Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

Kmetty János kiállítása a Fraenkel-szalónban nem kis meglepetés számba ment, mert ábrázolásmódjának lényeges átalakulását mutatta. Új alkotóelem jelentkezett festményein, amely eddigi műveiből majdnem teljesen hiányzott: a lágyan oldott festőiség.

Az egykori Kmetty igen tartózkodóan, szinte kimérten szerkesztette meg halvány-világos színekkel festett csendéletkompozicióit. Érzelmi világot nem igen árult el, inkább valami intellektuális kiszámítottság, mint meleg és tudattalan gyönyörködés áradt képeiről. Ezek a csendéletek halkszavú, szinte szűzies feljegyzések voltak arról, hogy a művész képzeletében miképpen rendezi el maga körül hétköznapi világát. Volt ezekben a képekben valami dacos aszkézis, valami önként vállalt lemondás, valami félelem mindentől, ami érzékiesen meleg és túláradó, mintha a művész félt volna az élet sodró árjától és elzárkózott volna előle abstrakcióinak csöndes és egy kissé hideg világába.

Mint a legtöbb művésznél, akit alakító vágya szakadatlanul rabságban tart és nem enged egyszer már elért és bevált formák sablónjaiban lustálkodni, az érett férfikor Kmettynek is változást, gazdagodást és kiteljesedést hozott. Még pedig akkora arányút, hogy első pillanatra a mai és az egykori Kmetty között szinte áthidalhatatlannak látszik a szakadék. Mégis az, aki hozzászokott, hogy művészi alkotásokat kialakulásuk elemeire bontson, rá fog jönni arra, hogy Kmetty mai műveibe teljes mértékben átmentette a képszerkesztés biztos arányosságát, kimért egyensúlyát. De ehhez nem csekély érzelmi, színbeli kivirágzást kapcsolt, könnyedebben és folyamatosabban fest. Önmagára erőszakolt, kimért tartózkodása megszünt. Az elszánt tervezgetőből lirikus lett, aki ha még mindig egy kissé tartózkodóan is, örülni tud az érzékiesebben jelentkező szépségnek. Ma már nem áll külön művétől, beléjeolvad, az ifjúság elszánt szögletessége lekopott róla, folyamatos gördülékenységgel bontakozik ki érzéseinek halk, de jólesően meleg világa. Ma is csendéletfestő, még talán tájképein és jelenetes alakos képein is. Ma sem keres történést, ma sem hevítik erős és kavargó érzelmek, festményei nyugodt, szinte elmerengő állapotok visszatükröződései. Hiába festi meg magát energikus kiállásban, amint dacosan áll szembe a világgal, mintha meghódításra indulna, képzelete ma sem forradalmian átalakítható, Kmetty ma is az intimitás megszólaltatója, de ez az intimitás a maga lágy és festői bensőségében kétségtelenül új és jelentős érték.

A változás színeinek átalakulásában és gazdagodásában is feltűnő. Egykori halvány és világos színei eltüntek, mélyebb zengésű meleg és sötétebb színek léptek helyükbe. Az egykori keménység helyett olvadékony könnyedséget találunk, a színek is azt a halk gyönyörködést hirdetik, amely ma Kmetty művészetét áthatja.

*

Perlrott-Csaba Vilmos, mai festészetünknek ez az idegesen hányódó vándora a Tamás-galériában látott kiállításon körülbelül ugyanazt az ábrázolásmódot, ugyanazt a lelkiséget mutatta, mint amelyet eddig kínált nekünk. Valamikor a naturalizmus iskoláját járta, de a posztimpresszionizmus hatása alatt gyorsan szembefordult vele. Szabadulni alkotóelemeitől mégsem tudott, akármilyen szaggatottan, elvontan és átalakítóan iparkodott festményeket komponálni, a forrongó izgatottságig eljutott, de a kitisztuló megváltást nem sikerült elérnie és nem érte el ma sem. Majdnem harmincéves művészpálya áll mögötte, de a férfikor nem hozott számára megnyugvást. Ma is az a fiatalosan hánykódó, mindenkivel és önmagával szemben is nyugtalanul tájékozatlan lélek, amilyen volt pályája kezdetén, ma is küzd, sőt küzködik, de kétségtelen, hogy ebben a hányódásban néha mélyről jövő hangokat tud megszólaltatni.

