Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám

Török Sophie: Nem vagy igazi!

Sohasem rajongott különösebben a gyermekekért, ahogy sok nő egyéni megkülönböztetés nélkül imádja a gyereket, csak éppen, mert gyerek. Házasságának első évében, mikor férjével kettesben sétált a koratavaszi híg napfényben, még gúnyolódva nevetett a csipkerügyes fák alá nagyszámban felvonult terhes és szoptatós nőstényeken, akik komikus fontoskodással sétáltatták a napon baba kis lárváikat, akár a hangyák! Sokáig gondolt utálkozva régi jelenetekre, mikor testvérhúga járásközben az utcán hirtelen felnyalábolt valami piszkos, kapálódzó kis állatkát és — jaj de édes! — kiáltással, nem bánva, ha nedves, ha taknyos, elragadtatott csókokkal ölelgette az utálatos idegen porontyot. De a maga leendő gyermekére már serdülőkorában is többször gondolt valami ellágyult, szelíd boldogsággal, úgy gondolt rá, mint biztosan eljövendő örömre, aki a jövő fátylai közt a közelgő asszonyélet misztériumában várakozik rá. Ez az álomgyerek csak egyetlenegy gyerek volt, s a többi, létező és idegen gyerekkel nem állt semmiféle vonatkozásban. Az idegen gyerekeket nem szerette, nem tudott mit kezdeni velük, világért sem gügyögött volna édeskés hízelgéssel ilyen gyanakvó, ellenséges idegen kis lénynek, meg sem értette, miféle ösztönből tesznek ilyet más nők? Olyanok ezek, — gondolta — mint a falkában élő állatok: a falka minden nősténye védi és gondozza a falka minden kölykét. Ennek a lelkendezésnek nem szeretet az oka, nem azért nyalják és csókolják őket, mert különösebben kedvesek, még azért sem, mert az övék, — csak éppen, mert tehetetlen és gondozásra szoruló lényekről gondoskodni az élők világában nők és nőstények dolga. Az állatnál ez az önzetlen gondoskodás megható, de az ember nőjét inkább állatiassá teszi, nyomasztóan testi kapcsolat, ami a nőket a gyermekkel, anyát az anyával személyes ismeretség formái nélkül is összeköti, s közös csoportba tereli, mint egyforma töltésű elektronokat. Különös szövetség ez, se férfit, se meddőt nem fogad be, anyák beszédmódjából mindig fel lehet ismerni, hogy maguk között, biztonságban érzik-e magukat, vagy feszélyező idegen tévedt közéjük, aki miatt egészen más modorban kell beszélni? Ez a szekta valami állati szimattal, láthatatlan jeladással közlekedik és talál egymásra, világuk külön mederből táplálkozó tapasztalati világ, törvényeiket szájhagyomány őrzi, íratlanul és hét pecsét alatt, amit az anyák évezredek óra adogatnak egymásnak végtelen láncban. Tapasztalataikat nem adják a tudománynak és nem fogadnak el tanácsot férfiaktól, egy anya a másik nő köhögéséből tudományos magyarázat nélkül képes felismerni, hogy az teherben van, amikor maga még nem is tud róla. Óh, mi mindenhez értenek! Milyen félelmesek! — Margit nem is tudta eldönteni, hogy csodálja-e, vagy lenézze ezeket a pelekaszagú nőket, s ezért ötudatlanul mind a kettőt megtette: idegenkedve csodálta őket, s hol szégyellte, hol örült neki, hogy szívéből ennyire hiányoznak a legősibb anya-ösztönök.

Házasságának első idejében nem kívánt még gyereket, néha majdnem félelemmel gondolt arra a váratlanul, kívánság nélkül megjelenő testét elcsúfító lehetőségre, mely hirtelen jön, mint orv betegség, könnyedén áthúz minden tervet, s a maga nyűgös, fájdalmas és tisztátalan világába rántja le az irtózva a védekező testet. Majd egyszer! Később ... gondolta, ha egy keveset élt már magának is! És a fenyegető lehetőség nem sietett, ekkor megnyugodva már valami szelíd beleegyezéssel gondolt rá, a gyerekére, kettőjük különös, sokmillió gyermektől elkülönült, egyetlen és ismételhetetlen gyermekre, a saját gyerekére ... Este, elalvás előtt néha már közeledni érezte őt a fátyolos napok mögül, ez az édes, rózsás, aranypihés csecsemő Kaulbach egy képére hasonlított, amelyik lánykorában megállította egyszer és valami víziót adott neki az anyaság titokzatos édességéből. Néha egy tápszer-reklám dundi csecsemője nevetett rá, néha a saját gyermekkori arca — Margit visszamosolygott, néma sugárzással s elcsitult lázadásai helyén fészket szőtt neki szívében, láthatatlan és érthetetlen szeretet erejéből.

Hogy ez a szelíd és bánat nélküli várakozás mikor és hogyan változott át ilyen tűrhetetlen, sorvasztó kívánsággá? Mikor lett belőle ez a kétségbeesett, csillapíthatatlan vágy? Mely úgy feküdt rajta, mint fullasztó, vad testi kívánság ... Mindig félénkebb, de elhalni nem tudó reményeiben hónapról hónapra csalódva a legkeservesebb megrázkódtatásokat kellett elviselnie és úgy sírt ilyenkor, mint aki meghalt gyermekét siratja. Nem azt, aki nem tudott eljönni, hanem aki volt már valóságosan s egy rossz varázslatban elfoszlott ölelő karjaiból. Már maga sem tudná megmondani, hogy elégedett és kiegyensúlyozott életére hogyan szakadt rá ez a váratlan fájdalom, egyszer csak itt volt, jósló jel nélkül, szinte egyik napról a másikra, mint korallsziget, mely láthatatlanul nő a tenger alatt, s egyszer váratlan felüti fejét a víz alól ... így ébredt rá, hogy szenvedélyes vágyakat őrzött és nem tudott róla, s most is csak azért ismeri fel, mert reménytelensége oly elviselhetetlen szenvedést okoz.

A gyerek is mindig ott üti meg magát, ahol éppen fáj, s az emberek is, mintha tudnák, tapintatlan kiváncsiságukkal mindig oda nyúlnak, ahol fáj ... Margit most mind sűrűbben hallott huncut kérdést és vicces célzást — elrémült, mintha a világ a lelkéig látna s most várakozva néz rá ... most meg kell felelni ... hiszen mi másért jött a világra? mi más dolga egy asszonynak a férfiak földjén? és ő, mint lidércnyomásos, nehéz álomban dadog ... és még mindig nem tud felelni ...

— Na, még mindig nincs gyerek? — kérdezte egy öregúr barátjuk, akivel időnkint össze kellett akadnia a lépcsőházban. — Tudja, — és bizalmas titkolódzással közelhajolt, —fiataloknál nem mindjárt lesz gyerek! Tudja? Amíg még olyan nagy a szenvedély! — és Margit arcáról szerette volna szenvedélyből kikopott ajkaival legalább visszfényét felszürcsölni ennek a szenvedélynek, — no, de azért nem kell türelmetlenkedni! Szép idő ez azért! — s ezen a viccen úgy mekegett, mint vályúhoz eresztett kecske.

Mostanában sokat járt orvosokhoz, egyiktől másikhoz, mert sem fürdő, sem ecsetelés, sem injekció nem használt, pedig először mindenik fölényesen legyintett: csekélység az egész! Mennyi haszontalan és értelmetlen tapogatózásnak tette ki magát! Mennyi céltalan tanácsnak! Sok nőorvos büszke arra, hogy gyerekhez szokta segíteni a vágyakozó nőket, de a valóságban inkább ellenkező szerepük gyakoribb. Milyen nehéz a konok és sötét testben a boldogság akadályozóját megtalálni — és milyen könnyű a pókhálón csüggő gyenge életet kioltani!

Milyen szörnyű volt, milyen szörnyű ezek az orvosi vizsgálatok! Más nők is kibírják — kapaszkodott a gondolatba, mint szalmaszálba, míg a kínzókamrákba méltó, magasra csavart székbe felült és szégyentől aléltan tűrte, hogy szétfeszített combjait a könyörtelen reflektor bevilágítsa. Mi volt elviselhetetlenebb? A szégyen, vagy a fájdalom? Egész összetörten került ki a kezükből, s a vizsgálat végén úgy csúszott le a szörnyű székből, mint kutya, ki megalázó büntetését kiállta, s most iszkolhat sebeivel nyöszörögni ... A megalázás egész lelkét felmarta, nem csodálkozott volna, ha most még arcul is ütik, durva szavakkal kilökik ... a megalázás egy volt, s csak annyit tudott, hogy tűrnie kell ... mindent tűrnie. Az utolsó orvos, akinél még járt, úgy vélte, hogy meddőségének oka a virginálisan fejlett uterus, semmit sem kell tenni, elmúlik az idővel. Férje elragadtatottan nevetett ezen, mint akinek kedves és hízelgő dolgot mondtak. De Margit nem nevetett, az orvos vizsgálási módja, s a rugókkal szétfeszülő otromba műszer majdnem beteggé tette. — No, csak ne kényeskedjünk! mondta az orvos fölényesen, míg véres kezeit mosogatta, — mint aki külömb dolgokat látott már. Persze, könyökig megy a nőkbe naponta — gondolta Margit felháborodottan — és együtt szül velük, úgy is mondja: ezer és ezer gyereket szültem már! — De azért, ha neki kellene kiállni, amit most velem tett, ezt műtétnek nevezné és szanatóriumba feküdne vele.

Ekkoriban ébredt rá, hogy olyan asszony, aki nem volt anya, a nőorvosok előtt épp oly ügyetlen, ijedt és szégyenlős, mintha még szűz volna. Ilyen vizsgálatokon azok a nők, akik szültek már, csak vállvonogatva nevetnek, csekélység nekik. Mi mindenen megy át egy nő, míg ilyen közömbössé és szégyentelenné válik? Milyen ütés, tapasztalan és felmagasztosulás éri, hogy csak úgy szemükkel intenek egymásnak azok, kik már átmentek rajta és cinkos egyetértéssel utalnak dolgokra, élményekre, amiket tapasztalás nélkül sem megérteni, sem elképzelni nem lehet. De mégis, mi az a rossz, félelmes, szégyenletes és gyötrelmes dolog, amitől a legjelentéktelenebb nő is olyan önérzetes, olyan hivalkodóan büszke lesz, ha kiállta, mintha a csoda kegyelmében részesült volna? Olyanok ezek a nők, — gondolta Margit, míg az orvos várószobájában elnézte őket, — mint akik a halál tapasztalatán mentek át, már túl vannak rajta, már tudják titkát, mely úgylátszik, a többiek, a túloldalom levők számára közölhetetlen. De hiszen kölykezni minden állat tud! — gondolta lázadó ellenszenvvel, miféle buta gőg ez? Úgylátszik, mégis olyan élmény, olyan tapasztalat, amit ő nem érhet el ... ami voltaképp alacsony, fájdalmas és utálatos, de mégis, a nők legnagyobb élménynek mondják. Véres, fájdalmas, szégyenletes és utálatos, — mégis a nők sugároznak tőle és boldogok — életet adtak! De ez nem csupán a megszületett gyermekért érzett öröm, ez a sugárzás és büszkeség a nehéz út emócióiból táplálkozik, a terhesség és szülés leleplezett különös titkaiból ... — Lehet, hogy a férfiak okosabbak, mint a nők, de ezeket a férfiakat is mi, nők szüljük! — mondják és nevetnek, olyan emlékek szoros egyetértésében, amiről csak képzelődni tud a kívülrekedt ...

Margit már vállalta volna a kínt és undort, amitől még nemrég oly irtózva rettegett ... Ő mindig külön gondolt az édes, tiszta gyermekre, s külön az utálatos és visszataszító fájdalmakra, most már tudta, ez a két véglet egyazon dolog, csak együtt valóságos, Isten büntető akaratából: fájdalommal szülj gyermeket ... És lassan már a kín is megszépült előtte, kívánatos lett önmagáért, mert ismerete nélkül nem lehet igazi asszony, kimaradt és kívülrekedt az asszonyi sors legnagyobb próbájából.

Milyen buták a lányok, a nászéjszakától félnek, — hát csak féljenek inkább az első orvos kezétől. Kétségtelen, hogy a lány nem a férfi szerelme által válik asszonnyá, ez csak olyan társadalmi és formai meghatározás, — asszony az, aki anya. Gyermektelen asszony közelebb áll a lányokhoz, azokkal ért egy nyelvet — és milyen ösztönösen tömörülnek azok a nők, akik már szültek! Milyen rosszul tudják a lányok, mikor azt hiszik, a nagy változás, az asszonyi felmagasztosulás mindjárt az első órában, a szerelem titkainak lelepleződésében éri őket! Attól még csitri marad, naiv, tudatlan és szemérmes. A nagy próbáért a szülőszoba ajtaját kell átlépni, ott kell asszonnyá érni; bölcs, szemérmetlen, mindent tudó és immár semmitől sem rettegő lénnyé ...

Elmúlt ez a korszak is, már nem járt orvoshoz és nem figyelte többé oly ideges kíváncsisággal az anyákat, — de még mindig sírt, hónapról-hónapra, már nem hitt, de még mindig remélt. Aztán üresre fosztott szívvel gondolta: elmúlt, elmúlt a vágy, elmúlt ideje is, mint magtalan maradt virág, ki még az őszi széltől is csodát remél. Az élet legfontosabb lehetősége múlt el hiába — és megint sírni kellett, gyötrelmesen és reménytelenül. De a megállíthatatlan idő még erre a mulandóságra is épített, belepte homokkal, s új érzelmekkel hintette be — csodálkozva nézett ekkor elmúlt éveire — hogyan fájhatott? ami ma ennyire közömbös ... és megint csak szégyenletes és utálatos ... De nem ismerte vágyainak egész erejét: ha ezt a felégett földet a remény legkisebb csalóka sugara érte, közöny és nyugalom alól rögtön feltört újra, tüzesen, bomlottan, elpusztíthatatlanul, a vágy nem tudott meghalni. Néhány év? és hányszor fordult, váltott és cserélt a lélek! változott a reményért és visszafordult, hogy ne kelljen tovább szenvedni és megaláztatni. Pár év? Visszanézve milyen hosszú idő! mennyi réteg mennyi elemet ...

