Nem mindig és nem mindenkinél száll a hullám ilyen magasra, de mindenkinél ebbe az irányba törekszik, mert minden ilyen élmény igazolást, támaszt jelent a léleknek és növeli metafizikai erejét. Megint az előbbi példákra nyúlok vissza: nehéz szellemi harc után a váratlan diadal és a nyomában járó gyönyörködés, vallásos vívódások után a hit és az áhitat csöndes mélysége, végtelen szenvedések után a művészet vagy a természet békéje — valósággal megacélozza a lelket. Mintha a létnek valami végső sodrába merülnénk vissza s ujjászületve bukkannánk fel onnan.
Vörösmartynál a két ellentétes szféra, a két dinamikus véglet egyik sarkpontját már ismerjük. Az a teher, amelyet ő visel, az egész emberfaj terhe: az emberi végesség fájdalma. Az egyetemes részvét megnyitja előtte a mindenséget, de ebben a végtelen térben csak annál súlyosabban érzi az emberi lét nyomasztó csonkaságát és kicsinységét. A munka, a hazafi szenvedélye nem orvosság erre a szenvedő világlátásra, csak a terhet cseréli el egy másfajta feszültséggel. A feloldást hozó másik sarkpont nála: a báj, a játék, az áhítat boldogsága.
Az a bizonyos átlendülés tehát, amelyről fentebb általánosságban beszéltünk, Vörösmartynál elsősorban esztétikai jellegű. A kivételes metafizikai súlyt műveiben és egyéniségében kivételes arányú esztéta-felszabadulás ellensúlyozza; a lét fájdalmára a lét szépségének átélése a válasz. Természetes, hogy ez a dinamika bizonyos fokig minden művésznél megtalálható, s különösen a második, esztéta-véglet van közel hozzájuk, hiszen, mint a modern esztétika kifejti, a műalkotás létrejöttében része van mindkét említett metafizikai síknak. Az az igaz művész, aki a lét valóságos terhéből indul ki és eljut egészen az esztétikum feloldódásáig. A művészetben mindig az élet a probléma, és az alkotás a probléma megoldása; — az alkotás folyamata még egyszer magába sűríti az élet terhét, a munka, az erőfeszítés kockázatát, amelyre csak a kész műalkotás tesz pontot. Vörösmartynál azonban az esztétikum még ennél is mélyebben gyökerezik. Valamennyi kutatója megállapítja, hogy nála az a bizonyos, lassú, apránként formálgató, vajúdásszerű alkotásfolyamat hiányzik. Teremtő erejét bizonyos spontán bőség jellemzi, lényegében nem téma- és problémabőség, hanem hangulati bőség. ez azt jelenti, hogy az az esztétikai feloldódás, amely más művésznél az alkotás folyamatában vagy utána jelentkezik, nála megvan már az alkotásfolyamat előtt. Ebből következik, hogy a költészet az ő számára sokkal készebb feloldódás, szabadulás, mint bármely más költőnk számára; — tehát hogy ő, mint költő, kétségtelenül az emberi végesség fájdalmának költője is, azaz művének megvan a maga mély exisztenciális tartalma, de viszont a bájban, a játékban való feloldódás oly közel van lelkéhez állandóan, hogy legtöbb munkáját valami szubjektív esztétikai csillámmal vonja be és nem egy műve súrolja a puszta esztétikum határát. Az esztétikum nála nem a kész műből sugárzik ki; megvan már előre a lélekben s mint valami megfoghatatlan fluidum özönli körül a művet magát.
