Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · ŐRJÁRAT
HALÁSZ GYULA: ÉDES ANYANYELVÜNK
Napilapból nyírtam ki ezt a leletemet:
«...ha akadhat... újság, amelyik... a magyar sajtószabadság megszüntetését követeli, ez az ... nagyzási hóbortra valló eljárás csak azoknak a malmára hajtja a vizet, akik Magyarország nemzeti létét és függetlenségét féltik...»
Csínyján a közmondásokkal és közmondásszerű szólásokkal! - jegyeztem jegyzetem mellé.
A képesbeszéd malma abban különbözik a többi, tisztes vízimalomtól, hogy nem kívánatos dolgokat őröl. Jószándékú embernek, jó ügynek nem «hajtjuk malmára a vizet».
Ellenségünknek néha igen - akaratlanul. Elítélő, figyelmeztető célzattal szoktuk mondani: «Hiszen ezzel az ő malmára hajtod a vizet»!
Barátomat nem kérem arra, hogy hajtsa malmomra a vizet. Ezzel azt ismerném be, hogy rosszban sántikálok. (Jóban nem lehet sántikálni.)
«A maga malmára hajtja a vizet» - A közmondásnak ez az alakja elárulja az önző szándékot. Olyasféle az értelme, mint ennek a másiknak: «Minden szentnek maga felé hajlik a keze.» - Ezt sem dicséretnek szánták.
Hasonló ezekhez a szintén gyakran félreértett «Kéz kezet mos». A kézmosás is gyanús. Cinkosok szövetkeznek ezzel a jelszóval, nem tisztakezű segítőtársak.
A malomról jut eszembe a mondás: «Isten malma lassan őröl.» - Van, aki bátorítást érez ki belőle s azt hiszi, ráér még jó útra térni, hiszen lassan őröl a malom. Pedig a nyomaték nem a lassúságon, az őrlésen van. A bűnhődés késik, de nem múlik. Jaj annak, aki Isten malmába kerül!
A félreértett, tévesen idézett közmondások, közmondásszerű szólások, szálló igék példái vaskosabb kötetet töltenének meg, mint maguk a mondások. Tollforgatók haszonnal forgathatnák.
Kávéházban hallottam:
«Szent és sérthetetlen, amit én mondok.»
Az emlékező tehetség, úgylátszik, nem szent és sérthetetlen, vagy legalább is nem megbízható.
Német eredetre gyanús ez az idegenből fordított mondat:
«Szilárd talpra fogja állítani a római uralmat.»
Kevesebb több lett volna. Jelző nélkül szilárdabban állna a talpán. Talpra magyar!
Idegen hatásra vall magyar szövegben ez a mondás:
«Kígyót, békát hány rá.»
Mi tagadás, ez kézzelfoghatóbb, mint a megszokott kifejezés, sőt hátborzongatóbb. Mi mégis többnyire megelégszünk azzal, hogy kígyót-békát kiáltsunk valakire. A magyar csak képletesen dobálódzik ilyen hülőkkel: a kígyó-béka így is visszahull a vádaskodóra és rágalmazóra.
A szónokló kortest is a készen kínálkozó szólás tréfálta meg, amikor a beszéd hevében így ajánlotta jelöltjét híveinek:
«A jelölt az egész országot jobb létre fogja szenderíteni.»
Ser szeri, se száma az ilyen kész szólamoknak nyelvünkben. Minden nyelv teli van velük. Szükség is van rájuk. Csak ügyeljünk, hogy a maguk helyén éljünk velük s ne félig jegyezzük meg jelentésüket.
De még a helyes értelemben és alakjában használt szólás is visszásan hat néha. A képesbeszéd képe - kivált, ha nincs agyonkoptatva - közvetlenül is hat, nemcsak metaforaként. Ennek az első jelentésnek esett áldozatul ez az akaratlan humorú mondat:
«A kis köztársaság (Transzvál) szemrebbenés nélkül vette fel a föléje dobott kesztyűt...»
A szövegből kitűnik, - s ezt a búrok is tudták, még jobban a történetíró, - hogy itt élet-halálról van szó. A délafrikai háborúról. A kesztyűfelvétel vérszegény és mesterkélt hasonlatából nem érezzük ki a hősiességet. Megjelenítjük a képet, amint fölvesz valaki egy kesztyűt a földről és elmosolyodunk, - szemrebbenés nélkül (!) merészeli megcselekedni ezt a szörnyűséget. Háború és kesztyű - mekkora aránytalanság! Valóságos képzavar.
