Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

A Nemzeti Színház centenáriumi előadásai során gyors egymásutánban következnek a magyar dráma fejlődésében emlékezetes darabok. A bor előadása minden különösebb színészi vagy rendezői teljesítmény nélkül folyt le, a Bizánc felújításának csak az adott különös jelentőséget, hogy ez volt Herczeg drámájának századik előadása a Nemzeti Színház színpadán s színház és közönség megragadta az alkalmat a szerző ünneplésére. Kiemelkedő eseményszámba Az ember tragédiája új előadása mehet.

Németh Antal a darabhoz méltó becsvággyal végezte a Tragédia rendezésének szép feladatát. A háború óta tudvalevőleg egyre-másra következtek a kísérletek, nemcsak a Nemzeti Színházban, hanem Bécsben, Hamburgban, a szegedi szabadtéri játékokon is Madách művének új rendezői értelmezésére és hatásainak teljesebb értékesítésére. Németh Antal ezeken mind átlépett - visszafelé, Paulay Ede kiinduló pontjához, amely tudvalevőleg a látványos elemeket hangsúlyozta s kétségkívül főképpen ezzel szerezte meg a Tragédia népszerűségét. Abban az időben nagy divatja volt a színpadi látványosságoknak, a közönség szeretett ámuldozni a rendezés és díszletezés ravasz fogásain. Ez a beállítás összevág Németh Antal rendezői célzataival; ő mindig az előadás külső elemeire, díszletre, világításra, gépezetre, kisérő zenére, koreográfiára veti a fősúlyt és ami sikert mint rendező aratott, leginkább ezzel aratta.

A Tragédia kiállítása kétségkívül nagyon imponáló. A díszleteket a rendező elgondolása szerint ketten is tervezték, Horváth János és Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay P. Teréz, a diszkrétül aláfestő kísérőzene Farkas Ferenc műve. Mindnyájan szép munkát végeztek. A rendezői elgondolásnak csak azt lehet ellene vetni, hogy a második szín túlságosan sivár, egyik-másik színben, mint a bizánciban, kelleténél jobban összeszűkül a színpad s nem hagy a tömegmozgásnak elég levegőt.

Ha részleteiben nézzük az előadást, azt kell megállapítanunk, hogy egyes részek, mint a francia forradalmi szín, a londoni vásár, a falanszter, kiválóan sikerültek. A forradalmi szín talán kissé túl-lármás, de a színpadon tolongó hatalmas személyzet mozgása eleven és hatásos és mégse nyomja agyon a főeseményeket, a londoni vásár nagy mozgalma a forgó színpad alkalmazásával, az egyes csoportok és jelenetek beállításával, a sokféle szálak összetartásával jól jellemzi a modern élet izgatott zűrzavarát, a vásári közönségességet s nagy hűhó alatti sivárságot - szóval a jelenkor szimbolikáját, a falanszter a gépiességet. Teljesen kárbavész azonban az űrbeli jelenet, érhetetlen is volna, ha nem ismernők Madách szövegét. Gyanakszom, hogy ezt a színpadilag alig megoldható részt jobb volna elhagyni.

Az az aggodalom, hogy a látványos nagy apparátus nyomni fogja a szöveget, nem bizonyult egészen alaptalannak. Sajátságos mód ez nem a nagy tömegeket mozgató jelenetekben történt meg, hanem legfőképpen a Kepler-jelenetben, ahol a legfontosabb párbeszédek magasan fenn az erkélyen hangzanak, s a szereplőkből alig látni valamit. Itt Németh Antal megismételte Bánk bán-beli tévedését. Szegényes reliefet kap a bizánci és a görög szín, holott különösen az utóbbi igen nagy hatásúvá tudna lenni. Nem vált be az az újítás, hogy az Úr szavait énekelve mondják a színfalak mögül, - ez olyan benyomást tesz, mint egy jóhangú plébános éneke, ahogy kihallatszik a templomból. Az, hogy az előadás csak két részre oszlik az eddig szokásos három helyett s csak egy szünet van, fárasztónak mutatkozik a közönségre.

Az új előadás színészi része nem hoz különös érdekességet. Jobb Nemzeti Színházi előadás, nem több. Tőkés Anna dekoratív megjelenése, szép beszéde, Lehotay Árpád férfiassága most is érvényesül anélkül, hogy a szokottnál jelentősebb színészi teljesítmény volna, Csortos Gyula Luciferje mintha kissé közömbös volna. Valahogy úgy érezzük, jobban emlékezetünkben maradt a külső kép s a mozgás, mint a darab fővonala.