Utcán, társaságban félénken kerülgette a gyermekeket, mint elérhetetlenségükben csodálatossá és mérhetetlen értékűvé vált lényeket. Barátkozni most se tudott velük, félt tőlük, mint ahogy attól fél az ember, aki ridegen és keményen visszautasította. De amikor egy váratlan és véletlen hangulatban sikerül megbarátkoznia egy gyermekkel, a húga kisleányával, egész mámoros lett, mintha legyőzött volna egy legyőzhetetlennek hitt akadályt. Magához könyörögte a gyermeket s oly boldogan játszott és ismerkedett vele, mintha saját gyermeke volna. S mert most már megérette a gyermekek nyelvét, ez a csodálatos könnyen megtanult, kettesben használható édes buta nyelv olyan érzésbe szédítette, mintha egy kicsit már ő is anya volna. De a gyermeket idegesen aggódó apja hazavitte, a búcsúnál a gyermek is keservesen sírt, hogy alig tudta karjából kiengedni — borzasztó volt ez és olyan boldogító! Ekkor elkezdett szenvedélyesen barátkozni gyermekekkel, s kedvükért gyermekes anyákkal, de gyorsan megtanult egy új bölcsességet: meghódítani büszkén és fölényesen csak azt lehet, mi nem kell nekünk. Ami már fontos, amiért szívünk feldobog , s ezért már könyörögni kell és kicsire húzódva koldulni. Közömbös uzsonnáztató nénihez az anyák szívesen elengedik gyermekeiket, de aki eseng értük és szeméből sír a szeretet, ilyenhez nehezen adják és gyanakodva. A gyermek értéke az esengés arányában megnő, s a büszke anya-tulajdonos kegyet gyakorolhat vele, ha a kis édest rövid megcsodálásra átengedi.

Nem, nem, nem kell idegen gyerek! Micsoda undok, ostoba tenyészösztön szorult belém! Olyan nagy és gazdag és csodálatos az élet — csak nem fogok egy kis kukacért elpusztulni! — És mégis, milyen üres az élet gyerek nélkül! Mert életünket mindig éppen az a vágy igéri betölteni, amelyik nem teljesülhet. Akármit kívánsz, szerelmet, sikert, vagy gyermeket: életed üres marad és semmi sem kárpótolhat, míg azt az egyet, amit éppen kívánsz, nem tudod elérni.

De nem, ez mégsem akármilyen vágy! Az ember mégis csak egyetlen módon tud szereplő, eleven közreműködő lenni a nagy Természet csodálatos művénél, — ha anya! És milyen csodálatos a Természet! — gondolta valami bűvöletben, — azokat, akik nagyon szeretik egymást, össze tudja keverni, így oldja meg egymásért való oldhatatlan vágyódásukat: kettőből alkot egy harmadikat. Ha gyermekem volna, megláthatnám a legszebb földi csodát — kedvesem szemével nézne rám és az én ajkam tükörképével mosolyogna. Egyszerre volna ő és én, együtt és egyszerre. Mert mi, akik szeretjük egymást, mégsem lehetünk egyszerre és együtt mind a ketten. Csak megindulunk és közeledünk egymás felé, de gyógyíthatatlanul ketten maradunk — és sohasem tudunk eggyé enyhülni!

— Nem akarnál örökbefogadni egy gyereket? — kérdezte Vilma, még anyjuknál élő leányhúga, aki egy nap meglátogatta és kezénél fogva behúzott a lakásba egy kicsi, vézna, lenhajú leánykát. Saját ruhájából hevenyészve alakított öltözékben hozta Margithoz, a gyerek mosónéjuk leányának volt szerelem-gyereke és a gyerekrajongó Vilmát megfogták hasznos keresztanyának. Nagyanyja tegnap váratlanul beállított a gyerekkel, mesélte Vilma, hogy az anyja, az a cudar elszökött, — hát elhoztam a kisasszonynak a keresztlányát! Én nem tartom! — s már szaladt is, az ajtóban hagyva a mezitlábos, megszeppent gyereket, egyszál rövid ingecskében. Vilma először még örült is neki, anyáskodó ösztönei rögtön akcióba léptek, s játszani kezdett a gyerekkel, mint öltöztethető, eleven hajasbabával. De Vilma édesanyja józanabbul fogta fel a dolgot: hát itt bizony nem maradhat! Még azt találják róla mondani, hogy a tied! Csak vidd vissza nekik még ma! — De Vilma hiába villamosozott ki Zúgligetbe, se házmesterné, se lánya nem laktak már ott és címüket se tudta senki.

— Dehát most mit csináljak vele! — panaszkodott Vilma Margitnak. — Nézd, milyen édes, milyen szelíd szegényke! Az ember egy kutyát se zavarna ki az utcára, hát ezt a szegény gyereket úgy verjem ki, ahogy egy kutyát sajnálnék? Anyus azt mondja, vigyem a lelencházba, de az mégis csak borzasztó! És úgy szorítja a kezemet, azt mondja, oda nem akar ... Margit habozva vállalta el pár napi próbaidőre.

Még szerencse, hogy Vilma tolmácsolta, mit mond és mit akar a gyerek, mert Margit előtt a száját se nyitotta ki még napok múlva se, hacsak nem evésre. Szelíd csöppet sem volt, gyanakvó, makacs, tüskés jószág, éhes és butácska, nem, sehogysem lehetett szeretni! Margitnak nem voltak származása miatt előítéletei, de ez idegen volt, félt tőlük és kimenekült a konyhába a cselédhez. Ott felolvadt, Margit hallotta, hogy összecsapta apró kezét: mekkora nagy kenyél! Később már valami cinkos bizalmassággal szólalt meg: Ne vigyél be annyi kávét ... nem malad nekünk ...

Nem, nem, nem lehetett ilyen gyereket befogadni az igazi helyébe! Vilma búsan vitte tovább s eltökélten, hogy otthont talál számára.

Margit már hat év óta volt asszony, de még most is csak lányokkal tudott barátkozni, — az anyák a túlsó parton éltek és hamarabb kerülhetett volna bizalmas barátságba egy sziklás hegységgel, mint egy gyermekes anyával. És barátságra, most, hogy a gyermek reményéről már végleg lemondott, mindig nagyobb szüksége lett, sóvárogva kezdte keresni a hozzáillőt, azt a kedves fiatal lányt, aki fölött kicsit anyáskodhatna. A fiatal lány már nem gyerek, nem okoz komplikációt, viszont egy kicsit mégis úgy lehet bánni vele, mintha gyerek volna. Védelmezni lehet, tanácsot adni, szórakoztatni, kicsi ajándékokkal meglepni, a fiatal lány még mindennek örül, s milyen nagyon, lelkesen tud örülni!

Margit később sokszor visszaidézte azt a percet, amikor Idát először meglátta, minden részletével emlékezett rá, ahogy a lépcsőházban egy fordulónál szembetalálkozott vele, milyen hidegen és ellenségesen nézett rá az a nyulánk, sötétruhás, komoly fiatal lány, barna ködökben úszó nagy, sötét szemeivel, pedig akkor még nem is ismerte! Ida nevelőnő volt a velük egy házban lakó család gyermekei mellett és úgylátszik, már többször megalázhatták, mert arisztokrata hölgyhöz illő megközelíthetetlen kevélység tüskéivel védte magát minden embertől. Margitnak mindjárt egy kis hindu miniatűr jutott eszébe róla. — Később is, amikor elnézte, hogy fésüli Ida szokatlanul hosszú, sötét haját, Margit csak az első képet, a megelevenedett fésülködő ranit látta benne. Kunságból származott, tiszta magyar családból, de világítóan, bársonyosan sárgás arcbőre, a magas homlokból törés nélkül ereszkedő keskeny orra, ferdén illesztett madulavágású sötét szemei valami exotikus összhang szépségét adták neki. Idában egy kicsit mindig a hindu hercegnő édesen komoly és kecses figuráját kellett látni és Ida épp oly könnyedén s hajlékonyan tudott keresztbecsavart lábain üldögélni, akár a gyönyörű kis fésülködő ...

Margit valami megható magányosságot érzett rajta, valami gyermekien védtelent és segítségkérőt — mégis, milyen nehéz volt bizalmatlanságát legyőzni! Kenyéradóinál ismerkedett meg vele, és egyszer, valami operai szabadjegy ürügyével próbálta barátságát megnyerni, — de Ide röviden visszautasította, köszöni, nem jár színházba. És ezentúl is, ha véletlenül találkoztak, Ida komoly, rövid bólintással üdvözölte Margitot, mennyire félt, hogy tolakodónak látszhatik! Mennyire félt minden elképzelhető sértéstől! Pedig nem is lehetett könnyen megsérteni őt, mert ilyen szándék lehetőségét kilóméterekkel előbb megérezte, s menekülése gyorsabb volt ijedt bogárénál.

Árvaleány volt, kiskora óta gazdag birtokos-rokonainál nevelődött Püspökladányban, de irigy és felfuvalkodott unokanővérei keserűvé tették neki az ingyenkenyeret, ahogy Ida elmesélte, ifjúsága részleteiben is olyan volt, mint Hamupipőke története — a fényes happy end nélkül. Szökve jött hazulról és inkább idegenek kenyerét ette, de bizony, ez a kenyér is keserű volt szegény Idának. Pedig mennyi mindent tudott — sütni, főzni, kézimunkázni, tehenet fejni, gyermekkel játszani, — iskoláit úgy végezte, lopva és titokban, s még olvasásra is maradt ideje. Margitot tulajdonképp azért szerette, mert könyveket kapott tőle, — mikor alszol te? — kérdezte Margit, mert Ida a legvastagabb könyvet is felszippantotta egy éjjel alatt.

Margit lelkesedésre hajlamos nő volt, akit szeretett, azért lelkesedett is, ebben az időben Margit nem fáradt bele Ida dícséretébe. Lelkesedve csodálta, hízelgésre, megalkuvásra képtelen kemény jellemét. Ida keveset keresett, de még rokontól sem fogadott volna el egy fillért sem. Milyen édes hangja van! Komolyan és hűvösen csicsereg és milyen gyönyörűen beszél magyarul! Milyen ügyes és találékony! Olyan gyöngének látszik s mégis, milyen erős és lázadó! Milyen különös lány! Keveset beszél, mégis nagyon érdekes vele lenni, mindig mond valami váratlant, egészen más, mint a többi lányok! Persze, nem nagyon barátságos, sokszor nyugtalan és ideges, csak óvatosan lehet vele bánni — de ez is olyan érdekes benne!

— Mit csinál a Nausikád? — kérdezte Margit unokafívére, egy fiatal, tehetséges, de még állás nélkül kesergő mérnök, ha Margit egy nap véletlenül másról beszélt neki, nem Idáról. Margit Gyulának gyerekkori jópajtása volt, egy időben kicsit ideálja is, Gyula mindig azt gondolta, olyan nőt fog feleségül venni, aki hasonlít Margitra. Sokat adott Margit véleményére, ízlését egyenesen csodálta, s ha ruhát, ha fényképezőgépet vett, mindig kikérte előbb Margit tanácsát. Így, ha kicsit gúnyolódott is Margit lelkességén, azért Idát ő is éppen olyan szépnek, érdekesnek és különösnek találta, ahogy Margit e képet eléjerajzolta, s e képen akkor sem változtatott, amikor Idát már személyesen is ismerte.

De amikor egy nap bejelentette Margitnak, hogy végre állást kapott, igaz, hogy ideiglenes és igaz, hogy csak 120 pengős fizetéssel, de erre fel mégis feleségül veszi Idát, akivel már meg is egyeztek — nagy volt csalódása, hogy Margit nemhogy örült volna a hírnek, ellenkezőleg, váratlanul és szenvedélyesen ellenezte a tervet. Margit maga se értette, de egészen izgalomba jött, mintha ennek a házasságnak terve valami képtelen és természetellenes terv volna, hevesen beszélt, sértődötten és haragosan. — De miért? Miért nem helyesled? — álmélkodott Gyula. — Nem vagytok összeillők! Csodálom, hogy ezt nem érzed! És 120 pengőre nősülni! Azt akarod, hogy Ida továbbra is idegen kölykekkel vesződjön!

Lehetséges, — gondolta Margit később — hogy szívemben már akkor készen volt a terv, csak én nem tudtam róla? És öntudatlanul a lelkiismeretem már akkor is rossz volt, azért ellenkeztem velük végletekig? — de szenvedélyes, majdnem kétségbeesett haragjának okát sohsem tudta megmagyarázni.

Idát, aki mégis naivabb és tapasztalatlanabb volt nála, szándékosan ravasz tervekkel akarta Gyulától eltántorítani. A gőgjét ütötte meg: miért kell neked úgy sietni? Ilyen fiatalon már nem tudsz férfi nélkül lenni? Nem volt még eleged a szegénységből? Egész életedben koldus akarsz lenni, más szolgája? A te szépségeddel a legelőkelőbb házasság se elérhetetlen előtted! — De hiába beszélt, Ida csak keményebben összeszorította dacos kis ajkait, — én nem értelek! — kiáltott fel Margit —mindig olyan büszke voltál! Miért kell most neked az első férfi karjába esni!

— Nem estem a karjába! — kiáltotta Ida elsápadva és ferde tatárszemei ijesztően villogtak, milyen szép szemei voltak! el tudtak sötétedni, mint kialudt ablak és ha örült, milyen fényes zöld világosság gyulladt ki bennük!

De ezután nem volt már mit beszélniük, Ida vérig sértve, úgy gubbasztott előtte, mint ugrásra kész macska. Margit később, lelkiismeret-vizsgálásának kemény óráiban gyakran gondolta, hogy Idának a lényegre nézve igaza van, mindenért Margit felelős. Ő akaratlanul is mindent megtett, hogy ez a két ember egyesüljön, ellenkezésével is csak érlelte és siettette a dolgokat, hiszen az ellenállás olyan erőt képes fejleszteni, amiben még a leglangyosabb terv is átforrósodik. A lélek nem tűr kísérletet, aki egy szándékkal szembefeszül és útjait elállja, tudnia kell, hogy ellenkezésével csak segítséget nyújtott és összekötözte, amit szét akart volna szakítani.

Az esküvőre csak «a világ kedvéért» ment el, haragja nem tudott enyhülni. Harag? inkább fájdalom volt ez, megbántották őt külön-külön mind a ketten, úgy érezte, hogy háta mögött kijátszották és mind a ketten megcsalták. Pedig Ida sohasem volt ily kedves, szelíd és meleg, mint mostanában, valósággal kereste Margit barátságát, amit azelőtt sohasem tett volna. Tökéletesen boldognak látszott nagyon szerény kis otthonában, amiből még a legszükségesebb holmik is hiányoztak — Ida megható hősiességgel küzdött minden szék és minden tányér megszerzéséért. Találékony volt, fáradhatatlanul szaladgált, minden dekoráló tehetségét elővette, s valóban, a primitív kis lakásban valami sajátságosan egyéni, meleg otthon-hangulatot tudott teremteni. Margit megint megcsodálhatta Ida természetes ügyességét, most már nemcsak új ruhát és új kalapot tudott régiből varázsolni, éppilyen készséggel végezte a legdurvább munkát is. Igaz, hogy mosogatni és kilincset tisztítani nem nagy öröm, de ha az ember saját konyhájában dolgozik, ez mégis csak boldogság! Ida kinyílt és átszínesedett a biztos szerelemben és végleges otthonban — hiszen ez volt első otthona elfakult gyermekkora óta! Margitnak mégis sokszor fájt a szíve érte, s lelkiismeretfurdalása is volt, mintha tulajdonképp mégis ő volna az oka, hogy Ida szép, finom kis kezeit piszkos, durva munkával kényszerül tönkretenni. Egyszer váratlanul nyitott rá, Ida a földön térdelt, valami furcsa, bő, kopott szegény-ruhában és padlót súrolt. Borzasztó volt ezt nézni, ezt a meggörnyedt finom kis alakot, ahogy a kamea-szerű halvány arcocskáját komoly kötelességgel hajtja a piszkos padló fölé ... — Érdekes — mondta Ida —, hogy te ezért sajnálsz engem, pedig ez igazán nem nagy ügy. De mikor idegenek parancsait kellett tűrnöm, nem találtál szánalomraméltónak, mert szép szobában ülhettem. Én bizony csak örülök annak, hogy rendesen tudok súrolni is.

