Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám
Nincs izgalmasabb a költő fejlődésében a hangváltás pillanatánál. Izgalmas a költő számára, hiszen a szükségérzet hangot cserélni a régi élmények kiapadását jelenti és az újak előretörését, leszámolást a múlttal és a felfedezés újuló izgalmát, ugyanakkor mégis továbbálását az eddig megszerzettnek: a hagyományt, amely főnixként újjászületni akar, hogy ne váljon holt teherré. Kevéssel előbb még ismételte önmagát, egyszerre megint váratlan lesz és úttörő; friss izgalommal a kritikus számára is, hogy meglesse a változás titkát. Ez a titok a lélekben van, az élmények válságában; a stílus cseréje csak jelzi a belső átrétegeződését.
Illyés csodálatosan érett költői dikciója az utolsó kötet előtt a legveszélyesebb ponton volt, ahová fiatal költőben eljuthat: modorossá vált. A legveszélyesebb pillanat, ha nem kelti fel az új kockázat vágyát, s a legjobb, ha lendületet ad a tehetségnek és az erőfeszítésnek. Modorosnak lenni annyi, mint ismerni lelki készletünket s elfogadni a kínálkozó hangot az ismert tartalomra; megújulni annyi, mint felkavarni a megállapodott hangulatokat, mögéjük nézni, ha kell leleplezni őket, ítélőszéket tartani az átéltek felett és a lélektani munkához, az önmagán végzett kísérlethez alakítani a formát. Illyés Gyula, akiben hálás, dús ajándékként szakadt fel az emlék, a származás gazdagon kiaknázott asszociációi, a küldetés magabiztos érzése, a forradalmi láz, a paraszti vakdüh a bántalomért, mely tegnap is érte s ma is éri, az egy tömbből faragott indulatok után váratlan, de szükségszerű lelki hasadással most már figyeli önmagát, leméri gesztusait, szerepét, reakcióját a világra; leméri és ezt az izgatott számonkérést önti át versébe. Az emlék, amely eddig egyszerűen téma volt, ringató jóérzés vagy ürügy a kirobbanásra, most lélektani valóságában válik számára problematikussá. Mennyi benne az igaz, mennyi a tettetés, a gépies megszokás nélkül továbbéledő, mennyi a továbbra is termékenyítő? Mi játszódik le benne, amikor engedelmesen átadja magát sodruknak; áldozat-e csakugyan, vagy grandiózus szerepjátszó, aki századszor is szűz érzést tud kicsikarni magában; olyan ő, aki nem menekülhet, vagy aki nem akar menekülni? A zsellérsors még csakugyan az idegeit roncsoló méreg, vagy megszokott szólam csupán, a tárgyakon, tájakon elidőző gyöngédség a régi önfeledt mámor-e, vagy tudatosan szedett mákony, mesterséges zsongítás az igazi gyönyör helyett, a hivatásban van-e még hit és büszke vállalása a lehetetlennek, vagy csak szükséges póz, a szoborállás fiatalos játéka? A költőben kételyre fordul a bizakodás, önvádra a túlságosan egyszerű kiállás, a bolygatott idegek gyötrelmére a nyugodt szemlélet, fájdalmas nosztalgiára az emlék, mely izgatott nemrég. Van-e út visszafelé? Van, a vágy számára.
...... pillám sem nyitom,
ringatózom szép hazugságomon,
a reményem, hogy van út vissza még,
lehet sorsomból mentő hasadék,
rés, melyen visszafordulhat oda -
hova? Ó, a szív tudja csak hova!
egy istállóba! egy rossz nyoszolya
vén deszkáira!
Így lesz az új hang a melankólikus önmegfigyelésé, bámulatos tudatossággal, nagyszerű érzelmi elmélyüléssel. Az alapélmény természetesen nem változott- az igazi költő mindig hű marad első magához — de milyen más, színesebb, árnyaltabb a hangszerelés! A tételből motívum lett a többi, emberi motívumok szövevényében, ürügy a vallomásra, az emlékezésből szembenézés saját magával, lelki teherpróba. Az igazi harc — eszmél rá — nem a világgal van, hanem magunkkal; az akarat és önáltatás bírkózása, a jóra való készségé és a hazugságé, a hité és kicsinyhitűsége drámaibb és döntőbb, mint a küzdelem a külső hatalmak ellen. Eddig alig titkolta önelégültségét, hogy annyira elégedetlen a világgal; most alig tudja titkolni rémületét, méltó-e a bíró szerepére. Lelkiismeretvizsgálat előzi meg most az illyési ítélkezést; nem lett kevésbé szigorú, de meggyőzőbb és megrendítőbb; nehéz vívódásról ad hírt, nemcsak a megszokott gyakorlatról.
