Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám
Mégis beragyog néhány fénysugár ebbe a kietlen világba.
Az első: a heroikus emberi szenvedély élménye. A romantikus Vörösmarty számára ez az egy lehetőség maradt: az emberben és az emberi közösségekben keresni azt, ami örökkévaló. Metafizikai problémája az emberre központosul; lelkének egy igazi támasza marad: az emberbe vetett hit. Valamennyi kutatója kiemeli gondolkodásában a mély humanista ideált, a fennkölt, nemes emberséget. Valóban hinnie kell az emberben, mert csak ez az, amiben igazán hinni tud. Istene csak távoli sejtelem, sokszor alig több puszta szónál. Énje elvész a végtelenbe táguló részvétben és csak élete alkonyán, a legnagyobb kétségbeesésben szólal meg egyszer nyíltan. "Ember, világ, természet, nemzetek" — és valamennyi közt az ember (és amint látni fogjuk, a nemzet) az a pont, ahol lelke meg tud nyugodni.
Nagy problémája tehát — legalább is ideiglenesen — megoldódik, ha az egész emberi életet átvetíti a heroikus küzdelmek síkjára. Ilyenkor úgy éli át a világot, mintha még a khaosz szomszédságában lenne: végtelen terét tele forrongással, egymásra róható erőkkel, elszabadult hatalmas tömegekkel. Keresi a magyar történelemnek azokat a szakaszait, amelyek ezt az élményt aktualizálják. (Őstörténet, honfoglalás, török hódoltság — eposzban és drámában.) A forrongó világba óriásokat helyez, akiket emberfelettivé tesz a felfokozott nemes szenvedély. "Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a bérci pataknál, és szabad és harcos, nehezekre, nagyokra sóvárgó." (Délsziget.) "Fenn pedig a haza bánatját hordozva szívében áll a harci Dobó. Vélhetnéd lenni szobornak... szemében ölő tűz s a szabad elszántság megemésztő lángjai égnek." (Eger.)
Idéztük már azt a hőst, akinek lelke "a természet öröklő titkaival gazdag". Mintha nem is az az emberfaj lenne ez, mint amellyel Vörösmarty kétségbeesett ditirambjaiban találkoztunk: az "őrült sár", a "sárkányfog-vetemény" — az "állat-ember", aki "fáj a földnek". Ezt a csodát nem magyarázza más, csak a fellángoló emberi szenvedély. Nem a cél, amelyért a harc folyik, nem valami megváltó remény, még eztán elérendő földi vagy túlvilági üdvösség, — a heroikus küzdelem, a "férfimunka" hevülete az, amely a vigasztalan kozmosz közepette önmagában leli meg támaszát és beteljesülését. "Ez hát a sors és nincs vég semmiben?"
"Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem körülnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? Küzdeni
És tápot adni lelki vágyainknak...
A Délsziget ifjáról mondja Vörösmarty: "önkényt erejétől lelkesedetten a dühödő harcnak harc nélkül is érzi haragját". Ilyen minden hőse — s ilyen ő maga is: legfőbb támasza égen és földön csak az, ha a saját erejétől megrészegedik.
A második fénysugár: Vörösmarty magyarság-élménye.
Tudjuk, hogy a közösség külön ország az emberi lét sokszerűségében. Életünk folyamán hosszabb vagy rövidebb időszakokra talán mindannyian kilépünk önmagunkból, hogy résztvegyünk a fölöttünk álló embercsoportok életében. Sőt genetikus szempontból éppen a közösség élete hord bennünket is: az ember, mielőtt egyénné lett volna, csoportban élt s teljesen annak ösztönzéseit, vágyait, céljait élte át magában, s ma is csak úgy tud kibontakozni, ha egyediségét valamilyen közösség táplálja és irányítja. A magunk részleges céljaival, törekvéseivel, lelki magányunkkal vagy közeli környezetünkkel szemben a nemzeti élet a létnek teljesen új fokát jelenti, bizonyos fokú nyilvánossággal és öntudattal, külön erkölcsi törvénnyel és ellenőrzéssel, a nyilvánosság hátterében pedig hatalmas ösztönös erőkkel. Hildebrand német filozófus beszél átvitt értelemben "személyközi terek"-ről.. Nos, a nemzeti élet maga ilyen óriási személyközti tér, amelyben az egyéneken át a nemzet élete zajlik: ezt a teret a közösségi tudat világítja meg; ez a tudat kibontakoztatja, megfogalmazza a közösségnek a jövőbe irányuló céljait, akarattá sűrűsíti a vágyakat, emlékszik, ellenőriz, korhol, és buzdít. Megvannak a maga szervei: a kultúra sok ága, a politika, a gazdasági élet. Amikor a magunk életéből valamilyen módon ebbe az életbe kapcsolódunk, éreznünk kell, hogy a létnek más síkjára léptünk át.