Ida egy délelőtt váratlanul állított be, — milyen ritkán jössz hozzánk! — panaszolta Margit és hangjában a régi sértődöttség érzékenysége árulkodott. Már egy év eltelt Ida férjhezmenetele óta, de valahogy most már nem látszott se boldognak, se elégedettnek. Nagyon megfogyott és szinte átlátszóan sápadt lett, keskeny arcocskájában különös mód megnőttek sötét szemei.

— Annyi mindent szeretnék elmondani neked! — és Ida váratlan idegességgel Margit vállára borult.

Margit szívét gyöngédség öntöttel el, leültette barátnőjét: — hát beszélj csak! nem lehet olyan nagy bajod, hogy ne segíthetnénk rajta.

— ...Hát először is, nem mondtam még neked, hogy Gyula új állást kapott ... te is ismered Winifridet, akitől Gyula angol órákat szokott venni... múltkor meghívott teára... mindenféle angol ismerőse volt ott... egyik egy angol cérnagyár igazgatója... ez azt mondta, el tudná helyezni Gyulát egyik amerikai üzemükben, mert vegyészmérnökre van szükségük. De hogy szerződést kaphasson tőlük, előbb ki kell tanulnia a cérnagyártás és festés minden speciális módját, ezért előbb több cérnagyárban kell neki dolgozni, mintha munkás volna, hogy az egész gyártást megismerje. Most három hónapra Nagyatádra küldenék, mindjárt adnak neki valami szerény fizetést, onnan egy hónap Drezda, azután még egy hónapig valami belga festésmódszert kell megtanulni, akkor szerződtetnék Rio de Janeiroba. Én nagyon félek ezektől, de Winifrid, aki túlságosan is kedves Gyulához, borzasztóan rábeszéli, hogy biztos jövő vár rá, itt meg örökké csak nyomoroghat. Ha még vele mehetnék! de Gyula nem akarja. Azt mondja, ez a félév egy kemény idő, amikor minden erejére szüksége van, én csak akadályoznám, ő munkásokkal fog együtt lakni, ott én úgyse lehetek. Azt mondja, öt hónap múlva utazik Rio de Janeiroba, akkor már vele mehetek, ezt a kis időt várjam ki türelemmel. Hát nekem ez borzasztó.

Margit nem tudta, mit feleljen, teljesen átérezte Ida félelmét az elszakadástól, úgy látszik féltékeny is szegényke! Dehát Gyula szépnek ígérkező jövőjét mégsem szabadna elgáncsolni!

— Drágám, hát talán költözz addig hozzánk! így majd csak kivárod azt az időt, legalább nem leszel egyedül. És gondolt meg, milyen jó lesz kényelemben élni, Gyula ott sokra viheti, ez neked is boldogság lesz!

— És a legszörnyűbb... a legszörnyűbb... — dadogta Ida viasszínűre sápadva, — a legszörnyűbb... hogy másállapotban vagyok!

Margit felugrott és rámeredt Idára, szeme beleakadt Ida fénytelenre mélyült szemeibe, Ida szemei dermedten állták nézését, szorongó ijedtségnél egyebet nem lehetett kiolvasni belőlük.

Margit hirtelen és váratlanul megfordult, szenvedélyesen arcra borult a dívánra és feltartózhatatlanul vad zokogásban tört ki. Ez a sírás nem ideges felületről jött, mélyről, mint földrengés által fakasztott sötét patak, a fájdalom úgy szakadt ki belőle, mint megsérült gáton át az áradás, feltartóztathatatlanul. Ida döbbenten nézte, nem tudta, mit mondjon? Még megsimogatni se merte.

Nagynehezen lecsillapodott: — bocsáss meg, Ida Én igazán... nagyon örülök ... hogy gyereked lesz...

— De Margit, hát hogy lehetne nekem gyerekem!... ilyen viszonyok közt... és Gyula ki nem állhatja a kisgyerekeket... Meg se merném mondani neki!

Margitban, mint óriás zűrzavaros pályaudvaron a gyorsvonatok, úgy száguldoztak keresztül mindenféle érzelmek. Nem tudta, hogy mit értsen, mit merjen érteni? de később jól emlékezett rá, hogy e percben egész öntudatlanul is tudta, hogy most minden önfegyelmére, minden józan okosságára szüksége van... hogy most minden a jólválasztott szavakon múlik ... és oly óvatosan, oly biztosan kell haladnia, mint operáló késnek az eleven testben ...

— Mire gondolsz? — a kérdés volt, a hang vigyázott magára, nem árult el semmi irányban érzelmeket, nem, nem akarok semmit se, csak kérdezem ...

— Ötven pengőre van szükségem — mondta Ida dacosra merevedve és keményen. — Meg fogom neked adni, amint tudom!

Margit halkan, szelíden kérdezett: mióta vagy úgy?

Ida elborult, idegesen ráncolta homlokát. — Az a baj, hogy sohasem volt barátnőm, nem nagyon tudom ezeket a dolgokat. Nekem gyakran elmaradt lánykoromban is. Most is azt hittem ... és mikor második hónapban is elmaradt, nagyon megijedtem... Gyulának nem mertem szólni... ő most ... olyan ... ideges... végre szóltam egy asszonyismerősömnek, aki a szomszédban lakik ... adott nekem kinint és azt mondta, vegyek forró fürdőket... borzasztó keserű, mindig kihánytam... Gyula azt hiszi, elrontottam a gyomromat...

Margit szelíden simogatta a kezét és várt, halálos feszültségben. Ida hirtelen megint ideges lett, dacos és kemény:

— Hát érted úgyis, mit akarok! Ha segíteni akarsz rajtam, ehhez nem kell több beszéd.

Margit hallgatott, hideg ujjait nem vette le Ida kezéről, s mikor megszólalt, hangja messziről jött, nagyon halkan, és csengőn mondta:

— Ida!... nem sajnálod a gyerekedet?

Ida megrázkódott: — kínozni akarsz?

— Nem. — Margit hangja megint józan lett és reális. — Csak elgondoltam, én milyen rettenetesen örülnék a te helyedben. Hiszen te szereted Gyulát... nem vágyakozol rá, hogy gyereked legyen tőle?

— És ha vágyakozom is! Én sohasem tehettem azt, amire vágyakoztam!

— Ida, ne érts félre, én nem vagyon konzervatív, én erősen hiszem, hogy egy nőnek joga van a saját testéhez és akkor szülhet, ha akar, s ha nem akar, senkinek sincs joga beleszólni. Se törvénynek, se vallásnak, csak éppen... képzeld el, milyen édes volna! Ida!... olyan borzasztó gondolat, hogy meg akarod ölni...

— Még nem él - mondta Ida tompán, mintha álomban beszélne.

— Legelőször is orvoshoz kell menned! — mondta Margit erélyesen, fölrázva magát kábulatából. — Meg kell tudni pontosan, mennyi idős? És egy rendes orvost kell választani ...

— Annak az asszonynak van egy orvosismerőse ... aki ilyesmit vállal... ötven pengőért ...

— Hát kérem — mondta a nőgyógyász —, összevetve a bemondásokat és egynémely tüneteket, — azt mondhatom, hogy a nagyságos asszony terhessége körülbelül a harmadik hónap végefelé tart.

A nők hallgattak, olyan volt ez a perc, mint ítélethirdetés. Margit óvatosan kezdte:

— Barátnőm körülményei olyanok ... hogy most semmiesetre sincs módjában... nagy bajt okozna neki, ha most... szóval ő mindenesetre meg akarja szakíttatni terhességét...

— Hát ettől, hölgyeim, elkéstek! — mondta az orvos erélyesen. — Háromhónapos magzatot nem lehet művileg elvetélni, én egyáltalán nem foglalkozom ilyesmivel, de jóakaratúan figyelmeztetem önöket, hogy erre a jelen stádiumban csak csirkefogó vállalkozik. Háromhónapos magzat már oly erősen tapad a méh nagy véredényeihez, hogy egy művi vetélés oly váratlan vérzést okozhat, mi az anya életébe kerül.

Margit Idát nézte, viaszosan merev arcán nem változtak vonásai, csak a szája színtelenedett el, s szemei lettek nagyobbak és sötétebbek. Egyébként oly nyugodtan ült, mintha mindennapos dologról lenne szó.

— Nem kell azoknak a körülményeknek olyan nagy fontosságot tulajdonítani! — mondta az orvos. — Ha az ember mindig megvárná a nyugodt körülményeket, sohasem tenne semmit. Utólag aztán minden rendbejön, kár előre nyugtalankodni. Remélem megértettek s nem tesznek őrültséget!

Margit taxit vett, s magához vitte Idát. Egész úton nem beszéltek, egyszerre Ida valami furcsa, vékony, kislányos hangon mondja:

— Hiszen egyszer mindenki meghal valahogy!...

Margit lefektette, teát adott neki, Ida reszketett, mintha hideg rázná.

— Margit, nekem muszáj ezt megtenni... adlál ötven pengőt!

Margit görcsösen átölelte, mintha a testében száguldó akarattal akarná lekötözni és megváltoztatni Ida akaratát, mintha a saját vágyakozását akarná áttölteni belé, hogy romboló indulatait kioltsa.

— Drágám! kislányom! térj eszedre! csak nem akarod megölni magadat is, meg a gyermeket is! Irtózatosan megbánnád! Én segítek neked!

— A te orvosod hazudott — mondta Ida haraggal. — Ismertem asszonyokat, akiktől már mozgó magzatot is elvettek.

— Azok az asszonyok hazudtak! — kiáltott Margit. — Ha előbb szólsz, adtam volna pénzt, de csak nem hiheted, hogy ezt lelkemre venném? — hangja elhalkult: — a te gyereked él már ... akkora, mint az öklöm ... már van keze és lába ... az is eldőlt már, milyen nemű ... már arcocskája is van ... és nemsokára megmozdul ...

Ida felnyögött: — Istenem!... miért is jöttem hozzád ... hiszen te sem vagy eszednél...

Felugrott fekvőhelyéből: — eressz engem! Ha nem adsz pénzt, nem vesztegetem itt az időt. Gyulának holnapután kell Nagyatádra utazni, még vásárolni kell neki, és pakolni is kell ... most már mindegy ... pár nap ide vagy oda ... felnyögött: — és ha ez nem volna, mégis elvinne magával...

Margit megfogta Ida nyakán a ruhát: — hallod? ígérd meg nekem, hogy nem teszel semmit! Ha nem ígéred, megmondom Gyulának, én nem őrízhetlek!

— Hát mondd! nekem már igazán mindegy!

— Ida, ne haragudj rám! Azt gondoltam, ha Gyula most elutazik, ez talán a legjobb alkalom ... én ápolnálak, gondoskodnék rólad... mire Amerikába utaztok, már meglesz a gyereked...

— Gyula nem akar gyereket, mindig azt mondja, a gyerek piszkos állat. És eleinte még Amerikában is kevés pénzünk lesz. Milyen szörnyű vagy! Hogy képzeled, hogy egy pólyásgyerekkel fogunk ilyen hosszú útra menni... és ott berendezkedni... Gyulát egy félév múlva még onnan is máshová helyezik... s azt hiszed, eltűrné a sok bajt egy gyerekkel? És egyáltalán! — haragosan dobbantott: — nem igaz, hogy addigra itt a gyerek! Gyula februárban megy Amerikába! a gyerek legfeljebb márciusban...

— Drágám! hidd el, egy hónapig érdemes várnod miatta!

— Neked nem kell elszakadni a férjedtől! nem tudod, milyen hosszú egy hónap! És nem egy hónap! hat hónap! És nekünk nem kell!

— Ida! add nekem! szerencsétlen vagyok gyerek nélkül, ha nektek nem kell, add nekem! Ez mindent megoldana! Nem veszélyeztetnéd az életedet és nem fog kínozni az emlék!

— És ide legyek kötözve? Hogy gyötörsz engem! azt hiszed, én nem sajnálom? Milyen furcsa volna ...

— Úgyis egyedül leszel... ne mulaszd el ezt az élményt... mindenben segítek neked... nálunk lakhatsz... Ida, ne kockáztasd az életedet! Egy meggondolatlan lépést nem lehet többé jóvátenni!

— És ez nem meggondolatlanság? — Ida hangja halk lett és habozó.

Még nem ígért semmit, de akarata már elgyengült, s felébredt benne az a kíváncsiság, amiből élet tud fakadni. S szíve alatt a gyermek megkönnyebbülten nyújtózott...

Gyula elutazásának ürügyén Margit hazakísérte Idát, gratulálni is kell Gyulának a szép karrierhez és el is kell búcsúzni tőle! És másnap is eljött, segíteni Idának, necesszert kölcsönzött, pakolt, tanácsokat adott, harmadnap együtt kísérték ki Gyulát a vonathoz... nem, Ida nem tehetett semmit. S az volt furcsa, hogy Gyula elutazásának izgalmában el is feledkezett arról. Oly nehezen vált meg férjétől, hogy minden más baja eltörpült e mellett. Munkája közben folyton megállt, mint aki valami borzasztó gondolatra ébred, oda-odament Gyulához és szomorú arcocskáját némán Gyula hóna alá dugta, mint védelmet esdő kis madár. A vonatnál csupa buzgalom volt, igazgatta Gyula nyakkendőjét, lefújt egy pihét a kalapjáról, s kezével porolgatta vállán a láthatatlan port. Rossz volt nézni, milyen rémült szemekkel nézett a vonat után! — Te kis bolond! — korholta Margit, — hisz egy hónap múlva már odautazol hozzá! — Igen, de megint vissza kell jönni — suttogta Ida. Margit sajnálta őt, hogy nem tud sírni — én feszélyezem szegénykét! — gondolta önváddal.

Idára fájdalmas munka várt, szét kellett bontani kedves otthonát, ahol olyan boldog volt Gyulával! A bútorokat Margiték padlásán helyezték el, az apró holmiknak Margit egy szekrényt ürített ki, ott rakodott Ida, és ezentúl, ha nagyon szomorú volt, mindig a szekrény előtt rakosgatva lehetett rátalálni. Mégis, mikor elutazott Amerikába, csak bútorait vitte magával, ezeket a holmikat itt hagyta, talán nem is volt érdemes ilyen értéktelen dolgokat olyan messzire elszállítani? Margit akkor átnézte, mit érdemes eltenni? Többnyire gyerekes emléktárgyak voltak, üres cukrosdoboz, elhervadt virágcsokor, Gyula üres cigarettadobozai, egy vásárbeli tréfás főzőkanál, szövetdarabok Gyula ruhájából, egy elszakadt gyöngylánc, Gyula törött kézelőgonbjai... — Margit mindig fájó keserűséggel gondolt arra, hogy amit ő adott neki, abból semmit sem tett el!