A fájó ideg érzékeny s a legártatlanabb dolgok megsebzik. Illyés idilli elfeledkezéseibe eddig a lázadás dobta be a gyújtó csóvát, a legszebb tájon is bosszút idézve, most a legmegnyugtatóbb jelenetben is kilobban a nyugtalanság; megindul a belső drámai tárgyalás, a bűnös, vagy legalább is bűntudatos kikiabálja vétkét, az ügyész vádol, a védő mentséget keres. Egy békés hajóút, ami mindenki számára kikapcsolódást jelent, és számára is első percben pihenést, megíratlan, de már élő verset, futó képekkel, lágy ütemmel, egyszerre a pokollá változik, mert meztelen fűtők szenvednek a gépházban, míg ő gondtalanul élvezi, hogy fent van, "költői szintjén a világnak". A tompa dohogás, amely előbb még szelíden skandálta a születő verset, most már kíntól lüktetés, majd vádló rengés, az útikép végén maga a dohogó történelem, dühöngő, hányingerlő rázás; dúlt érzékek, elgyötört idegek növelik a benyomást a hallucinációig, a vádig, a kínlódásig. A régi Illyés csak a fűtőkön és a fűtőkért izgult volna, az új önmagát marcangolja értük; a prófétaságtól, ami nem mindig meggyőző, eljutott a mártíromságig, ami lefegyverez. És lehet-e igazabb forradalom, mint ez a belső forrongás, rabszolga ösztönök Spartacus rohama az elpuhult, megalkuvásra hajló, "úri" hajlamok ellen, tökéletesebb osztályharc, mint az óvatos belátás és a vak indulatok egymás közt gyűlölködése?
A közvetlenség volt az Illyés-hang legfőbb erőssége. Természetes egyszerűséggel kínálta magát a világ a megörökítésre; mint a festő ceruzája a vázlaton, könnyedén szaladt képzelete emlékei zsúfolt során át. A közvetlenség most is megmaradt, de a rajz a könnyű kontúrok helyett mély árnyakat mutat; az ábrázolás szimbólummá mélyült, a megjelenítés nem önmagáért nem is csupán a harsány, lázító hangért történik, hanem — érezzük — az uralkodó melankólia keresgéli az emlékfoszlányokat, hogy rajtuk keresztül megmutatkozzon és megerősödjön. Azelőtt a kép merült fel először és teremtette meg érzelmi kíséretét, most az érzés a döntő, s mint a szomorú mélázásban zongorán leütött akkordok hullanak belé a régi kedves képzetek. "Én vagyok, ki hajdanában voltam, — a sort-álló szegény. — Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban, — előttem a kenyér." Az emlékezés csilingelő csengettyűje a régi vers; az új a hirtelen csöndé, fáradt utalásé az örökszegény, változhatatlan sorsra. az elfogyott kenyér már nem csak egyszeri, megtörtént és visszaidézett bosszúság, hanem a végzet jelképe, a kudarcé, amely őt, minden embert, újból és újból a földre sújt. És a megszemélyesítés is, az Illyés-líra egyik legfőbb szépsége, gyöngéd élesztgetése minden élettelennek, a szinte anderseni közösség a tárgyak lelkével, milyen sokatmondó, személyes vágyakra utaló, sajátmagáról vallóvá lesz a "Botok" sétájában:
Föl-fölvezetem a hegyre,
reátámaszkodva
vigyázok a szétszórt, messze
esztendőkre vissza,
miket megjárt, midőn
hivatallal járt még,
kampolva a birkák lábát,
néha egy betyárét.
Lépegetünk, jő velem, mint
kéz-kézben a gyermek,
néha-néha meg úgy érzem,
hogy engem vezetnek,
s már nem is itt járunk,
fent a Farkasréten,
de a pusztán és az ősin,
Ázsia szívében.