Két verse van Vörösmartynak, amelyből a léleknek az egyik szélsőségből a másikba való átlendülése közvetlenül kiolvasható. Az egyik: A vén cigány, a másik: Gondolatok a könyvtárban. Mindkettő az emberi kín és nyomor képeit halmozza, az első különösen a tobzódó eksztatikus szenvedésig; a fájdalom legmagasabb hullámát mindkettőben a hirtelen megenyhülés követi, az elsőnél inkább csak sejtetve, a másiknál már a földöntúli elragadtatás előízével. De még ez a két vers sem mondható igazi értelemben személyesnek, — s a többiekben az esztétikum, a megváltó hangulati hullám még ennyire sem lesz nyílt vagy tematikus. — Vörösmarty költészetének egész mivoltából következik, hogy a romantikus élményekhez az oldala is burkoltan, követve szólalhat meg lelkében, és pedig ismét a világlátáson keresztül. Berzsenyi az átlendülésben önmagát találja meg, Ady eksztázisa ugyancsak egocentrikus (A csodák föntjén); Vörösmarty még itt sem önmagában, hanem a világban merül el mámoros élvezéssel (Csongor repülése). Az esztétikum, hangulati erejéhez és tartalmához mérten, a valóságnak új rétegeit, a világ új tartományait nyitja meg Vörösmarty előtt, s új színekkel gazdagítja lelke polifóniáját. Ha az átlendülés, a feloldódás kimondottan esztétikai jellegű, azaz ha elsősorban a gyönyörködést, a bájt, a felelőtlen játékot hangsúlyozza, ennek megfelel a valóságsíkok közt a mese realitásfoka, ilyenkor tehát Vörösmarty meseköltő lesz, vagy apró, dalszerű dolgokat ír: hajról, szemről, virágról, méhecskéről. (Tudjuk, mily nagy szerepe van olvasmányaiban is a mesének. támogatja ez az itt kifejtettek helyességét.) Ha a humor vagy a fölényes gúny felé hajlik, akkor realitásfoka is vaskosabb lesz és az alkotáshoz közelebbi világot keres magának; ilyenkor írja népies zsánerképeit és víg elbeszéléseit. (Nem a népies tárgyi elem a fontos ezekben; már Babits Mihály valami szubjektív izzást érez bennük; ez az ízzás a költő belülről kiáradó hangulata. [*] De a romantikus átlendülés még magasabbra is repíti a költőt. Megteszi azt a csodát, amelyre a szenvedés nem volt képes: elragadja, ha nem is mennybe, de legalább a menny kapujának közelébe (... kihallgatók az angyalok zenéjét...). Csodálatos, hogy az esztéta, gyönyörködő Vörösmarty néhány verse, amelyet annyira átjár az éteri tisztaság és földöntúli áhitat, hogy már csak egy lépés választja el a vallásos elragadtatástól. Így jelenik meg, mint legfelső szféra Vörösmarty sokrétű világában, az égi fény országa, a legenda. (Hedvig. A szent ember. A nem-elbeszélők közül ugyanebből a körből való: Cs. M. kisasszonynak.)
Ennek a harmadik egyéniségelemnek leghatalmasabb képviselője Vörösmarty művei közt a Csongor és Tünde. Alaphangja éppen az a bizonyos esztétikai feloldódás, de már valósággal a könnyűség mámorává fokozódva. Valóban a könnyűség, a játék tobzódása uralkodik ezen a félelmesen szép költeményen. Ami benne a kutató szemnek legjobban feltűnik: éppen ennek a játékszerűségnek, a feloldódás lendületének óriási aránya. Elhihetjük, hogy ilyen hatalmas felszabadulás csak valami hallatlan feszültségre következhet. Horváth János egyetemi előadásai nyomán ezt a feszültséget a Perczel Etelka-féle tragikus szerelem élményében lehetne megtalálnunk. Ez az élmény: az egész ént elöntő boldogtalan szerelem hosszú éveken át nehezedik Vörösmarty lelkére. Horváth részletesen