Margit félt, hogy az orvostéma még fölmerül viharos jelenetekkel, de Ida nem említette többet, egész nap tétlenül feküdt a dívánon és olvasott, sétálni is csak akkor ment, ha Margit erőszakkal levitte. Mindennap írt levelet Gyulának, s naponta várta izgatottan Gyula levelét, de legfejlebb kettőt kapott egy héten. De mindig boldog lett tőle, Gyula kedvesen írt, s tele volt ambícióval, dolgai jól haladtak. Margittal úgy beszélték meg, hogy Ida nem említi neki állapotát, pár hét múlva lemegy hozzá látogatóba, akkor majd elmondja neki. — Még 19 nap — mondta Ida, s látszott, még az órákat is számlálja.

Míg Ida Nagyatádon volt Gyulánál, Margit férjével hazautazott falusi szőlőjükbe. A szőlő anyósáé volt, de a szüretet mindig együtt töltötték, ez családi ünnep volt, s a vidám paraszt-gulyás szüreti vacsorán hagyományosan megjelent a szétszórt család legtöbb tagja.

Különös szép ősz volt, napfényes október. Margit már hetek óra nyomasztó gondként hordta magában titkát, s egyre alkalmasabb időpontra halogatta a nehéz vallomást. nem tudott egyszerre kétfelé küzdeni, de hogy Idát már meggyőzte (Margit olyan fáradtan gondolt erre, mintha egy magas hegyre kellett volna őt felvonszolnia), most új erőkkel még férjét is meg kell győzni! Margit lassan ébredt vállalkozásának veszélyes voltára, s rémület fogta el a gondolatra, mi lesz ha férje nem vállalja a gyermeket? Margit szédült, a felelősség egész nagysága megmutatkozott előtte, hirtelen úgy érezte, hogy erején felüli dolgot vállalt. Már nem volt az az erős, okos, minden akadályt legyőző asszony, amilyennek Ida előtt látszott, kicsinek érezte magát és ijedten tehetetlennek. — Ketten ültek a vasúti fülkében. Margit férjének vállára hajtotta gondtól fájós fejét. Régi mozdulat volt ez, mikor először utaztak haza, akkor is így ült a vonatban, karjához simulva, vállára borult fejjel, férje akkor az első szerelem édességével mosolygott le rá... Margit fölnézett — férje megérezte gondolatait, s a régi mosoly ült ki szemeibe: mondani szeretnél valamit? — Margit hálás volt és szomorú egyszerre, hányszor kívánt tőle az élet erőt és keménységet, hiába kellett asszonyi élete legnehezebb problémáival magában, egyedül megküzdenie — férje előtt most mégis kisebbnek s gyöngébbnek kell mutatnia magát valójánál, ha nem akar oktalan sebeket ütni. Mit érne most józan, okos szavakkal? De egy édes, csacsi, felelőtlen és gyámoltalan asszonyka szeszélyes kívánságát melyik férfi tagadná meg?

Ijedten, szégyenlősen, kislányos bűntudattal beszélt az elmúlt hetekről, s hol elrejtette fejét férje vállán, hol felmosolyodott rá, kedvesen könyörögve, mintha egy ékszert kérne, amit olyan nagyon megkívánt...

— Hát jól van te kis bolond, én nem bánom, ha neked olyan nagy kedved van rá! — s mint akinek hirtelen fontos gondolata támad, tette hozzá: de azt kikötöm, hogy pipáimhoz és szelencegyűjteményemhez nem szabad neki nyúlni! Margit lelkendezve ígért csöndet és fegyelmet, ujjongásában énekelni tudott volna! (Később sokszor gondolt meleg vidámsággal erre a jelenetre, mert a kicsi kétéves korában már apu legszebb szelencéiben tartotta katicabogarait, gyöngyöket, sétából hozott füvecskét, esetleg egy kis porzó földet, a drága pipafejek pedig legtöbbször vagonként szerepeltek, hosszú sorban menetelve a padlón, —igaz, hogy spárgával nem szabad összekötözni őket, de azért lehet, apu úgysem tud nagyon haragudni!)

Ida egy hét múlva érkezett vissza férjétől, szorongva féltett boldogsága szép viszfényeivel szemében. Neki is, mint Margitnak, diplomatikusan kellett titkát bevallani férje előtt, — de Gyula haragszik rám a gyerekért! — mondta panaszosan. — Azt mondta, nagy ostobaság volt tőlem, hogy ebbe beleegyeztem! csak elcsúfítom magam! És amikor panaszkodtam neki, hogy milyen egyedül leszek nélküle, mondta, csináljak amit akarok, legalább lesz egy kis elfoglaltságom! Szép kis elfoglaltság!

— Úgy beszélsz Ida, mintha többfélét is csinálhattál volna! miért akarsz ilyen rosszul emlékezni!

Ida csak legyintett, izgatottan gondolt arra, hogy férje milyen messzire fog elmenni tőle és neki itt kell maradni elhagyatottan és elcsúfítva — csak azért, hogy Margitnak gyereke lehessen! Margit belátta, hogy hiába is beszélne, Ida most már életének minden terhét, minden rossz fordulatát reá hárította, akármi fogja Idát érni, ezentúl mindenért Margit lesz felelős. S Margit a tények és látszat közt megzavarodva szívében már el is vállalta a vádat, hogy ő Ida életének megrontója! — mert legbensőbb lelkében mégsem tagadhatja, hogy bár Ida érdekében adott tanácsot és Ida életét védte, amikor a gyereket védte — de önváddal tudja, hogy szívszorongva, minden erejével akarta, hogy ez a gyerek megszülethessen!... és akkor is éppen így akarta volna, ha Idát semmi veszély sem fenyegeti... De ki vádolhat engem ki nem mondott titkos gondolataimért? És hogyan győzhettem volna le akaratát, ha szíve nem áll ösztönösen kívánságom mellé! — De Margit mégsem tud megnyugodni, emlékszik, hogy valósággal hipnotizálta Idát! vágyának elementáris erejével szinte bűvöletbe nyűgözte őt s megfosztotta szabad elhatározási képességétől. Ida hajlik a szuggesztióra és különös könnyűséggel tudja átvenni Margit gondolatait... igen, a lényegre nézve igaza van neki! Ida azt is tudja, hogy Margitot önvád gyötri miatta, s ezt úgy veszi, mint a vád beismerését...

Pedig Idának most nem szabad szomorúnak és elégedetlennek lenni! Milyen baj ez, milyen új gond, hogy Gyula utálkozva beszélt előtte a születendő gyerekről, Gyula még egy zöld fiatalember, még nem tudja milyen csodálatos édesség az a vörös és nyávogó újszülött! Margit szerette volna Ida testéből kibűvölni a rossz gondolatot, úgy érezte, hogy olyan anya testében nincs biztonságban a gyerek, akinek férje nem örül neki; félt, hogy ilyen anya szívében megkeserednek az élet érlelő erői, s anyjának szeretete nélkül a gyenge csíra visszahull a halálba.

Ida egy reggel valami különös, befeléfigyelő mosollyal szólt Margithoz: azt hiszem, ma éjjel megmozdult...

Margit ujjongva, záporozó csókokkal ölelte át: drágám! hát látod! élni fog nekünk!...

Egész nap holdhónapon számolgatásával bíbelődtek, Margit vaskos orvosi könyveket lapozott, vigyázva, hogy szegény Ida meg ne lássa a szörnyű ábrákat! Kiszámították, hogy a kicsi március közepén fog érkezni — tudod, márciusi gyerek a legjobb! a tavasz hozza, mint a virágokat! És kérlek, gondolj rá sokszor, hogy kislány legyen! annyira szeretném, ha leány volna!

Margit vásárolni cipelte Idát, vásznat vettek babakelengyének, parányi cipőt, miniatűr kabátkát, fejkötőt és csukló-kokárdát minden égien kék volt és rózsaszín s már arányaival is elbűvölő! Margit azért sietett ily hamar vásárolni, hogy kissé felvidámítsa a lehangolt Idát —és az csak még nem bűn, hogy ő is olyan nagyon örült neki! A perc, amit annyiszor képzelt el, hogy majd gyerekének kelengyét vásárol, íme elérkezett...

Margit egy ismert nőgyógyászhoz is elvitte Idát, mert a szülészeti könyv nehéz eseteit olvasgatva vad rémképek gyötörték, ami talán mind Idát fenyegeti. Az orvost a klinikán keresték fel, ahol mindjárt szobát is jegyeztettek elő. A vizsgálat alatt Margit kint várt a folyosón, a szemközti ajtón ígéretes és fenyegető felírás ütődött szemébe: szülőszoba. Ápolónők, orvosok jöttek-mentek a végzetes ajtón át, Margit rettegve figyelt, de az az állati üvöltés, ami hirtelen felbődült ott benn, legszörnyűbb fantáziáját is túlszárnyalta. Csak egy új élettel van több! csak egy szegény anya sikoltott! de a falak nem mozdultak meg, orvosok, ápolónők, házi-terhesek tovább jöttek-mentek ajtón ki, ajtón be. Margit szorongva nézte ezeket a rabruhába öltöztetett terhes lányokat, milyen vidáman nevetgélnek! mintha már elfelejtették volna, mi vár rájuk? pedig a közelgő sors ijesztő jelekkel különböztette meg őket a többi normális embertől: mint félelmesen komikus gnómok óriásra fuvódott hassal futkostak az éterszagú, kőkockás fájdalom-folyosón, mint ügyetlen kenguruk ugráltak, vékony lábaikon billegtetve nagy hasukat.

Egyik ajtón egy férfi lépett ki, szolgaféle, hivatalsapkát szorítva kezében, mint a postásoké, csíkos vászonnadrágot viselt, mint a terhesek ruhája, fölötte hosszú fehér köpenyt, efölött utcai férfi-zakót, ruhaujján érthetetlen rendeltetéssel valami fémpánt csillogott — ki ez? borzongott Margit — ápoló? hullaszállító?...

Végre meghallotta Ida kislány-csicsergését, ami oly különösen szállt fel mosolytalan, komoly arcából. — Minden rendben van! — mondták egyszerre az orvossal. Ida egészséges, erős és nem lesznek nehézségei.

Idán már erősen kezdett mutatkozni az állapot, kesergett is miatta, hogy így kell elbúcsúznia Gyulától. Gyula egy hetet töltött Pesten Drezdába utazása előtt — keserves búcsú lesz —gondolta Margit, mert Ida az elnehezedő hónapokban már nem mehet oly messzi útra látogatóba; s most kegyetlen hónapokra kell elszakadniok. Kétségbeesést várt és gyötrő jeleneteket, de Ida csodálatosképp nagyon nyugodtan viselte sorsát, még vidám is volt, Margit nagy örömére olykor ha egyedül hitte magát, édes, gyenge hangon énekelgetett. Margit nem győzött ámulni változásán, Ida bizalmas lett és gyöngéd, sokat beszélt fiatalon elhalt szomorú anyjáról, gyerekkori csínyeiről, merev idegenkedése mintha elolvadt volna — hízelkedve simult Margit karjába, vagy lábai elé ült, s beszélgetés közben fejét nagy bizalommal Margit ölébe hajtotta, mint álmos kisgyerek; Margitnak olykor már az a viziója támadt, hogy ő nem is gyermeket vár, hanem unokát! s ilyenkor olyan öregnek, s fáradtnak érezte magát, mintha valóban már görnyedt öregasszony volna.

Idával most azt is békésen meg lehetett beszélni, hogy már nem lakhat tovább Margitéknál, hiszen ha gyermekét sajátjuk gyanánt akarják felnevelni, a házbelieknek és ismerősöknek nem szabad Idát ebben az állapotban látni. Margit Cinkota környékén lakó asszonyhúgánál, Erzsinél akarta Idát elhelyezni, de Erzsinek szállóvendége volt, ausztriai sógornője, így Erzsiék falujában, tíz percnyire tőlük vettek ki hónapos szobát Idának, ahova csak aludni járt, napközben Erzsiék lakásában tartózkodott.

— Egy félóra a helyiérdekűvel Pestről — mondta Margit — és ne félj, minden másnap meglátogatlak! Erzsiék is szeretnek, nem leszel elhagyatva, s ugye megígéred, hogy nem fogsz búsulni!

Margit otthon egész nap varrt pólyahuzatokat, s kis ingecskéket, pelenkákat és flanellokat szegett, ezt a munkát nem engedte volna át másnak. (Ida partillákat slingelt túlzott mennyiségben.) Maga akarta varrni a gyerek kelengyéjét, ahogy anyja is mindig maga ült a varrógépnél, mikor gyereket várt. Margit élénken emlékszik, hogy ült mellette a kicsi sámlin s elálmosodva nézte, ahogy a hosszú pólya kiszalad a varrógép alól... és sehogysem értette hogy a már elkészült pólyába hogyan érkezik meg idejében a gyerek is... Munkája közben majdnem hiánytalanul boldog volt, maga körül érezte a gyermeket, elcsendesedve hallgatta kicsi lábainak közelgő tipegését... Boldog munka! — csak dereka fájdult meg a varrógép hajtásától, s oldala nyilalt gorombán.

Délutánonként sűrűn látogatta Idát, aki mostani felolvadt kedélyével könnyen, s családiasan illeszkedett be Erzsiék társaságába. Erzsi közvetlen, egyszerűlelkű nő volt, három gyereket szült már, vele természetes hangon lehetett állapotáról beszélni, ő nem vett mindent oly tragikusan, mint Margit és nem csinált mindjárt olyan kényelmetlenül átszellemült arcot, ha a gyerek szóbakerült. Erzsitől meglehetett tudni a széles család minden ügyét-baját, nagyokat lehetett nevetni vele — Margit viszont olyan volt, mint egy jó anya, vagy figyelmes udvarló, mindig hozott valamit, cukrot, virágot, nyalánkságot és szorgalmasan hordozta Idához az elkészülő kelengye darabjait is. Ida titokban nagyon büszke volt, hogy a gyerekének ennyi gyönyörű holmija lesz!... Margit mindig újra megcsodálta Ida kedélyének meglepő változását, bár természetes magyarázatot talált — hiszen még a legvadabb állatka is megszelídül, ha kicsinyeket vár! Emlékezett rá hogy gyermekkorukban mikor falun laktak, volt egy zsemlyeszínű házinyuluk, ez olyan vad volt, hogy ha meg akarták fogni, még harapott is. Egyszerre azonban teljesen megváltozott, reggelenkint eljött egész a lakás ajtajáig és kaparni kezdett, hogy beeresszék — a gyerekek reggeli közben kockacukrot adtak neki, ezért nemsokára már úgy pitizett, mint egy kiskutya; rövidesen kiderült, hogy hat kis kölyöknek adott életet, azoknak kellett annyi cukor!