A "könnyű dal", mely tíz évig hangzott, be van fejezve; a szavak elsúlyosodtak, ködként telepszik köréjük, ha kimondja őket, a megmagyarázhatatlan szomorúság, a tudat, hogy a legártatlanabb dologban is egész sorsával van érdekelve, a legtisztább látvány mélyén is zavarosan ott ül a titok; az ábrándozásból elveszett az édesség, csak az eszmélet kegyetlen valósága maradt meg. "Nincs menedék. Se magosság, se jajszó. — Tudom a zsinórpadlás titkait." Ő, akinek szeme oly gyorsan ragyogott fel és keze oly könnyen szorult ökölbe, elfelejtette már az egyszerű indulatokban feloldódást; az értelem ólmos tehetetlensége fogja le testét. Bámulatosan tudatos, néha már a szélső határon, amit a vers még megbír. A prózaíró kölcsönözte benne a jótékony fölényt a költőnek, hogy élményei fölé kerekedhessen, de a prózaírótól vannak a markáns, összefoglaló mondatok is, néha valóságos kis definiciók, élesen formulázott, logikus vélemények, alig-alig feloldva a vers lazább, sejtelmesebb anyagában. "Ó, kamasz, csupa-reggel század, — a hegyeken át postakürttel —utazó eszmék, tervek, vágyak, — s ti naiv arcok, tele tűzzel" — jellemzi egy esszéistának is becsületére váló gyöngéd iróniával a biedermeier és forradalmi márciust; ám a sűrített levegőként süvítő hasonlatok megmutatják a költő erejét is. "Öcséimnek hiányzik a mozi" — viszi be bátran a pusztai képbe a szociográfiát, ahogyan a Puszták népébe be tudta olvasztani egész személyes líráját. "Arcomon száraz béke" — találja meg a pontosságával keserű jelzőt. "Én a versben —mindig az ilyen nyers valót kerestem, — remélve, egyszer mégis felragyog!" — összegezi szabatos formulában költői egyéniségét, megelőzve kritikusát.
Különösen két élménye teszi ma próbára logikus-költői fogalmazó-készségét: az öregedés és a szerelem. (Ezek — úgy látszik — mindenkiben felkeltik az alvó pszichológust.) Az öregedés nála kísérő érzése a megváltó tervekkel leszámolásnak, a józanulásnak; nehéz lenne eldönteni, melyik idézte fel és élezte ki a másikat. Kétségtelen, hogy az egész nemzedék, amelyhez Illyés is tartozik, fáradt és kiábrándult; csüggedt makacsság viszi tovább az útján, ragaszkodás a tépett eszmények között a magatartáshoz. Kezdetben etikus büszkeségnek számított az, ami egyre inkább görcsös feszültségnek mutatkozik meg; a jellem helyett az idegen erőmutatványa. Innen a különös bénultság, nem csak a művészi lendületben, de magában a cselekvésben is; soha tettrekészebb és tettekben kevésbé kirobbanó ifjúságot! Szézadvégi koravének, akik márciusi ifjaknak álcázzák magukat. De a józan költő leleplezi az illúziót:
Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
még öregebbek lesznek ő szívükben.
— Kik naívabbak lesztek, mint apátok,
a nagy harci dalt zengjétek felettem.
Marad a végtelen, a befelé fordult lélek kimerülhetetlen borzongása az alapvető ember élményektől; a "hessenthetetlen éj" ízelítője a sír sötétségéből és a "mesebeli egyszárnyú madár" csodája, a szerelemben egybeforrott testeké. "Halál, szerelem, — van rokonabb ezeknél?" A szerelmi kábulathoz régen és önként kínálkozott a halál képzete; Illyés fordítva, a végső agóniába viszi bele az érzéki színt, a gyűrt lepedő kéjre-kínra emlékeztetését, a haláltusába a szerelmi párviadal rokonságát; "nevetést várok; s hogy öt puha ujj arcom —görcsét kibogozza". Nehéz lenne eldönteni, a friss érzéki, vagy a friss halálszemlélet döntőbb a vers hatásában, a megújult ingeré, vagy a megerősödött borzongásé. Mindenesetre az ilyen csodatételen mutatkozik meg a költő eredetisége, az elhasznált s teljesen kimerültnek látszó anyag újjávarázsolásában, a halottfeltámasztásban, amely végképp hívővé teszi a tamáskodó olvasót. Bármelyik szerelmes versét ütjük fel, ezt a merész, szűzi bátorságú újraformulázást érezzük meg újból és megint a hihetetlen lélektani tudatosságot, amihez itt a férfifölény, a győztes hím öntudata is járul. Képei élesebbek hosszú szerelmi leírásoknál. "Mint a kétfejű sas heverünk a párnán." — "Arccal le a sárban, mint mikor gránátok vitáztak felettem, — vágódom előre, lapulok, kiáltok e vak szerelemben." — "Alszol, jajongó szád mosollyal övezve."