elemzi, hogyan kísérletezik éveken át tárgyi és műfaji tekintetben, s hogyan kerekedik lassankint emberileg is az élmény fölé, amíg tökéletes kidalolását megtalálja. Nehéz volna Horváth fejtegetéseiben kételkedni. Az a csontokat átjáró fájdalom, amelyet Vörösmarty egyik levelében említ, az oldódhat fel a szépségnek és humornak itt ránkzúduló áradatában. De talán ennél többet is kiolvashatunk a Csongor és Tünde előzményeiből. A vén cigány példája azt mutatja, hogy az egyéni polifon lelkében. mintha a szenvedés csak még élesebbé tenné látását, részvéte egyre nagyobb hullámokban tejed kifelé, egészen a földi lét eredendő fájdalmának mithikus arányú átéléséig. Így lehetett az a viszonzatlan szerelem éveiben is: a maga lelkének teljesületlen vágya könnyen nőhetett nála, legalább esetenkint, ilyen egyetemes rokonérzéssé. Az a feszültség, amely a Csongor előtti éveket jellemezte, így már nem mindig és nem tisztán csak egyéni fájdalom lehetett, hanem az egész emberi sors végességének átélése. Évekig vergődhetett Vörösmarty a maga fájdalmában, s a maga módján, a személyes fájdalom éleslátásával mindig újra és újra érezhette az emberi lét fájdalmának hallatlan nyomását, amíg végre ez a feloldódás jött, olyan hatalmas arányban, aminőt ő is csak egyszer élt át.
Ebben az irányban kell tehát keresnünk a Csongor és Tündének, mint drámai költeménynek, kulcsát: mutatja a költő lelkének nagyarányú átlendülését, felszabadulását, a játékban, bájban, humorban való tobzódását s néhány jelenetben megsejteti a megelőző lelkiállapot kínzó fájdalmát, a véges emberi lét exisztenciális feszültségeit, a világ zajgó, fantasztikus, fájó tömkelegét, amelyet ez a feloldódás nem takar el, csak súlytalanná tesz.
Azonban még ez a két véglet is kevés a Csongor és Tünde teljes megfejtéséhez. Azt mondtuk: Vörösmarty lelkének legfőbb jellemzője a valóságélmény polifóniája, élményeinek más-más valóságsíkokra, realitásfokokra való átvetítése. A Csongor és Tünde egymaga elég volna ennek a tételnek az igazolására. ha forrásával, Gyergyai Árgirusával összehasonlítjuk, valósággal szemmel tudjuk kísérni a polifónia kibontakozását.
Vörösmarty átveszi az Árgiusból a boldogságkeresés motívumát és a belőle adódó mesefonalat. Lelkének esztéta-feloldódása adta kezébe a témát, érthető tehát, hogy megtartja az eredeti mű élménysíkját is: a tündérmesét, s uralkodóvá teszi a maga alkotásában. Ami azonban ott egyetlen adottság volt, nála csupán kiindulás, amelyhez hozzáadja sokszerű világlátásának teljes gazdagságát. Kétfelé terjeszti, szélesíti az eredetileg mesei élménysíkot: lefelé, a kozmosz, a metafizika, a gondolatiság — és felfelé, a földi élet realitása irányában. Első dolga az, hogy a főágat kétfelé bontja, két rikító színpárra töri meg: nemcsak Csongor és Tünde bujdosik, hanem Balga és Ilma, vagyis Árki és Böske is, azaz a mesebeli királyfi mellett a magyar jobbágy s a tündérkirálynő mellett a szolgáló: ezzel a látszólag semmitmondó fogással eléri azt, hogy a dráma folyamán minden téma két hangnemben szólal meg: a mesebeli rajongást állandóan kíséri és ellenpontozza a földies humor. A következő lépés az, hogy hozzáad a két párhoz három magányos vándort: a kalmárt, a fejedelmet és a tudóst. Ezeknek a tárgyi szerkezet szabálya szerint semmi helyük sem volna a műben (Gyergyainál velük sem találkozunk), mégis lényegesen hozzátartoznak