Ida mindig elkísérte Margitot a vasútállomáshoz, a telepen ilyenkor már teljesen éjszaka volt, gyér lámpákkal és sűrű tócsákkal — Ida elnehezült testével erősen rátámaszkodott Margitra, fejét a vállára hajtotta, néha majdnem aludt így, járás közben. Margit egész közel érezte testéhez a gyermek sejtelmes mozgását, Ida néha halk nevetéssel mondta: nézd, hogy kinyomja a térdét! — és Margit óvatosan megsimogatta a gyermek parányi térdét, mielőtt még megszületett volna. Margit e percben elvirágzott öregasszony volt, akinek nemsokára unokája lesz! — lelkében így vezekelt azért, hogy helyette, Idának kell ilyen gnómszerű duzzadt testtel járni.

Margit Egyik napon két rokon-asszonnyal akadt össze a vonatban, ők is Erzsihez mentek látogatóba, s élénken érdeklődtek Ida állapotáról.

— Ez lesz úgy-e Ida első gyereke? — kérdezte egyikük — no, akkor egy kicsit majd csodálkozni fog! úgy-e? — és cinkosan összenevetett a másik asszonnyal. — Nem hinném, hogy el van készülve arra, ami következik! — tódította a másik nevetve és vésztjóslón. Margit irtózva hallgatta őket, — de ha olyan borzasztó, olyan elképzelhetetlen az, ami Idára vár, miért nevetnek ezek a gonosz nőstények? hogy tudnak ezen nevetni!...

Március elején Margit aggodalmas pontossággal megbeszélte Erzsivel, hogy amint Idát elfogják az első fájások, azonnal autót rendelnek és bejönnek Pestre a klinikára, egyidejűleg őt is értesítik telefonon. Mégis másképp történt minden. Margitot egészen feldúlta a délutáni telefonhír, mely már Ida kisleányának megszületéséről számolt be. Autóba vágta magát úgy róhant ki a faluba, egész úton rémüldözve és kínlódva gondolt szegény Idára, aki egy falusi szobában, minden orvosi segítség nélkül küzdötte végig a nehéz órákat! Miért nem telefonáltak nekem azonnal! hogy ott lehettem volna, mikor megszületik! Margit ismert egy régi legendát, mely arról szólt, ha a ház asszonya terhes szolgálóját ölében tartja, míg az szül, a gyermek saját gyermekének számít... — Ha legalább kezét foghattam volna, hogy ne féljen! ha legalább lélekben vele szenvedhettem volna!

De Erzsi nem volt hajlandó érzelmeskedni. — Hát bizony nem értünk rá neked telefonálni! persze te azt hiszed a szülés olyan szép, kényelmes dolog, az ember ül egy szalonban és finoman beszélgetve szül! hát fiam, arra se volt idő, hogy Pestre kocsikázzunk! Persze te azt hiszed, itt olyan könnyű autót kapni, az ember csak füttyent s már itt van! Úgy jött minden, mint a heiderménkű, Ida délelőtt rendes időben átjött hozzánk, még nevetve mondja, hogy kezd fájni, de a magzatvíz még nem ment el, hát mondtam, még várhatsz babán, le is ült mellém a konyhába és segített diót törni közben megevett egy csomó hideg rétest... egyszerre ám csak felugrál és összehúzkodja magát a görcstől... no mondom, ez már az igazi, számoltam, öt perc múlva jött is a következő. Hát fiam, mondom neki, most már elszaladok én az itteni bábáért, gyere csak velem, előbb még lefektetlek a lakásodon, ezt a kis utat csak kibírod, Pestre bizony most már nem megyünk, minek annyi fakszni, én is szültem, anyánk is otthoni ágyában hozta világra gyerekeit, hát neked se fog leesni az aranygyűrű az ujjadról, ha nem mész pesti különszobába, azzal már szaladtunk is, elég nehezen értünk a lakásba, mert Idára már háromperces görcsök jöttek, mondtam csak guggolj le fiam, a szünetben majd megint szaladunk egyet, így aztán csak odaértünk, lefektettem, még a cipőjét is én húztam le, mert már nagyon nyöszörgött és továbbrohantam a bábáért, nagyon rendes nő, az itteniek mind őt hívják, nem a cinkotait, negyven pengőt szoktak neki adni, éppen delet harangoztak, mikor Idához értünk, Ida nyafogott, hogy nagyon fáj, mondtam neki az a jó, csak fájjon, akkor hamarabb kinn lesz, fél kettőre itt is volt a gyerek, igaz, kiabáltunk rá eleget, hogy nyomjon, mi is segítettünk, egyszerre nyomtuk a madámmal, nagy marha kövér nő, egyszerre csak egész testével ráugrik Ida hasára, visított is akkorát, mint egy oroszlán, de a gyerek azon minutában itt volt, mondtam, szüret! látom már a fejit, fekete mint a cigány, rém ügyes nő ez a madám, többet tud ez, mint a te finom pesti orvosaid.

Erzsi mindezt útközben egyetlen lélekzettel mesélte el, míg Ida lakásához mentek, mert az autó a nagy sárban éppen hogy Erzsiék házáig tudott elvergődni; s onnan gyalog kellett a tízperces utat megtenni. Az út kivezetett a házak közül, s bár a házak mentén sem volt kövezve, itt a földek közt óriási tócsák szaggatták meg vonalát, minthogy a víznek már a házak se tudtak akadályt nyújtani. A felázott barna földek és feketére mosdatott csupasz fák közt láthatatlanul járt a tavasz, különös, izgató illatot szórva, minden várt, valami dermedt bűvöletben. Margit sohsem fogja elfelejteni ezt az utat, a márciusi híg délutánban; a foszló ritka felhők alatt még varjúk szálltak, s ha leültek egy ágra, a lombtalan könnyű fa nagyot himbált alattuk. De az őszi búza és gaz már harsány zöld foltokkal ütközött ki a végtelen barnaságból, néhol az útszéli bokrok már borsónyi rügyekkel hivalkodtak. Míg Erzsit hallgatta s bokáig sáros lábakkal igyekezett felszínen maradni, szívét valami csöndes bánat takarta le, olyan volt ő is, mint ez a méla táj: fojtottan várakozó és örömében is szomorúvá csendesült.

Ida háza feketén és magányosan állt a csillogó tócsák között, meztelenágú, komoly fekete fák őrizték kétoldalt. Itt született a gyermek, két falu között, itt állt a régi ház, amit egykor valami megmagyarázhatatlan tévedés rakott fel otthonnak erre az embernemjárta végtelen mezőre.

Margit áhitatosan nyitotta ki az ajtót, Ida sötét szemei mosolytalanul néztek rá az ágyból. Margit egy korai kicsi rózsatövet nyújtott feléje némán — és hiába bánkódott ezen később! — ebben a törékeny és sokértelmű percben elfelejtette Idát megcsókolni! Amint a küszöbre ért, egész lénye egyetlen mámorrá feszült: most meg fogja látni a gyermeket! és ebben az érzésben mindent, mindenkit el kellett felejteni. Ida összeszorította fogait, később heves jelenetek közt hányszor mondotta: te akkor mindjárt elárultad magad! csak a gyerekre néztél, csak őrá voltál kíváncsi! énrám nem! — Nem igaz Ida, rád is néztem! dehát téged láttalak már! s a gyereket még nem láttam! nem veheted rossz néven, hogy kíváncsi voltam rá!

Akkor Ida sértődötten bezárulva némán nyújtotta Margit felé pár órás csecsemőjét és ellenségesen figyelő szemeit nem vette le Margit arcáról. Erzsi is ott állt bámészkodó kisfiával, ki a pólyásbabától nem akart hazajönni, — mindenki Margitot figyelte, izgalmas tablo! — ilyen volt az a perc, mikor gyermekét először karjába vette. Milyen jó lett volna letérdelni elébe és áhitatosan megcsókolni pici lábacskáit... De beszélni kellett, józan, óvatos és kétszínű szavakat keresni, csupa seb, titok és meredély vette körül, csupa rosszakaratú kiváncsiság. Erzsi folyton beszélt — nem mondom, hogy nagy gyerek, csak két és fél kiló, de azért egészen gömbölyű kis hátulja van és látod mekkora nagy haja? no te kis cigány — csípett a gyerek arca felé —, mikor fogsz bilibe pisilni? Még alig bújt ki és már három pelenkát összetisztelt. Ilyenek a lányok mind.

— És nem szopik? — kérdezte Margit félénk aggodalommal, — na látszik, hogy mit értsz te ehhez? — mondta Erzsi megvetéssel —. Az első huszonnégy órában nem szabad neki szopni, különben is annyi magzatvizet nyelt a buta, hogy elég neki két napra is!

A gyermek nem sírt, húnyt szemecskékkel feküdt Margit karjában, olykor hunyorogva megmutatott egy kis sávot sötét szemeiből. Hihetetlenül apró öklét arcához szorította parányi ujjacskái körül felhámlott a selymes bőröcske, mintha vízben ázott volna. — Vajjon furcsa lenne, ha megcsókolnám? — gondolta Margit — talán a kis kezét megcsókolhatnám,... — de lélekzetét is visszafojtotta hogy kilehelt levegője se érhesse e féltett életet... És Ida előtt nem merte érinteni se, csak ujjával simított lopva végig a selymes kezecskén, úgy adta vissza anyjának. — Ida heves, majdnem haragos mozdulattal tette le maga mellé. Margit most kapott észbe, az az Ida, akit még két nap előtt látott eltűnt, Ida teljesen visszaváltozott, de nem, ilyen bezártnak, keserűnek és gyűlölködőnek még sohsem látta...

Részleteket a szülés lefolyásáról csak Erzsitől tudhatott meg, Ida egy szót sem szólt róla később se, s ha Margit kérdezte is, kelletlen , egytagú válaszokat adott. Sohsem panaszkodott szenvedéséről. Dacos arca mondta csak: ha vállaltam megtettem, vége, nincs mit beszélni róla!

Ida lakásától Erzsikéig az autóhoz megint gyalog kellett menni. Erzsi visszafelé is felhangoltan öntötte érzéseit, azt sem bánva, hogy kisfia is ott totyog köztük. Erzsi pártfogó anya-hangon beszélt, azzal a széles fölénnyel, ami Margitot mindig olyan kishitűvé és megalázottá tette.

... na meg lehetsz velem elégedve, eleget ugráltam, míg a porontyod elkészült... ez az Ida jó asszony, de rém finnyás, folyton hozzám járt enni, mert a Hanákné kosztja nem smakkolt a finom úri gyomrának, pedig azért a negyven pengőért elől-hátul kiszolgálta... fene ismeri ki magát vele, eddig azt mondta, hogy neki nem kell a gyerek, csak a te raplid az egész, most meg bőgött, hogy nehezen fogja odaadni, mondtam is neki, minek adod, én bizony nem adnám oda senkinek a gyerekemet, ha tíz volna is és ha aranyba fürdetnék is, mert egy édesanyát nem lehet pótolni, mondtam neki ne bőgj, mondd hogy nem adod és kész, azé a gyerek, aki szülte, fog meg és vidd el Amerikába, senki se lophatja el tőled, dehát hülye ez, erre még jobban elkezd bőgni, hogy a Gyula nem akarja és nem is lehet, mert a gyárban fognak lakni és még soká csak nagyon kevés pénzük lesz és a Gyula ideges lesz a kisgyerektől, hát mondom akkor dobd a Dunába, az lesz a legjobb, hát az ilyen pesti nőknek mind ki van ficamodva az esze, mondtam neki, próbálná csak az én férjem azt mondani, hogy neki nem kell a gyerek, úgy kivágnám mint a huszonegyet, ha csinálni jó volt, legyen jó felnevelni is és elég disznó vagy, hogy idegennek akarod odaadni az édes gyerekedet...

— Ezt mondtad neki? — hüledezett Margit. — Hát persze, én kimondom, ami a szívemen van, nem vagyok olyan finom pesti nagysága, aki mindig máshova néz és máshova beszél...

— Hát ezért volt Ida olyan különösen ellenséges! — gondolta Margit. — Dehát haragudhatok Erzsire? Ő tényleg így gondolja! Egy gyerektelen nő ne akarjon ingyen-gyerekhez jutni a ravaszságával! Margit tudta, hogy hiába testvére, Erzsi az összes anyák nevében beszélt, ezek most mind csípni és ütni fogják őt, mint felborzolt, visongó baromfiak, ha idegen madár került közéjük.

Két napig töprengett otthon, most mit csináljon! Nem, azt mégsem hihetik róla, hogy erőszakkal fogja elvenni Ida gyerekét! Úgy bánnak vele, mint ármányos gyermekrablóval! Dehát élne ez a gyerek, ha én nem akartam volna! Ha én nem őriztem volna! De amire eddig szíve mélyén büszke volt, hogy ez a gyermek az övé! Az ő akaratának szülötte! — most ebben is bűnt ismert fel, és belátta, hogy a világnak igaza van, mikor ellene fordul, a világ átlátott ravaszságán és leleplezte őt! Mindennek én vagyok az oka! — gondolta mélységes szégyennel, — istenkísértés volt, amit tettem! S most bűnhődnöm kell! Nem az eszemmel mérlegeltem, csak sötét ösztönökkel... s ezek az ösztönök már felrajzolták a gyermek képét, mikor Idát először megláttam... összehálóztam őket... vágyakkal cikáztam közöttük, míg felgyújtottam őket... még nem ismerték egymást s én már vártam a gyermeket — de nem tudtam róla! Nem tudtam róla! Isten tudja, hogy a szívem tiszta volt! Csak jót akartam mindenkinek ...

Egész betegnek érezte magát, aljasnak és megvetettnek, Míg varrt, még néhány tetrát kellett beszegni, gondolatai mint darazsak szálltak fel, s visszafordulva arcába fúrták fullánkjaikat. Dereka fájt, oldala nyilallt, úgy érezte, ez mind egy, egyetlenegy rossz...

Még itt van a csörgő, nefelejtses szalag-kokárdák, a pici égszínkék keresztelőkabát, mint a világoskék puha hó... és ő is, összepofozottan, a gyerek anyjáé, el fogja vinni, ő szülte... mit csináljon most?

Erzsi telefonált, hogy miért nem jön ki? Ida most azért bőg, mert nem néz feléjük — a gyerek édes! — Margit futott a vonathoz, maga cipelte a táskát, meg is kellett állnia, olyan szúrást kapott.

Szépen nyugodtan, szelíden kellene beszélni! — de már minden összekuszálódott, tudta, egy idegen ár viszi őket, már semmit sem lehet előre kiszámítani, az lesz, amit a perc sugall.

— Hogy vagy? — kérdezte, — Ida vállat vont: szép, hogy eljöttél! Margit nem felelt erre, — elhoztam a gyerek holmiját, most itt van az egész tartsd számon, nehogy a mosásnál elvesszen valami.