Valósággal harcol egy-egy témájával, hogy képzelete álmait mentől dúsabban aggassa reá. A párisi Notre Dame épülete szinte jelképévé lesz e küzdelmének, szakadatlanul újra és újra festi meg, hogy mentől csillogóbb és mentől tarkább színeket ágyazzon komor tömegébe. Mert hiszen alapjában Perlrott-Csaba a színek szerelmese volt mindig, aki hiába iparkodott azokat konstruktív képszerkesztések, vagy térfelbontások mezével leplezni. Alapjában érzékies elképzelésű művész, aki hiába erőltette magára a másoktól kölcsönzött elvontabb formákat, ezek alól vérbő naturalizmusa mindig előcsillogott.

*

Régen nem rendezett a KUT olyan jó kiállítást, mint amilyen a november végén megnyilt. A magyar képzőművészet állandóan friss és fiatal megújhodásának annyi tanújelét adta itt, hogy ennek az évnek bármely társulati, tehát sok művészt szerepeltető kiállításával vetekedett. Képzőművészeti politikájában a KUT hasonlit a Szinyei-társasághoz. Egyik mai irányra sem esküszik, csak a tehetséget nézi. Mégis az idősebbek hiányoznak belőle, inkább a férfikorban állókat és fiatalokat gyüjti össze kebelébe és éppen a fiatalok jelenléte az, amely frissé teszi kiállításait.

Férfigárdája olyan nevekkel büszkélkedhet, mint Berény Róbert, Bernárth Aurél, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Egry József, Márffy Ödön, Medgyessy Ferenc, Paizs-Goebel Jenő, Szőnyi István, Szobotka Imre, Varga Oszkár, Csorba Géza, akik ez alkalommal mind kivételesen jól tettek ki magukért.

Nem hiányzott persze a fiatal gárda sem. Barcsay Jenő, Beck András, G. Beck Judit, Dési-Huber István, Diener-Dénes Rudolf (aki ismét meglepően fejlődött), Körmendi András, Vilt Tibor: mind bátran és nem eredmény nélkül vették fel a versenyt a KUT vezető művészeivel.

Külön esemény számába mentek a ritkán jelentkező Ferenczy Béninek plakettjei. A Bartók Béláról mintázott a legszebb magyar plakettek közül való: jól visszatükrözteti Bartók lobogó genialitását.

*

Az Ernst-múzeum Rippl-Rónai József halála tízéves évfordulójának emlékezetére összefoglaló kiállítást rendezett műveiből. Ez az első, mely váratlan távozása óta valóban méltó hozzá. Anyagát Petrovics Elek válogatta össze és rendezte, barátja és művészetének biztos ítéletű értékelője.

Körülbelül négy stiláris időszakra lehet felosztani Rippl-Rónai munkásságát. Mind a négy korszakban pompás alkotásokkal ajándékozott meg - önmagában véve akármelyik, a többi nélkül is jelentős gazdagodása volt művészetünknek, de egymással szemben ma már mérlegelni lehet, sőt kell jelentőségüket. Ahogyan pedig Petrovics kiválogatta az anyagot, ez a válogatás nagy mértékben tisztázza e kérdést, még pedig úgy, ahogyan meggyőződésem szerint tisztázni kellett. Röviden összefoglalva: kiemeli Rippl első párisi idejének igen nagy jelentőségű és nem kevésbé az első hazatérése után festett műveket. Ebben a két időszakban érte el a legmagasabb rendű teljesítményeket, nemcsak hellyel-közzel, hanem majdnem állandóan ugyanazon a magas színvonalon álló tevékenységgel. A harmadik korszak, melyet egy technikai külsőségről kukoricásnak szoktak nevezni és a második hazatérése utáni időkre eső negyedik, már némi rostálásra szorul. Ezekben az időkben is gyakran magasra ért fel, fel-felvillant egész kivételes tehetsége, de a színvonal néha esett. Petrovics biztos szemmel válogatta össze e két kor legjobb műveit a magángyűjtemények anyagából, mert a köztulajdonban lévő művek hiányoznak.