Vörösmarty számára végtelen jelentősége van a nemzeti élet síkjának. Azt adja neki, amit Berzsenyinek az intimszféra. Vörösmarty nem tud megbújni lelke csöndjében, vagy szeretteinek parányi környezetében, mert ehhez én-élménye nem elég erős. Ha tehát szabadulni akar kínzó metafizikai látomásaiból — bele kell olvadnia a nemzeti közösség életformájába. A nagyvilágon belül a nemzeti élet az ő környezete; ez tudja lelkét védve magábazárni, s ez takarja el szeme elől a kozmosz végtelenségét. Érdemes ebből a szempontból néhány költőtársával összehasonlítani. Berzsenyi túlnyomóan távoláll a közösségtől vagy bírálva szembenáll vele; a nyilvánosság inkább idegeníti, és visszariasztja saját kis világába. Petőfi egyéniség, aki törvényt akar szabni a közösségnek s erőszakosan akar állományába belenyúlni. A nemzeti közösség igazi költője Vörösmarty, mert ő valósággal a nyilvánosság orgánuma: azokat a követelményeket és vágyakat érzi meg és veszi fel magába, amelyek a fentebb említett közösségi tudatban már benne vannak, — amelyek csak az egyénre várnak, hogy aktualizálja őket. A nemzeti hangulatok és tendenciák iránt neki van igazi fogékonysága s eléggé jellemző, hogy életének nagyon nagy részét tölti a nemzeti öntudat és nemzeti nyilvánosság szerveinek (Akadémia, folyóiratok, színház, irodalmi és politikai társulások) kötelékében. Közhangulat íratja vele a Zalán-t és a drámák és kisebb elbeszélő művek egyrészét. Hazafiassága elsősorban ösztönös éberség, fogékonyság, "részvét", amellyel a nemzeti élet szférájában elhelyezkedik. ("És érezzük minden érverését" — "kiolvasom szeméből, mi az, mit tenni kell." "Éber ifjú szemekkel nézett az életbe, és leste, hogy ez az élet mit vár tőle" — írja Babits is.
A metafizikus Vörösmarty itt, a magyarságélmény nagy szemhatárában felejti el legalább néha a végesség fájdalmát. Itt érzi meg ő maga is azt a nagy felszabadulást, amelyet eposzi hőseiben tárgyiasít: a nemes emberi szenvedély megváltó fellángolását. "Még a kő is, mintha csontunk volna, szent örömtől rengedezzen át." Ez a szent öröm, a nemzet egyetemével való eksztatikus együttérzés és a nemzeti munka mithikus láza emeli őt magát is ilyenkor héroszi magasságba.
De még ez a két élmény sem tud állandó biztonságot adni Vörösmarty lelkének. A nagy fellángolások csak még nagyobb árnyakat takarnak. A nemes szenvedéllyel diadalmaskodó hősöket kíséri egy másik, tragikus típus: az ember, akit lenyűgöz a szenvedély, aki vak felhevülésében szétzúzza a világot maga körül. "Vak szenvedélyharc, mely sírhoz vezet, vagy elveszt észt, hitet, becsületet." Az ő embere számára nincs nagyobb tragédia, mintha a világ dől össze körülötte — s ezt a tragédiát sokféleképpen megtaláljuk műveiben. Féktelenül romboló féltékenység vagy gyűlölet (tragédiák, Széplak, Két szomszédvár), hitehagyás (Eger, Vérnász), országcsere (Az áldozat), visszavonulás és új élet (remetéi) a legnevezetesebb motívumai. Jellegzetes hőse A rom ifja, aki nem is fellángoló indulatával, hanem pusztán kívánsága erejével cserélgeti maga körül a világokat. Vagy ott van a világrombolás másik klasszikus példája: a Csongor tudósa, aki eszelős elméjével elemzi, boncolja, tagadja a fogalmakat, míg szószerint a semmi marad kezében. Mindhárom vándor példázza különben azt, amit Sámson Tihamérról mond Vörösmarty: "Szenved igájában önlázította bajának". A heroikus, felszabadító szenvedély fonákját éli itt át a költő: a nagy szenvedély bénító, megsemmisítő hatalmát. A három vándor egy-egy emberfölötti szenvedélyt hordoz szívében. Ennek a szenvedélynek az lenne a hivatása, hogy kiemelje őket a végességből; ehelyett azonban lenyűgözi, rabokká teszi őket, s végül mindhárman tehetetlenül zuhannak vissza a végesség nyomorába. Így jelenik meg a heroikus emberélmény mögött a sötét árnyék: a végesség, a kozmikus árvaság fájdalma, amely néha még a hazafias élményt is elhomályosítja s elveszi a költő hitét az emberközösségben.
[+]
• 3.
• 4.