— Miért hoztad el? — kiáltott Ida idegesen. — Minek itt nekem az a sok holmi arra a pár napra!

Most Margit vont vállat: elhoztam, mert a gyereké. A gyerek meg a tied, hát a holmijának is nálad a helye.

— A gyerek nem az enyém! — kiáltott Ida szenvedélyesen. — Nem kell nekem! A tied! Te akartad! Most viheted! — magából kikelten kiáltozott, megmagyarázhatatlan harag izgalmával, Margit ijedten csitította — Ne izgasd magad! Még beteg lehetsz! A tejed is elromlik...

— Ha elromlik, nekem romlik! Semmi közöd hozzá! A mellem még az enyém! Úgysem szoptatok! Inkább a vonat elé mentem volna!

...Miért mondja Erzsi, hogy Ida folyton bőg? Hiszen ez nem sír, nem is fog soha, a legkétségbeesettebb percében sem, kevély, mint a kő, micsoda ijesztő gyűlölet lángol belőle...

— Hát most elég volt a muriból — lépett közbe Erzsi, — itt a madám, fürdetni kell a gyereket.

Behozták a kisteknőt a szobába, Erzsi hideg-meleg vizet kevert két kancsóból, s könyökét mártogatta bele, ez volt a hőmérője. Ida halványan, haragosan sötét szemekkel feküdt, Margit szótlanul húzódott az ablakhoz, hogy a jövés-menésben senkinek se legyen útjában.

— Hanem te is olyan zöld vagy — mondta neki Erzsi, — mintha te is gyerekágyból keltél volna, mit maceráljátok egymást ti hülyék, add hát ide azt a gyereket, kihűl a víz!

Margit most meglátta a gyereket pólya nélkül, Erzsi meztelen hóna alatt fogta a kis testet, úgy mártogatta a vízbe, szakértelemmel forgatva őt hátára és hasára. Vidám, sötét, groteszk szemei voltak, hosszú, sötét hajacskája, nyaka nem volt — a fej komikusan billegett ide-oda törzsén, Margit elbűvölten nézte - karocskáival úgy verdesett, mint kis madár, ha fel akar repülni... Anyjához hasonlít — gondolta Margit átmelegedő szívvel - a gyerek arca, mintha Idának naivul rajzolt, kicsinyített mása volna... Az aranyláncon csüggő érmecske, amit hozott neki, ott fityegett pufók hasacskáján - vajjon a párját, amit Idának hozott, gyengéd gondolattal, hogy egyforma ékszert viseljenek, — vajjon Ida hordja-e? A szép selyem hálóinget, amivel meglepte, nem hordja, a maga agyonmosott, fakult batisztingében fekszik...

— Úszóbajnok lesz ebből! — mondta a bába. — Ni, hogy ficánkol! Majd kiugrál a kezemből! — A gyerek kéjesen nyögdécselt és gyönyörűséggel pancsikolt a langyos vízben — őseleme — gondolta Margit. De ha eleresztették, parányi kezeivel kétségbeesetten kapaszkodott a kisteknő szélébe — Margit feszülten nézte — hát ő, ő legalább! talán majd hálás lesz ezért a nehezen kivívott életért! ... Ó, hogy ragaszkodik, ...hogy félti életét ... milyen görcsösen fogja a teknőt ...ez a csepp! És már milyen nagyon akar élni!

Míg a gyereket Erzsi dunyhák és flanelok közt dörzsölgette, s nevetségesen kicsi karjait az ingbe igyekezett belebújtatni, a bába tűt kért, parazsat és selyemfonalat — ünnepélyesen kezdtek készülődni a fülkifúrás hagyományos aktusához. Margit majdnem elfelejtette, hogy a gyermek nem az övé, hirtelen eréllyel lépett közbe: nem kell a gyerek fülét kifúrni! Ida némán nézte őket az ágyból, egy szót sem szólt egész idő alatt, mint akinek semmi köze ezekhez a dolgokhoz. De Erzsi fölénnyel ellenkezett: hát ez már megint miféle új modernkedés! Minden kislánynak ki szokták fúrni a fülét, ne félj, ez se hal bele!

— Nem engedem! — mondta Margit nyomatékkal, — most eszébe jutott, hogy illetéktelenül rendelkezett — habozva fordult Idához: te hogy akarod? — Ida vállat vont, szó nélkül.

Margit nyelt egyet: — a fülkifúrás csúnya barbár szokás, — magyarázta — különben, ha tőlem függ, sohsem engedném, hogy oknélküli fájdalmat okozzanak neki! — hangja szinte ünnepélyes színt kapott, mintha ígéretet tett volna, — Ida felsóhajtott és elfordította tőlük fejét.

— Dehát mibe fogja akkor tenni a fülbevalóját! — kiáltotta Erzsi méltatlankodva. — Hát majd klipszet hord, ha olyan rossz gusztusa lesz! — felelt Margit barátságtalanul.

— Legalább kevesebb a dolgom! — mondta a bába sértődötten, dühös volt a színjáték elmaradásáért, hogy most nem fogják megcsodálni, milyen hangosat tud ő nevetni, mikor a gyerek sikít! — Vasárnap délután négykor lesz a keresztelő! — adta még ki az utasítást, hivatalos közeg-hangon és elviharzott, kopott bőrszínű bádogtáskájával.

Erzsi is otthagyta őket — na, megyek főzni, a gyermekeim nem laknak jól belőletek!

Hogy egyedül maradtak, Margit megkérdezte: akarod, hogy én legyek a keresztanyja?

— Miért ne akarnám? Ezt már megbeszéltük.

— Nem tudhatom, mit gondoltál azóta! Ida! Én nem tűröm, hogy úgy bánjatok velem, mint aki kényszerhelyzetedben kicsalta tőled a gyerekedet! Nyugodj meg! A gyerek a tied! Nem veszem el! Ha én bírtalak is rá, hogy ne öld meg, azért a tied egyedül! Ne játszd itt nekem a szegény rászedett mártírt, akitől elcsalták gyerekét!

— Nem mondtam! — vágta fel Ida a fejét.

— Mondtad. És ha talán a pénz bánt, megnyugtathatlak, azt, amit a terhesség és szülés költségeire adtam, most kölcsönzöm neked — ahelyett az ötven pengő helyett!

Zörgő rossz parasztkocsi vitte őket a szomszéd faluba, a kocsi huppant a sárban, s a lovak magasra fröcskölték a vizet. Margit óvatosan tartotta karjában a sokféle takarók alá bújtatott csecsemőt, férje is mellette ült s a kis ülésen Erzsi és a bába, mint ceremónia-mester.

Csöndes keresztelő volt, a kicsi templomba apró pléh-hangú harang hívta litániára a nagykendős öregasszonyokat. A barlangszagú hideg sekrestyében pipa és tömjénfüst keveredett dohos miseruhák szagával. A gyerek egész úton sírt, megrémülve zörgéstől és rázástól és sírt az egész keresztelő alatt, Margit zsebkendővel törülgette fejecskéjéről a hideg szenteltvizet.

És helyette ellenemondott az ördögnek — óh, hány ördögnek mondott már ellen ezért a kicsi életért! S míg a pap kezét a gyermek homlokára téve áldó szavakat mormogott, Margit hunyt szemmel szorította magához — édes kicsim! Ha igazi anyád már nem lehettem, legalább igazi keresztanyád leszek! Istenem! Nézd szívemet! Milyen lehet egy igazi anya szíve?...

A keresztelő után Erzsi, aki kissé összekuszálta a dolgokat, most bízva abban, hogy ugyanúgy ismét helyresimít mindent, szemrehányóan szólt Margithoz:

— Mit bolondozol Idával? Ő azt mondja, tisztára a te kedvedért hagyta meg a gyereket és most a nyakán hagyod! Egész kétségbe van esve, hogy mit csináljon! Mondtam, ne féljen, majd én beszélek a fejeddel, kicsit sértődős vagy, de azért nincs rossz szíved! Hát csináljátok meg egy-kettőre azt az örökbefogadást, hogy Idát ne rázza a hideg emiatt!

Margit felkiáltott: én venném! Ő nem adja! Te is lebeszélted! Mit akartok velem! Fejfájósan nyúlt homlokához: — most hagyjuk ezt! Ida még úgysem utazhat, Gyula nemrég írta, még vagy hat hétig várjon türelemmel, neki most ide — oda kell vándorolni, Ida még nem bírná azt a strapát. Ezalatt meggondolhatja magán, mi legyen a gyerekkel!

Margit a gyerek születése előtt mindent szépen eltervezett, úgy képzelte, Ida, amint felkel a gyerekágyból, mindjárt utazik, ő pedig elbocsátja cselédjét és a gyermekkel nyaralni utazik anyósához. Ősszel aztán már úgy érkezik haza lakásába a gyerekkel mint akit közben ő hozott a világra. Persze, a barátok és rokonok tudni fogják a valót, de minek házbeli idegeneknek és futó ismerősöknek megengedni, hogy családi titkaikba belebámuljanak! Margit hosszan megindokolta Ida előtt, hogy erre a látszatra miért kell vigyázni. — Nem azért (Ida titkos gondolatára felelt), hogy én zavartalanul érezhessem magam anyaszerepemben, hanem a gyerek miatt, aki még jellemében is más emberré fejlődik, ha édes szülei mellett jogos otthonában tudja magát, mintha azt érzi, hogy kedves és jó idegenek befogadták. Egy fogadott gyerekkel még a cseléd se bánik úgy, mint ami az édest megilletné, s a gyerek az élet egész vonalán folyton érezni kényszerülne rendellenes állapotát. Ettől meg kell védeni! Margit rettegve gondolt a gyermek lelkére, mi fogja felvérezni? Ki fogja megalázni? Mert ha ő nem igazi anya, a gyerek nem lesz igazi gyerek, a világ egyformán üldözi és egyformán kitaszítja őket védett köreiből. — Nézd Ida, meg sem tudnám magyarázni, hogy egy puszta szó miért olyan lényegesen fontos, — de úgy érzem, nem tudnánk őt annyira szeretni, ha nem szólítana engem anyának, s férjemet apának. Ez a szó atmoszférát teremt és kötelez. Ha csak néni vagyok, a legnagyobb szeretet mellett is más a dolgom mintha a gyermek így szólít: anyám! De mégsem tudnék olyan címet viselni amiről minden idegen jövő-menő tudja, hogy hazugság!

Ilyen beszéd, akármilyen fontos volt is Margitnak, csak monológnak számított, Ida vagy nem értette, vagy nem érdekelte, alig-alig felelt rá. Gondolhatta, hol van még az! és igaza volt, minek előre tervezni? Az élet úgyis csak a maga terveit teljesíti — lám, ha a gyermek most beszélni tudna, e percben nem tudhatná, kinek mondja: anyám!

Otthon Margit egész éjjel hányt és heves görcsei voltak, reggel beszállították a kórházba, gyors vakbélműtétre. Margit félt, nem akart meghalni, rettenetes félt a haláltól! Úgy érezte, olyan zűrzavart hagy maga után, ami még holtában sem engedné pihenni.

Egy hét múlva, mikor lassan visszakapaszkodott a fényes életbe abból a mély kútból, hová a narkózis pillanatában sikoltozva lezuhant, rémálmokkal kevert ébrenlétébe hirtelen belenevetett a gyermek — mi van a kicsivel? — kérdezte ijedten Erzsit — és mi van Idával?

Erzsi már várt erre: jól vannak, nálam laknak, mert a vendégem már hazautazott. Ida úgy gondolja, ha te innen egy hét múlva hazajössz, mi is megjönnénk hozzád ugyanakkor és így mindenki azt hihetné, innen a kórházból hozod a gyereket ... Látod, éppen jókor vagdaltattad fel a hasadat! Evvel a fáradsággal mindjárt szülhettél is volna!

Margit fáradt volt gondolkozni és lelkének ködei közt már nem tudta megkülönböztetni az elmúlt bajt az elmúlt félelemtől. Megkönnyebülten egyezett bele Erzsi tervébe és engedte félénk örömeit kirügyezni.

Távozása előtt a professzor beült hozzá beszélgetni.

— Nem érzett azelőtt is erős fájdalmakat? — kérdezte.

Margit tűnődött — de igen, többször volt petefészek-gyulladásom.

— Á, dehogy. Utólagos engedelmével megnéztem, egészségesek. De a vakbél három helyen le volt nőve, ez lefolyt gyulladások nyoma. Csodálom, hogy nem okozott nagyobb panaszokat.

Margit hirtelen megkérdezte: akkor lehetne még gyermekem?

— Hogyne, az összenövéseken egész egyszerűen lehet segíteni.

Margit szívéből mosoly sugárzott fel: de már nem kell! Már nem kell! És szinte félelmet érzett arra a gondolatra, hogy egy új gyerek veszélyeztethetné ennek az egyetlennek boldogságát.

Úgy beszélték meg, hogy Ida a gyerekkel bejön a kórházba és autón együtt mennek haza. De este lett s még nem jöttek, Margit már a hallban üldögélve várt, már ájuldozott a gyöngeségtől, így férje erélyesen autóba ültette, s hazavitte. Margit egész éjjel beszélt álmában, nyugtalanul hánykolódott, reggel emlékezett rá, hogy egyre csak gyereksírást hallott.

Másnap délelőtt Erzsi széles, kedélyesen perlekedő hangját már hallani lehetett, mielőtt még beért volna a lakásba. Erzsi közölnivalóinak elmondásában nem hagyta magát senkitől sem zavartatni, s intim emlékezéseit nyugodtan folytatta villamosban, utcán, cseléd előtt, ő nem szeretett semmi faksznit. S ha ő valamit mondott, azt jól meghallhatta akárki. Úgy jött be sebbel-lobbal, mint aki gyalog jött messziről, loholva s ezer kellemetlenséggel küzdve.

Margit elkeseredett: — Ki hiszi most el nekem, hogy a gyereket a kórházból hoztam — hiszen bevonulásukat a fél ház végignézte, ki hiszi el, hogy a szopós gyerek csak másnap érkezik anyja után!...

— Milyen sápadt ez a gyerek — kiáltott fel ijedten, mikor a nehezen várt kicsit karjába vehette. Orrcimpái, fülecskéi áttetszőek voltak, mint a viasz, két hét óta kisebb lett, egy szomorú, öreg arcocska nézett Margit arcába.

Most megint elfelejtette előbb Idát megcsókolni és már nem is lehetett, Margit szemrehányóan kiáltott fel: lefogyott ez a gyerek! Ida, mit csináltál vele?

— Én? — Ida megdermedt, mint akit varázslat ütése ér. Jószándékának, amit Erzsi csepegtetett belé útközben, hogy kedves lesz, szelíd és jókedvű, vége volt egy perc alatt. Margit hiába próbálta megengesztelni, szótlanul járt körülöttük, nem titkolva, hogy csak keserű kötelesség tartja itt.