Amikor Lyka Károllyal beszélgettem e kiállításról, találóan és szellemesen jegyezte meg, hogy nagyon tanulságos lehet a szenvedélyes stíluskritikusok számára. Hiszen szinte össze nem egyeztethető különbség van a fiatal párisi Rippl és a hazatért munkássága, fekete és monumentális párisi festményei és a ragyogóan világos színekkel ékes, intimitásokat sugárzó későbbiek között. Piacsek bácsiból, vagy viszont, nem könnyű a Fructer-gyűjtemény hallatlanul monumentális és komor öregasszonyára következtetni.

De éppen olyan nehéz az első két korszak között értékviszonyt megállapítani. Mindkettőnek vannak nagyszerű értékei. Más és más megítéléshez jutunk, ha az európai művészet szemszögéből nézzük, máshoz, ha a magyaréból. Úgyszólván minden szempont más és más ítéletre csábít. Az alkotóerő intenzitása szempontjából azonban e két kor egyenlő értékű. Mert Rippl-Rónai a mi időnknek, európai szemszögből is tekintve, egyik legkiemelkedőbb művésze volt. Egyáltalában nem marad el a nagy francia impresszionistákra következő művészet párisi nagyságai mögött. Bátran kimondhatjuk ezt, sőt ki is kell mondanunk, s ez ma jóval fontosabb, mint az, hogy lelkesen botorkáló szavakkal próbáljuk magyarázgatni, hogy ez a kiállítás milyen nagyszerű élmény. A szemnek olyan egyedülálló gyönyörködést kínál, számos darabja olyan kitörülhetetlenül vésődik az emlékezetbe, hogy kár volna e mély hatást színtelen szavakkal elhomályosítani. Műveihez hasonlót csak nagy költő írhat: olvassák el Babits versét, amellyel a kiállítás tárgymutatója kezdődik.

*

Meg kell végül emlékeznem a Képzőművészeti Főiskola évkönyvéről is. Bevezető cikke, melyet Ferenczy főtitkár Balló Ede emlékezetének szentel, mély kegyelettel emlékezik meg a festőről, a bőkezű donátorról és a nagy mesterek hű másolójáról. Balló Edének legkülömb teljesítménye mindenesetre bőkezű hagyatéka volt, melyet a magyar képzőművészet ügyének szentelt, hiszen eddig nem igen akadtak ilyen áldozatkész alapítványtevői. Művészi munkássága már jóval kevésbé volt jelentős. Kissé száraz és kimért portréábrázolója volt korának, lélekbelátása nem volt mély, festenitudása nem volt könnyedén és szabadon szárnyaló. Kispolgári kornak kispolgári festője volt, tipikus hivatalos ábrázoló. Ami pedig nagy mesterekről készült másolatait illeti, amelyek ma a Szépművészeti Múzeumnak felső emeletén meglehetősen nagy teret foglalnak el - ezekről ma már őszintén meg lehet állapítani, hogy jókora részükben nem túlságosan értékesek. Ahol aprólékos munkával valamiképpen megközelíthette az eredeteit, jobban sikerült a másolat, mint ott, ahol a festés módja is szabad, kötetlen és szuggesztív. Másolatgyűjteményének ott volna a helye, ahol a gipszöntvényeknek: a főiskola keretében.

Az évkönyv részletesen számol be a főiskola nagyszerű és európai viszonylatban is igen jelentékeny munkásságáról. Igen helyes, hogy a legutóbbi pompás kiállítás anyagának legjavát reprodukciókban közli. Meg kellett ebben a formában is őrizni a sikert, hadd legyen az évkönyv képes része is bizonyítéka annak, hogy a főiskola mai szervezetében mennyire hivatott arra, hogy a fiatalságot a mai úton nevelje tovább.