*

Újdonságot is hozott a Nemzeti Színház, még pedig nemcsak új darabot, hanem nálunk új írót is Hans Johst személyében, aki köztudomás szerint az új német birodalom vezető írója s darabja, a Thomas Paine az új éra legnagyobb színpadi sikere.

Azoknak a történelmi daraboknak egyike ez, amelyek néhány év óta ellepik a világ színpadait anélkül, hogy akár igazi történelmet, akár igazi drámát hoznának. Páthosz az van benne, a retorika páthosza, a szavak és mondatok görög tüze, amely a politikai propaganda izgatott atmoszférájában élő német közönségre hatással lehetett, de a mi mérsékeltebb levegőnkben hamisnak hangzik. Leghatásosabb jelenete, amikor Thomas Paine azzal lelkesíti fel a függetlenségért küzdő s nehéz helyzetében csüggedező amerikai sereget, hogy megüti a dobot s himnuszt rögtönöz nekik, merő teatralitás, drámai igazság nincs benne. A mozgalmas cselekvény, amely elvezet az amerikai függetlenségi háborúból a francia forradalomba, majd a börtönbe és vissza Amerikába, minden mozgalmasságával üres és élettelen, mert színpadi figurák mozognak benne, akiknek a kulisszákon túl nincs kapcsolatuk semmivel, olyanok mintha mindig csak az az oldaluk élne, mellyel a nézőtér felé vannak fordulva. Egyetlen szereplőnek sincs emberi reliefje s a jelenetek közt sincs belső kapcsolat, egymásra következnek, nem egymásból. Ebből folyólag a színészeknek sincs alkalmuk igazi játékra, szerepeiket csak szavalni lehet, játszani alig.

*

A Magyar Színház szép vállalkozással ünnepelte jubileumát, ezzel is jelezve művészi becsvágyát, színre hozta Shakespeare III. Richárdját. Kitűnő rendezője volt hozzá: Hevesi Sándor és kitűnő színésze a címszerepre: Törzs Jenő.

Ez az előadás Hevesi legjobb rendezéseinek egyike. A tragédiát a maga teljes egészében adja, minden részletét színpadi értéke szerint emeli ki, Shakespeare történeti tragédiái közt a legerősebb színpadi hatású, a vérengző király a költő életnagyságon felüli alakjai közé tartozik s teljes-kimerítően van tárgyalva; örök példaképe a geniális gonosznak, a sátáni embernek. Akárhogy fel van nagyítva, nem csúszik ki alóla egy pillanatra sem a valóság talaja, ember marad, nem válik elvont démonná. Torz testével magasan fölébe emelkedik a többi embereknek, de sorsa minden rémsége mellett emberi tragédia, egy pillanatra sem érzik benne rémdráma. A kor, amelynek készült, kívánta a színpadon a rémségeket, a költő, mikor korát szolgálta, egyúttal minden korhoz is szólt, mert az alak, akit teremtett, örök időkre lerögzítette az emberi természet egyik lehetőségét.

Törzs új, eredeti felfogással közeledett Shakespeare nagy alkotásához. A mai úgynevezett mély-psychológia eszközeihez fordult. Richárd a púpos, sánta, csúf hős színészi ábrázolásában éppen nyomorékságából indul ki. A belőle származó fogyatékossági érzést kompenzálja túl szörnyű gonosztetteivel épp úgy, mint hősi magatartásával a csatatéren. Sohasem önmagát adja, minden pillanatában komédiát játszik még önmagával szemben is, hallatlanul tehetséges színész, ezzel igyekszik megszerezni belső egyensúlyát. A megtestesült hazugság: újra teremti önmagát. Csinál a nyomorékból nagyarányú embert, aki kezében tartja a többi emberek sorsát, a legmagasabbra emelkedik, hogy a lezuhanása is nagyszabású legyen. Közben mindig érzi, hogy komédiázik s szinte kajánul mulat azon, amit csinál. Komédiás volta legjobban a tragédia legmerészebb és leggeniálisabb jelenetében mutatkozik meg, mikor Lady Annát a férje koporsója mellől hajlítja maga felé olyan szavakkal, melyek a női természet mély, ösztönös ismeretéből fakadnak. Törzs játéka itt mutatja meg legnyíltabban a király színjátszásának tudatosságát, azt a kétszínűséget, hogy amit mond, egészen máskép hangzik a hercegnő és máskép a nézőtér felé.