Margit háziorvosa megvizsgálta a gyereket s anyját is, — masszírozni kell a mellét, kevés a teje! — Ida dacosan tűrte a vizsgálatot, de nem volt hajlandó az orvos utasításait követni. —Segítsen neki! — tanácsolta az orvos, — de mikor Margit próbálta megmutatni, hogyan masszírozza, Ida felugrott: fáj! — kiáltotta, s szeméből gyűlölet szikrázott. Még ökleit is felemelte valami ösztönös, dekoratív és állati mozdulattal, mintha karmolni akarna.

Margit lassan lábadozott, sokat feküdt, de a gyereket maga fürdette, ahogy Erzsitől látta. Először azt hitte, összetörik a kezében, de rövid idő alatt ő is megtanulta, hogy kell e csepp életet tenyerén tartva forgatni és emelni. Oly megindítóan kicsi volt! Nem szopott avval a mély, betelt boldogsággal, ahogy Margit más csecsemőknél látta, nyöszörögve kapkodott kezecskéivel, mindig eleresztette a bimbót, keresgélő szájacskájával a levegőből várva segítséget, majd térdecskéit görcsösen felhúzva, fejét csavargatva keservesen sírni kezdett. Margit mesterséges táplálásra gondolt, de az orvos ellenezte, szopjon amíg lehet, az anyatej pótolhatatlan.

— Erőltetned kell az evést — mondta Margit, — rossz bőrben vagy s most kettő helyett kellene táplálkoznod! — De Idának semmi sem ízlett, s mintha csak dacból tenném, azért is keveset evett. Margit nem sejtette, hogy még a kevés ételt is gyakran kihányja titokban, erőszakkal dugva ujját torkába. Sokat járt el hazulról, nem mondta merre? A szoptatás idejét se tartotta be pontosan, ideges, nehéz hangulat feküdt rajtuk, mint összezárt ellenségeken. Az örökbefogadásról nem beszéltek, de mindkettő idegesen várta, hogy a másik hozza szóba. A gyereket egyik se merte szeretni a másik miatt, közönyt színleltek, nehogy árulkodó érzelmüket a másik sérelmesnek találhassa.

Ida hiába élt az úri-osztály védett övében, érzelmei szerint ma is szegény és kiszolgáltatott dolgozó volt. Gyerekkorából gyógyulhatatlan sérüléseket hozott s lázongó lelkiállapota nem változott a házasságban sem. Csak megenyhült, eleinte, mikor még nagyon boldog volt! De mikor el kellett szakadnia férjétől, le kellett rombolni otthonát, megint üldözött és kihasznált féregnek érezte magát e keserű világban. Margithoz egy ideig titkolt hálával ragaszkodott, de terhessége alatt mindig gyötrőbben érezte, hogy neki egy idegen és elkényeztetett úrinő számára kell gyermeket szülni! Azok kedvéért, akik elnyomói és kihasználói voltak egész életében! Szívét vak harag és gyűlölet öntötte el, úgy érezte, hogy tőrbecsalták, bekerítették! Most még testét is, anyaságát is oda kell dobni nekik! Már nemcsak kezével, lábával, derekával kell szolgálnia őket, vérét is kell adni! Ez a hatalmas, gonosz és ármányos fajta ravasz erővel kényszeríti, hogy húst adjon a húsából, lelket a lelkéből! Rátapadnak édes és álnok szavakkal, ügyes úri fölénnyel és kiszívják életét! — Nem, nem fog szoptatni! Átkozta gyengeségét, hiszékeny ostobaságát, hogy felült nekik! Felitta mézzel kevert mérgező szavaikat és gyűlölt hatalmukba adta magát! Most mindent megtett volna, hogy terveiket áthúzza, s örömüket elrontsa. Háborogva emlékezett, milyen boldogan feküdt Margit szép csipkés ágyában karján az ő gyermekével! S ha beteglátogatói meglepetten tréfálkoztak: ez volt hát az operáció? — milyen büszkén mosolygott hát büszke lehet! Könnyen kapta! Igen, a gyermeket is csak gyűlölni tudta, aki még méhében sem volt már az övé! Aki olyan kényes és kevély és gonosz lesz, mint ők! Akit fegyverül szült nekik önmaga ellen! S a keserűség tengere nőtt Ida szívében, semmi sem enyhítette, férje messze volt, s bizonytalanul elérhetetlen, — és ezek itt hiába édeskednek körülötte! Mennél szelídebbek, annál gyanúsabbak! Ezzel hálózták be, ezzel a sima kígyó-okossággal, de már tudja, hogy minden szavuk, minden mosolyuk méreg! Méreg! Hiába sopánkodnak most, s dugják össze háta mögött fejüket, nem fog szoptatni, vegyenek tehenet! Etessék arannyal a gyereket, majd attól meghízik! Egész nap fáj a háta és reszket a keze, még az egészségét is elrabolnák? Gúnyosan nézte Margit kétszínű gondoskodását, ahogy jobbnál jobb falatokkal hízelgi körül — az én belemen át hízlalná a gyerekét! S mint vak rögeszme, burjánzott szívében a gondolat, ha magát rontja, a gyereket rontja, s ezzel Margitot meg tudja gyötörni!

Idának a gyűlölet ötleteket adott, kedvtelve húzta sétáját, ha a szoptatás ideje elérkezett. — Margit egyszer szobájába lépve megdöbbenve látta, hogy a cseléd előtt szoptat. És nemsokára a környékbeli üzletekben, ha Margit vásárolni tért be, mind többen emlékeztek, hogy ő az a hölgy, aki fiatal rokona gyermekét örökbe akarja fogadni! Margit elküldte a cselédet és üzletet változtatott s férjével megbeszélte, hogy felmondják a lakást és el fognak költözni innen, más városrészbe.

Margit egyedül volt otthon a gyermekkel. Ida, mint rendesen, a városba ment, férje a kaszinóba, s most hogy csak bejárónőt mert tartani, cseléd se volt a lakásban. A gyermek aludt függönyös kocsijában, Margit az ablaknál ült, az utcára lassan ereszkedő alkony csavarta szürke fátyolát s az ablakon át belépve lágy félhomályt szűrt a bútorok közé is. Margit az órát nézte, Idának már haza kell érkezni, nemsokára éhesen ébred a gyermek. De Ida nem jött, már hét óra elmúlt, kint sorban felgyúltak az utcalámpák, s felettük egy felsőbb emeleten nemsokára a csillagok is. A külső lámpák fénye hosszú csíkokkal kúszott a szoba homályába s ugráló fényfigurákkal permetezte be a mennyezetet. Olyan különös csend volt, egy távoli lakásból halk zongoraszó folyt át, de ez is csak élesebbre formálta a némaságot, ami Margitot körülfogta. Gyerekkori esték jutottak eszébe, mikor ágyban feküdt, s már eloltották a lámpát, — ő még soká és szorongva nézte a plafon köddel vibráló fényeit. Azt gondolta, ebben a furcsa félhomályban nem tud múlni az idő, ez mindig így marad, ez a félős némaság. Most is, míg ült a gyermek mellett, úgy érezte, valami megállt, az élet dolgozó, dohogó nagy kerekeinek zakatolása állt le, e csend a fojtott várakozásé ... csak ez a szűk fény és sápadt árny maradt az életből, a távoli zongora is csak gyenge árnyék, — és szívét ugyanaz a gyermekkori szomorúság öntötte el, mely még ingadozik, vajon halk, édes sírásba enyhüljön-e? vagy hangos sikoltással hívjon segítséget?

És Ida még mindig nem jött, a gyermek halk nyöszörgéssel ébredezett s felbukdácsolva álma meleg fürdőjéből, hangos sírással nyitotta szemét a szúrós valóságra. Margit felvette, szárazba tette, a gyerek csak sírt, föl-alá járt vele — Édesem! Kedvesem! — dúdolta neki, a gyerek el-elakadt, de csak hogy újult fájdalommal kezdhesse újra. ... édesem... életem... — zümmögte Margit — ó, éhes vagy! Éhes! Mit adjak? Mit tegyek?

És Ida nem jön ... mindjárt kilenc ... még beteg lesz ... talán teát adok neki ... de nincs dudlim, se üvegem...

Margit most először látta világosan, hogy a gyerek, akiért oly keserű harc folyik, tulajdonképpen nem kell senkinek! Senki sem szereti és senki sem félti! Senki sem törődik vele! — Csak én! De mit ér?

... tudok enni adni neked ki virágom?... Véremet adnám, de tejem nincs! Néznem kell tehetetlen, hogy sírsz, hogy szenvedsz... hogy kapkodsz az édes mell után, ami nincs... nincs... nem jön... Az én szeretetem haszontalan! Csak szavaim vannak... csak könnyeim vannak...

Ida nem jön, a gyerek belefáradt a sírásba, vörösen kimerülten szorítja ki rekedt hangocskáit, kezével csapkod, lábait görcsösen felhúzza fájós üres kis hasáig... Margit tehetetlenül felzokog és valami meggondolatlan, kétségbeesett mozdulattal tépi fel ruháját, s a szepegőre csendesedett gyermeket meztelen mellére szorítja... A kicsi egy percig megkönnyebbülten, boldog kis nyöszörgésekkel keresgél, aztán felsír újra, szívfacsaró kétségbeesett panasszal. Margit vele zokog — Milyen nyomorult vagyok! Még be is csaplak! Istenem! Mit tegyek! Ida gonosz! Őrült! A gyerek éhenhalhat és nem bánja!

A gyerek lélegzete kifullad, rekedten, szakadozottan trombitál, Margit kimegy vele a konyhába s teát főz. Kis ezüstkanállal igyekszik pár csöppet szájába önteni, de a gyerek kétségbeesetten kapja el fejét a hideg kanáltól, s tiltakozó sírással spricceli vissza az italt. És Margit most izgalomtól, haragtól és szeretettől megzavartan szájába veszi a teát, s a gyermekre hajolva, ajkát ajkához illesztve megitatja őt, mint fiókáját a madár...

Ida tíz óra után érkezett meg és Margit nem fogadta sikoltozva, nem ugrott arcának, hogy az elmúlt szörnyű órákért bosszút vegyen. Csak hangja ütött, mint ostor.

— Hol voltál?

— A főpostán.

— Mostanig?

— Vásároltam is.

— Nyolckor zárnak.

— És sétáltam! Nem szabad nekem sétálni? Talán szoptatós dadátok vagyok?

— Nem. De anya sem. Nem érdemled meg, hogy így nevezzen!

— Nem is akarom. A tied. Megrendelted! És szeretném tudni, meddig akarsz még várni? Mikor óhajtod örökbefogadni?

— Akár holnap. legyen már vége ennek. Nem bírom tovább idegekkel! De én nem így képzeltem, Ida!

Másnap az árvaszéknél megtudták, amire nem gondolt egyikük sem, hogy az örökbefogadási szerződés megkötéséhez a törvényes apa beleegyezése szükséges, ha távol van, közjegyzőileg hitelesített írásbeli beleegyezés.

Idegességükben ez a váratlan akadály majdnem kétségbeejtőnek látszott, de Margit összeszedte magát:

— Ha kábelen kéred, két hét alatt itt lehet a válasz.

A kábelt feladták s kissé enyhültebben vártak. De Margit szívét most új félelem kísértette: mi lenne, ha Gyula váratlanul nem adná meg beleegyezését?

Ida már pakolt, majdnem vidáman, keveset volt otthon, útlevél után járt, elszállította bútorait és körülményes fáradozásokkal el is indította Amerika felé. Margit már nem leste érkezését, kora reggel már kinn állt a konyhában, s vajlevest főzött, elosztotta hat egyforma üvegbe, vigyázva kigőzölte. Konyhája új edényekkel szaporodott, fehér lábasok, fehér merőkanál, szűrő és tölcsér, s gömbölyű hordenzimes dobozok sorakoztak a polcon, hirdetve egy éhes csecsemő édes jelenlétét. Fehér flanelbe csavarva óvatosan vitte be kicsinyének a langyos reggelit — pár nap alatt a kicsi már megismerte az üveget s édesen rágőgicsélt. Margit örvendezett ezen — és el is szomorodott — istenem! Az éhes gyerek szívének a bőséges tejet-csöpögő üveg épp oly boldogító látvány mint az édes, eleven anyamell!

Ida pár napig rendszertelenül szoptatott még, egy nap abbahagyta szó nélkül. Margit ezt némán vette tudomásul, de szíve fájt, mintha neki kellett volna búcsúzni. Vajon gondolt-e rá Ida, mikor utoljára vette mellére csecsemőjét, hogy — utoljára volt...

Idán nem látszottak érzelmek, telve volt ügyekkel, levelezett, csomagolt — egy nap Margit halk éneklését hallotta meg a csukott ajtón át, kicsi, naiv dalocskát énekelt: Tapsi, tapsi mamának! Cukrot ad a babának! Margit dermedten hallgatta, de a gyerek itt volt! Nem volt vele! — Margit szívét zavaros, nyugtalanító fájdalom szorította össze.

A gyerek láthatólag könnyen tűrte a táplálkozás gyors megváltozását, boldogan, s telhetetlenül szopott, s kezecskéivel oly erősen szorította az üveget, hogy alig lehetett elvenni tőle. Pár nap alatt mintha már színesebb, s gömbölyűbb lett volna.

Margit férje is gyakran odaállt a kocsi mellé, érdeklődve nézte a kicsit, vidáman meg-megrázva felette a színes csörgőt — család: — gondolta Margit s szívében halkan zsongott az öröm.

De egy reggel, mikor fölébehajolt, Margit nyitott szemekkel találta, nem sírt, de arca fehér volt, mint a papíros. Margit rémülten vette karjába, ekkor a gyermek hangtalanul hányni kezdett, — Margit jajgatására Ida kijött a másik szobából, némán, fekete szemekkel nézte —Meg fog halni! — mondta mint ítéletet, természetellenes hideg nyugalommal.

Margit felsírt: Tudom, szeretnéd! — orvosért telefonált, a gyerek hideg volt, s mégis 40 fok körül járt hőmérséklete. — Ki tudod ejteni szádon ezt a szörnyűt! Mikor Erzsinél laktál, akkor is ezt mondtad! Mert szeretnéd! Ezt szeretnéd! Lelketlen vagy! Akkor se szoptattad rendesen! Pedig senki sem lesett! Senki sem parancsolt! Szerethetted volna! nem zavartalak benne! De hogy is várhattam jót a te szívedtől!

Két napig tartott a rémület, harmadnap a gyerek jobban lett, bágyadt kezecskéi megint megkapaszkodtak a langyos üvegbe...

Ida ekkor Margit elé lépett: Ma elutazom!

— Megjött Gyula írása? — kérdezte Margit meglepetten.

— Nem. De nem várok tovább. A gyerek itt marad, tied. Én nem vesztegetem tovább itt az időt.

Sokáig nézték egymást csendben, farkas-szemet néztek.

— Csak a szerződés megkötése után utazhatsz el! — mondta Margit.

— Nem várok.