esztétikai alkatához; ők viszik át a boldogságkeresés motívumát a polifónia mélyebb hangnemeibe: a meséből a mithosz síkjára; velük lopja be a költő a tündérmesébe a maga metafizikai élményét: a tragikus világlátást, az emberi szenvedélyek prometheusi merészségét és összeomlását. De hogy a felső szólamokban ennek a hangnak is meglegyen a maga kontrapunktikus ellensúlya, nemcsakhogy megtartja, hanem alaposan kiszélesíti az ördögfiak motívumát; nagyobb szerepet juttat nekik a cselekményben — s a lázongó, titáni embertriót így kíséri a három nyelves, groteszk, néma komikus, néha lidércszerű figura. Nagyjából ezek a Csongor és Tünde főszólamai. Egyes akkordok, egyes epizódok azonban még továbbviszik az élményskála szélesítését. Itt halljuk a legirreálisabb, legéteribb hangot, amelyre Vörösmarty képes szinte már ibolyántúli könnyűségben (a nemtők földreszállása); de ott van az ellensúly is a másik oldalon: Vörösmarty egész mitikus metafizikájának összefoglalása az Éj kozmogóniájában. A harmadik végpont: a legnagyobb földközelség, ezt képviseli az a néhány mozzanat, ahol a tündérmeséből kiinduló költő már-már eléri a korabeli népélet realitását (a görög boltos, Balga néhány szava: "mint aki szappant vett sajt helyett"; Tünde és Ilma néhány jelenete: "mintha boltba küldenének", "amint Pozsonytól Hortobágy").
A Csongor és Tünde tárgya tehát: Vörösmarty polifon világélménye. Esztétikai tagozódását nem a tárgyi, gondolati, vagy lélektani összefüggések adják, hanem a polifónia különféle hangnemeinek megszólalása, kibontakozása, összefonódása és ellenpontozása. Legfőbb szerkezeti törvénye a két ellentétes metafizikai sík, súly és könnyűség, szenvedély és játék, gondolat és szépség váltakozása; a mélyebb, komolyabb bölcseleti alap hordozza a mese derűsebb, szárnyalóbb épületét; a felszabadulás mámorából kihallatszik az alkotó lélek megelőző szenvedése. Ez a réteg a végleges költeményben meglehetősen mélyre került az uralkodó élménysík: a tündérmese áradásában. Ez érteti meg, miért maradt el a Csongor és Tünde hatásban és népszerűségben a nála költői szempontból kétségtelenül gyöngébb Ember Tragédiája mögött. A Tragédia inkább látszik személyes, átélt dokumentumnak. E tekintetben éppen ellenkezője a Csongornak: magába foglalja mindazt a küzdelmet, sóvárgást és metafizikai feszültséget, amely a lélekben egy emberélet folyamán felgyülemlik s a feszülstségből igyekszik a megoldást kifejleszteni, de a metafizikai tartalmat nem árasztja el az esztétikum irreális súlytalanságával. Viszont ami a Csongorban alkotójának metafizikai élménye volt, ami az emberi exisztencia küzdelmes oldalából nőtt ki (a három vándor, az Éj, néhány részlet), azt Vörösmarty szerkezetileg másodrangú elemmé, a klasszikus műízlés szemében epizóddá teszi, — de meg is fosztja személyes jellegétől éppen a három szimbolikus alak külön szerepeltetésével, akik csak kísérői a Csongor-problematikának; — s végül mindezt túlárasztja a maga lelkének felszabaduló hangulat-hullámával, s így már eleve csökkenti ezeknek a mély szenvedélyeknek emberi hitelét.
A Tragédia inkább dokumentum, a Csongor inkább műalkotás.
[+]
[*]
Jegyzet. Horváth János említett Vörösmarty-tanulmánya a Napkelet 1926-os évfolyamában jelent meg, Babits Mihályé az Irodalmi problémák c. kötetben. Berzsenyiről bővebben 1. saját tanulmányomat: Válasz, 1935.