A kesztyűről jut eszembe a sokat emlegetett gyermekcipő. (Vigyázat: német gyártmány!) Négerekről olvastam ezt a furcsaságot:
«Ne feledjük, hogy a négerek még gyermekcipőben topogtak, amikor az európai népek már...»
A négerek ma sem járnak gyermekcipőben. És gyermekszobájuk sincs szegényeknek.
A lótenyésztésről is vakmerőség volna azt írni, hogy ...gyermekcipőben járt valaha is. Pulszky Ferenc egészséges nyelvérzékkel írta (1841-ben): «Irodalmunk még gyermekségét éli.» Ez magyarul van. A gyermekcipő idegen kaptafára készült.
Az ilyen kifejezések óvatosságra intenek. Könnyen nevetségbe fullasztják mondanivalónkat. Hibás szóhasználattal ezt mondhatnám: «kesztyűs kézzel» nyúljunk hozzájuk. A kesztyűs kéz nem a megfontoltságra céloz, hanem a finomságra, tapintatra, bár elég szerencsétlenül és tapintatlanul. Kétlem ugyanis, hogy a kesztyűs kéz gyöngédebb a kesztyűtlennél. De ha már ez a közkeletű értelme, ne essünk bele ebbe az ellenmondásba:
«Kérjük, ne bánjon el olyan kesztyűs kézzel a nagytőkével sem.»
Az igekötő kétszeresen is rossz helyre tévedt. A bánásmódnak nem elbánás a vége. Aki kesztyűs kézzel bánik valamivel vagy valakivel, az egyáltalában nem bánik el vele. Az elbánás merőben más valami. Cseppet sem dicséretes, amikor fürdőhelyen «finoman bánnak el az idegenekkel». - A kényszernyugdíjazásra jobban ráillik az öntudatlan humorú szó: végelbánás.
Sokan kérdezték tőlem, hogy bántak el velünk a hadifogságban.
- Elbántak, igazad van - feleltem.
A bánni ige folyamatos, az elbánni befejezett jelentésű. Bánni lehet valakivel jól vagy rosszul, elbánni csak rosszul lehet. Bánhatunk valakivel úgy, mint a hímes tojással, de nem mondhatom, hogy úgy bántak el (!) vele, mint a hímes tojással.
Társa a kesztyűs kéznek, de jóval kényesebb szó a szőrmentében. A macskára ráillik, annak jól is esik, ha szőrmentében simogatják. Ember, asszony, úgy lehet, megharagszik érte.
Mozgósítsuk egy kissé képzelőtehetségünket, hogy ne keveredjünk kínos képzavarokba. Kísérjük végig a képet, ne csapjunk át félúton egyikből a másikba és irgalmatlanul húzzuk át, ha például ilyesmi buggyan ki tollunk alól:
«A város arculata eddig a napig nyúlik vissza, mert ez a nap olyan szilárd határkő, mely...»
«Tomboló» képzavarba bonyolódott az is, aki az angol helyesírásban «tomboló szabályok erdejét» emlegette. Az erdő csak sűrű, de nem tombol.
Egyik délutáni lapunk büszkén írta önmagáról, hogy ő «hóna alá nyúl az új magyar úszógenerációnak». - Talán bizony az úszók lenge öltözéke csábította erre a csiklandó műveletre. Elég lett volna, ha felkarolja. Ez is testi szó ugyan, de a képből, amit felidéz, jóformán már kiveszett a szó első jelentése. Szemléltető a kifejezés, noha talán már nem is gondolunk a karra, minthogy a kifejező és szemléltető szó hallatára sem igen jut eszünkbe a fej és a szem. A testrészeket jelentő szavakból eredő igék, főnevek, melléknevek és szólások ezrei nélkül szegényes lenne a nyelvünk. Beszélni sem tudnánk nélkülük. Egész kis szótárt állítottam össze belőlük, egyre fokozódó ámulattal, hogy milyen kifogyhatatlanul leleményes a szóalkotás. [*] Bizonyosan más nyelvek szókincsében is éppen így megvannak ezek. De nem mind fordítható le magyarra. Aki a hóna alá nyúl mondást emígy nyersen fordítja le németből, ne csodálkozzék, ha szavának nem átvitt értelme jut eszünkbe, hanem csakis és pusztán a csiklandozás.
[*] Drága barátunkkal, Kosztolányival napokig 'eljátszogattunk, melyikünk bukkan rá - még egy utolsóra, amikor már azt hittük, végleg kimerítettük valamennyit. Minduntalan újabb és újabb szavak és szólások tolultak nyelvünkre. (Talpraesett, ujjong, vállal, könyököl, orrol, szájas, nyakas, arcátlan, vastagbőrű, körömszakadtáig... és a többi ezer.