Margit sokára szólalt meg vontatottan hangsúlyozva szavait: — mondd, el akarod vinni a gyereket? — Ida megrázkódott: Nem! Margit közelhajolt hozzá:

— Tehát évek múlva... amikor már nemcsak fáj... amikor már megölnél vele... — akkor akarsz értejönni! Azt hiszed, ravasz voltál? Azt hiszed, nem látok a szívedbe? Azért nem akarsz most várni!

Ida nem felelt, zöldesen sápadt arcában feketén lángoltak szemei.

— Tudom, most nem viheted el. Most itt hagyod, neveljem! Aztán, ha módodban lesz, be fogsz állítani váratlanul ... adjam oda a gyereket, tied! Milyen puhának gondolsz engem! hallgasd csak: ha tényleg elutazol, én, amint kitetted a lábad, elviszem a gyereket, elviszem a lelencházba!

Ida megfordult és bevágta az ajtót. Margit a gyerek kocsija mellé ült, nehéz homlokát ráhajtva a kicsi kézre. Látta magát, ideges élénken, amint karjában a gyerekkel megy a lelencház felé ... Megvonaglott: Nem! És látta magán, ahogy jár az utcán, mellette a kislány — és Ida jön, kinyújtja kezét feléje: Én szültem! Enyém!

Margit nem tudja, mi lesz holnap? Mire képes Ida! Mire képes ő maga? És mi vár a gyermekre? Melyik sors? A kicsi nyugodtan alszik, nem tud semmit a keserű harcról, mely életét intézi...

Mikor Gyula beleegyezése megérkezett, már minden elő volt készítve, a szerződést csak alá kellett írni. Míg Ida a szerződés fölé hajolt, hogy aláírja, Margit nem vette le róla szemét. — Ida arckifejezése most éppen olyan volt, mint abban a percben, mikor az orvos megmondta nekik, hogy elkéstek! Tágranyitott szemeiben ugyanaz a gyermekesen rémült csodálkozás...

Indulás előtt Ida arca elé emelte a gyermeket: Csókold meg!

Ida összeszorított fogakkal mosolygott, s szemei ferdére húzódtak a régi kedves kifejezéssel. Megérintette a gyermek homlokát: Aztán ... ne rosszalkodj ám! Nevetve ment ki az ajtón. Margit ismerte a hangját. Egyszerre tud sírni és nevetni.

De Ida csak egy volt, a többi anya itt maradt. És mind, az egész félelmes szervezet kíváncsi rosszakarattal nézte, hogy fog Margit megbírózni a feladattal, melyre nem Isten rendelte csak a maga vakmerő akarata, — Margit keserűen tudta, hogy diadal volna nekik, ha nem sikerülne... Még saját cselédje is leskelődött utána, ha a gyerek sírt valamiért, be-berohant és vizsgálódó szemekkel nézett körül — be is vallotta: Ida nagyságos asszony mielőtt elment, megbízott, hogy tartsam szemmel a gyereket! — Margit kidobta a cselédet — Miért teszed ezt velem, Ida! — kiáltott a láthatatlanra, aki sok ezer kilóméteren át is benézett a falon, engesztelhetetlen sötét szemeivel.

E napokban sógornője lakott náluk, ki pár napra érkezett vidékről, terebélyes anya, — Margit érezte, hogy körülményes gondoskodását a gyermekért ugyanolyan gyanakvó rosszakarattal nézi, mint a többiek. Megértette őr, hisz az egyetlen dolog, amit életében véghez tudott vinni, hogy gyermeket hozott a világra, oly nagy cselekedetnek tűnt fel előtte, amit nem lehet akárkinek kedvtelésből leutánozni! Isten nem engedheti! Pár hét múlva anyósa érkezett hozzájuk, s meglepetten kiáltott fel: Mi az, nálatok kisgyerek van? Margit megkérdezte sógornőjét, miért nem szólt otthon a gyerekről? — Gondoltam, közben úgyis megunod! — s megvető, fitymáló mozdulattal húzta el vékony ajkait.

De a gyerek édes volt, gyönyörű! Kövér kis testéről kacagott az öröm, már felismerte "aput" és "anyut", s ha apu fölébe-hajolva fütyörészett neki, utánakapott a hangnak, mint halacska, ha morzsát lát. Margit túláradó hálával érezte: szebb minden képzeletnél! Szebb és több mint álmai ígérték, nem, ilyen boldogító gyönyörűséget nem lehetett elképzelni!...

Szakértelemmel tudta már füröszteni és pólyázni, akár egy igazi. A gyermek szép fejlődését még ők, az igazik se tagadhatták, Margit azt hitte, hogy anya-ismerősei mily kedvtelve nézik a tisztába tevés nem szalonképes műveletét, sőt izgatottan, s valami felpezsgett szenvedély aktív résztkérő vágyával — csak akkor értette meg őket, mikor lánykája már nagyocska volt, s ha ő véletlenül meglátott egy kipólyált csecsemőt, e látvány benne ugyanazt a szívfájdító izgalmat keltette fel — ő is sírni tudott volna az elmúlt boldogság után, — mert e csodálatos hónapok emléke az anyák szívében szomjasabb vággyal zeng vissza, mint elmúlt szerelemé. A gyermek nő és egyre távolodik a forrástól, de a forrás nem tudja elfelejteni, hogy egyszer táplálta őt...

Ragyogó májusi nap sütött odakinn, Margit is levitte sétálni kicsinyét, mint a többiek, — a baba-korzón kocsik torlódtak, s tértek ki egymásnak, az ünnepélyesen lépegető anyák hivalkodva méregették egymást s a másik gyerekét, íme, a paradicsom, ahová ő is bejutott, a paradicsom, amit valamikor hangyák és lárvák komikus nyüzsgésének nevezett! Félénken, behúzott nyakkal próbált elvegyülni köztük, leste mozdulataikat, az ösztönöst, amit neki tanulni kell. És folyton ismerőstől rettegett, rettegett, hogy lopott boldogságában leleplezik! és a fölriasztott anyaraj úgy fog nekiesni, mint álruhás árulónak, ki szentelt falaik közé orvul belopakodott.

Mert nem bocsátottak meg és nem segítettek neki. Margit úgy felkészült már sértéseikre, hogy akkor csodálkozott, ha a sértés véletlenül elmaradt. Orvosuk tanácsára kvarcolni vitte a gyereket, az orvos felesége ritkán mulasztotta el, hogy csak úgy futtában, az előszobában kedveskedő hangon valami gyilkosat ne mondjon neki. Margit egyszer, mert a gyermek félt a kvarctól és keservesen sírt, évődve kiáltott rá: Hallgass! Mert mindjárt leharapom a fejedet! — s úgy érezte, most sikerült neki az ösztönös anyahangot eltalálni, de az orvos felesége megbotránkozva kiáltott fel: Na de ilyet mondani! Látszik, hogy nem vagy igazi anya! — igen, gyűlöletében még a kedvező alkalmat sem tudta bevárni, hogy elkiálthassa: Nem vagy igazi! És Margit megalázva érezte, ha igazi volna, talán sikerülne neki a gyermeket elcsendesíteni...

S most már mindig rejtőzve hazugságok közt és rossz lelkiismerettel kell élni! mint báránybőrbe bújt farkasnak a bárányok közt! És egyszer jönni fog a nehéz óra, mikor semmivé foszlik minden áldozat, amikor majd vallani kell és sírva védekezni: — Egyszer a gyermek majd kérdezni fog... és ítélkezni ...

A vakációt férje édesanyjánál akarták tölteni, Margit hálával gondolt rá, mert úgy örvendezett a gyereknek s annyi szeretettel érdeklődött utána, mintha vérbeli unokája volna. Kissé aggódva készülődtek az útra, mégis, többórás vonatozás sok még egy három hónapos gyereknek! A vonaton egy-kettőre ismerősökre akadtak, férje szülővárosában lakó barátokra és rokonokra, s mindenkinek nagy volt a meglepetése, mikor Margitot meglátták, pólyás babával karjában. Különösen az asszonyok öröme volt csillapíthatatlan, körülfogták Margitot, boldog örvendezéssel: Jé, nem is tudtuk, hogy kisbabátok van! Mutasd! — Hárman is nyúltak feléje és örvendező kis sikolyokkal kapkodtak arcához: — Te hallod! Hisz ez remek kölyök! Édes! Mennyi idős? Ne mondd! Félévesnek is nagy! Ni csak! Hogy néz! Én vagyon a Kovács néni, ha éppen tudni akarod! Jaj de irigyellek! Az enyim már hatéves! Már el is felejtettem ezt az édes gyerekszagot! Olyan, mint egy hajas baba! Nem kell még tisztába tenni? Mégis csak nagyszerű nő vagy te, Margit!

Margit ijedten, büszkén és összezavarodva fogadta a dicséreteket, tudta, ez a legtöbb, amit egyik nő adhat a másiknak. De ő mindezt hazugság árán kapja, mégis büszkén mosolyog, mintha valami érdeme lenne... Dehát nem is kérdezték! Hogyan állítsa meg ezt az örvendező áradatot? Kiáltsa nekik: Nem az enyém! nem igazi gyerek, ...csak olyan — fogadott! — magához szorította a gyereket: Nem! Igazi! Igazi! Én nem foglak megtagadni.

A férfiak lassan kihúzódtak a fülkéből, kimentek szivarozni, magukba hagyva az asszonyokat. Margit majdnem félt köztük egyedül, most csupa anya van együtt, az a társaság, mely eddig varázsütésre elhallgatott, ha ő közéjük lépett. De most beszélni fognak, beszélni, ahogy csak beavatottak előtt lehet, ahogy profán fül nem hallhatja őket soha.

Hangot is változtattak ösztönös egyetértéssel, amint az utolsó férfi kitette lábát. — Hol szültél? — kérdezték egyszerre hárman is Margittól. Margit őrült zavarban dadogott: otthon ...

— Ne mondd! Ilyet még nem is hallottam! Mikor Pesten annyi nagyszerű klinika és szanatórium van! (Margit rémülten gondolta, hogy talán most teljes tájékozatlanságát árulta el, s mint nehéz vizsgán, drukkolva várta, milyen új kérdés következik?)

— Rendesen feküdt a gyerek? Elég nagy feje van! Nálam az első gyereknél csak másfél nap múlva jöttek a tolófájások, hát képzelhetitek! — Egyszerre beszéltek, Margit nem is tudta, melyik mit mond? — nekem végig ilyen magasan feküdt — mondta valamelyik és Margit hasán mutatta, milyen magasan — Margit lapulva és ijedezve tűrte az érintést, valahogy meg ne rezzenjen tőle, mert elárulja magát, hogy olyan szégyenlős, mint egy szűz. A férfiak sohasem érintik egymást — gondolta, — de a nők állati meghittséggel nyúlnak egymás testéhez, mintha valami közös vérkeringés tartaná össze őket, mintha nem volnának oly élesen elkülönböződve, mint a férfiak. Számukra a gyermek teste közeli test, érzésük szerint sokáig egészen azonos velük, s a gyermektől csak egy lépcsőfok a másik asszony, következő szem a közös sors láncolatában. De nincs is értelme az ijedezésnek, az asszonyok oly közömbös tárgyilagossággal érintik egymást, akár egy ruhaszöveten rajzolnák fel ujjukkal a szabás vonalát.

— Mostanában már nem várják be, míg az asszony bereped, előre bevágják, mondhatom, a szülés még hagyján! De mikor jönnek a varratokkal! Az egész cécóból ezt bírtam a legnehezebben! Szoptatsz még — kérdezte egyikük Margittól, s most valamennyien Margit szégyenkező mellére néztek.

Milyen különös, szégyentelen tej- és fájdalom-szagú szekta ez, ami így egy vasúti fülkébe szorulva félelem nélkül emlékezik az élet nagy megállóiról! Ki hinné, milyen fullasztó vad téma folyik itt benn, a férfiak kinn az ablakhoz támaszkodva nyilván üzletről és politikáról tárgyalnak, cserélgetve titoktalan gondolataikat, boldog férfiak! Életük sima és világos, nem nyúlnak egymás sebzett szívéhez! S kint a táj is milyen egyszerű titoktalan, fa és domb vidám kedvességgel mutatja fiatal szépségét az ablakon át; velük fut egy darabig, s ha eltűnik is, egy-egy fordulónál még visszabukkan, mint kocsi után szaladó gyerek alakja.

A csecsemő a vonat ritmikus rázásától mélyen alszik Margit ölében, de már evés ideje van. Margit ujjával gyengéden ütögeti állacskáját. Tejet önt át a termoszból a szopósüvegbe, s a gyermek ajkához illeszti ébresztőül, ez az üveg fehér anyaságának szelíd szimbóluma.

Lelkemnek gyermeke! — mégis, rettegve gondol a jövőre, vajon megvédheti-e a fájdalomtól drága kis életét, úgy, mintha igazi volna? Egyedül van, ezek az anyák, s a többi is mind nem lesznek irgalmasok, titkát nem őrzik meg, és nem fogják szánni a gyermek gyenge lelkét sem. Talán játszótéri pajtása szól neki először arról, amit anyjától hallott, egyszer talán iskolából jön majd haza bezárult szívében a hírrel, mely robbanni tud, mint dinamit. A sors minden nap új árat kér öröméért, s úgy fogja őt állandó rettegésben tartani, mint vadászfegyver a rejtező nyulat.

A gyerekből nemsokára pajkos kislány lett, csintalan, mint egy fiú, s ha megbüntetik, szeme éppúgy elsötétül, s ugyanaz a dac lángol fel benne, mint Ida szemeiben. Egy őrizetlen pillanatban építőköveit kidobálja az ablakból egy sétáló bácsi fejére. A bácsi felháborodottan ordít, Margit zavartan kér bocsánatot — aztán a szepegő gyereket szó nélkül a fürdőszobába vezeti, s rázárja az ajtót. A gyerek éktelenül bömböl, — jön a házmester, hogy bocsánat, de a lakók szóltak, mit tetszik csinálni a gyerekkel? Az egész házban hallatszik mennyire sír. Margit elpirul — a házmester talán nem tud semmit. De ha ő most igazi anya volna, fölényesen kidobná üzenetével. Ehelyett megszégyenülten dadog.

A gyerek imádja a mesét, nevelőnője nem győzi meséléssel. Margit egyszer akkor nyit rájuk, mikor a Hófehérke történetét olvassák, a gyerek ismeri már, de mindig újra izgalomba jön tőle. Most is magából kikelten kiabál: Rossz mostoha! Rossz! Rossz! Összefirkálom arcát, olyan rossz!

Igaz, a mostoha rossz. A jó mostoha történetét még nem írták meg, ilyen nincs is. De vajon milyen ürüggyel mondhatná, hogy Hófehérkét ne olvassanak?

Egyszer pólyás babával érkező látogatójuk jön, a délután folyamán anyukája meg is szoptatja a babát. Margit kislánya kitágult szemekkel izgalomból pirosan nézi, világért sem menne közelükből. Este Margit nyakába kapaszkodik, forrón hozzásimulva: Mondd, úgy én is szoptam a melledből? És fölsejlő boldog emlékek ragyognak szemében, hálával ragyognak Margit elsápadó arcába.