Ebben az elragadtatva és könyörtelenül tisztán látó lélekben egy eddig ismeretlen érzés is kezd sarjadzani: a vallásosságé. Istent keresni az indul, el, akinek szeme már nem talál csodálnivalót a földi dolgokon; vagy egyfajta hit, amely a végsőkig vitt szkepszisé. A fáradt intellektus az eget kutatja, hátha van ott még számára titok. Persze messze van még a kegyelem állapotától talán sohasem fog eljutni hozzá, de legalább a vágyódás megszületett benne és hangján őszintén, képmutatás nélkül átütközhet a remény. "Egy alkonyon csak szívedben terem — s célhoz vezet, mint rég a szerelem." Illyés vallásos tapogatódzása egyelőre a legkevésbé egyéni, a leginkább tipikus költészete skálájában; az ember már, hasonlóan a rokon intellektusokhoz, érzi a belső kényszert, a művész még nem találja az egyetlen, kizárólagos, általa teremtett formát, amellyel létjogosultságot adhat a hitnek a művészet világában. Az alkotónak nem elég megtérnie, másképp is kell csinálnia, mint az elődök; még a szentek sem konvencionálisak. Illyés Gyula ma még nagyon a versenyszabályok szerint bírózik az angyallal. Lehet, hogy ez az alapjában valóságra termett lélek nem is tud majd másként, s az ég felé kalandozás megmarad epizódnak.
Mert minden más vonatkozásban művészete csodálatos érettséggel áll helyt magáért. A laza dikció, amely régebben jellemezte eltűnőben, verse a kellő ponton végződik, a kellő feszültséggel halad célja felé. Micsoda rejtett összefüggés van a bizakodó, hetyke lélekállapot és a feloldott formák, elhanyagolt rímek, az elomló hang között? Az ébredő bizonytalanság miért kívántatja meg újra a szigorú szépséget, zárt konstrukciót, a hang fegyelmét? Ahogyan szomorúságunkban zenét kívánunk, úgy menekül az illúziót vesztett költői lélek is az érzéki vigasztalókhoz, az önmagáért lüktető ritmushoz, mely értelmet, mondanivalót megelőzve annyira tud simulni egy-egy hangulathoz, az édes szavakhoz, melyek már hangzásukkal elzsongítanak. Művészet a művészetért? Nem, művészet az új reményért, a nélkülözhetetlen diadalézésért és fölényért, a rendért a romokban.
Az új illyési szépség elsősorban a vízióé; belső lírai látomás, az elszálló impresszió gyors felvázolása, legjobb mai festőinkre emlékeztető átlényegítése a valóságnak. Mint egy Szőnyi-képen, látszólag odavetetten, de végérvényes erővel, tompított színeiben is élesen villan fel a táj és minden átlátszósága mellett titkokat idéz. "Rétek fölött hullámzó levegő, — remeg, lebeg a reszkető jövő. — Reszket, remeg a nyir; váratlanul — ezüstfehérből sötétbe borul." Ennyi csupán a "Nyugodt vagyon" vers záróakkordja, egyszerű kis csilingelés, a vers végén mégis nyomasztó lesz, mint a lélekharang rácáfol a címre, nyugtalansággal tölti el szívünket; megéreztük a "készülő robbanást", vers igazi értelmét. Helyzeti energiáját éppen az sokszorozta meg, hogy befejezés, utána már csak képzeletünk munkál, nincs további szó, amely csökkentené az izgalmat. Máskor egyszerű enjambement-nal kiszöktet egy sort, hogy vészszirénaként harsonázik fülünkbe, szaggatottan kilökött szavaival:
méri magán, mint hőmérőn, melyet
beteg és nyirkos test hevébe dugtak,
a bűnt, a bűzt, az undort és a lázt,
lázálmait e züllött külnegyednek.
A poros, fülledt pusztát lomha felsorolás érzékelteti: "Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, — a krumpli közt egy törpe délibáb, — egy napraforgó ...", a rettenetes élményt a sor végén suhogó szörnyű szó: "Micsoda alkony volt ez! Mint hurok — hullt ez az est csöndes zenével búcsúzik az öregedőtől: "A lég voltál, a völgy, tavaszi tél? — Hogy elmaradtál, lágy világ! — Barackfa-illatod utánam ér, — átfog, visszahúz, elbocsát". Érti Illyés a mimikrit is, Szabó Lőrinc kemény lélegzetvételét szándékos bravúrból (Szállás a békének), Kosztolányi "Hajnali részegség"-ének csevegő izgalomba forduló pátoszát félig öntudatlanul utánozza egyik versében (A kacsalábon forgó vár), és ezek teremtő utánzások. Dózsa-versében remekül archaizál, eltalálja a klasszikus szatíra hangját, az epigrammáét; a régi, hanyag verselő szinte tobzódik a formaváltásban, mint a festő, akit rajzolni nem tudással vádoltak, és most elkápráztatja a világot nagyszerű készségével. Vituózzá lett, hogy mélyebbre nyúlhasson, többet adhasson sajátmagából; mert csak a legmagasabb teljesítmény segít továbbjutni a lélek útvesztőjében.