Nem tudom, a művész szándékosan és programszerűen állította-e játékát erre a psychológiai alapra, de ha talán nem is egészen tudatosan, mindenesetre hatással volt rá a fogyatékossági érzésre vonatkozó modern tanítás, amelyről mint művelt és gondolkozó embernek bizonyára van tudomása. III. Richárd ilyen elgondolása mai ember előtt kétségkívül plauzibilis. Hogy shakespeari-e, az más kérdés. Nem arra gondolok, hogy Shakespeare négy évszázadnyi távolságban van a psychoanalizistól, hiszen mint az emberiség legnagyobb alkotó psychológusa anticipálhatta volna egyes eszméit. Lényegesebb ellenvetés az, hogy mint a költő minden tragédiájában, a III. Richárdban is az erkölcsi ítéletre van alapítva a hős sorsa, az erkölcsi egyensúly bomlik fel a cselekvény során s áll helyre a befejezésben. A világfelfogás alapja nála mindig az ember felelőssége cselekedetéért. Ezt a felelősséget teszi kétségessé a színész, ha Richárdot neurotikusnak játssza, ha cselekedeteit lelki betegséggel magyarázza, amelyért nem egészen felelős. Nekem az az érzésem, hogy ez a színészi felfogás kelleténél jobban eltávolodik Shakespearetől.

Ezen lehet vitatkozni, de azt el kell ismerni, hogy a felfogás keretein belül Törzs nagyszabású játékot mível, mindenképpen méltót csúcspontjára érkezett pályájához. A játék folytonos feszültségét az az ellentét adja, amely Richárd szavai és cselekedetei közt fennáll. Az egész szerep folytonos vívás, amelyben Richárd a mestervívó ügyességével védi ki a vádat, nem enged egy pillanatra sem fedetlen részt magán. A szava mindig a becsületes emberé, a cselekedete vérengző vadállaté. Az a jelenet, melyben a londoni polgárok felajánlják neki a koronát s ő úgy tesz, mintha vonakodnék elfogadni, az emberi képmutatás legfelsőbb foka. Törzs, ahogy a kenetteljes szavakat mondja, mindig kiérezni belőlük a hazugságot, a színészkedést, azt, hogy a szó Richárdnak igazi szándékai eltakarására való. És mindig érezni a király genialitását, amellyel mindig megtalálja a szándékának megfelelő helyzetet. Kivételes színészi munka ez, a színészi jellemrajz hiánytalan megvalósítása egy bizonyos felfogáson belül. Némi hiányt csak a végén, a csatatéri jelenetekben érzünk. Itt csak más szereplők elbeszéléséből tudjuk, hogy Richárd hősiesen viseli magát a csatában s annál nehezebb elhinnünk, hogy ez a neurotikus vadkan csakugyan hős. Ilyen nagy eredményről szólva kár volna emlegetni a művész néhány apró modorosságát.

Hevesi rendezése nagyon elmésen oldja meg a gyakori színváltások kérdését. Állandó, egységes díszletet állít a színpadra, melyen csak a függöny lebocsátása vagy felhúzása idéz elő változást - Columbus tojása ez, nem érezni benne semmi irrealitást. A nem egészen egyenértékű színészanyag erőskezű összefogása is a rendező érdeme. Az ő műve az új fordítás: modern színpadi nyelv, anakronisztikus szavak nélkül.

*

Nem igen volt még színdarab, amelyet annyira csak asszony írhatott, mint az Asszonyok, az amerikai Clara Boothe vígjátéka. Nem azért, mert csupa nő szerepel benne, nem is azért, mert nő tudhatja legjobban, miről beszélnek, hogy viselkednek nők egymást közt, - hanem inkább azért, mert csak nő tud nőkről annyi maliciával és annyi rejtett szolidaritással beszélni. Ezeknek a nőknek csak szerelmi problémáik vannak - ezenkívül legfeljebb bridge-problémáik - lesve lesik, kit csal meg a férje, ki csalja meg férjét, ha valami jó pletyka-falat tűnik fel, lázba jönnek, úgy dongják körül a készülő botrányt, mind a darazsak, siettetik kitörését, célzások, példálózások fullánkjaival szurkálják egymást, intrikálnak egymás ellen, néha megtépik egymást, ha találkoznak, összecsókolóznak és közben alig bírják meg nem harapni egymást - és mindezt mindig férfi vagy férfiak miatt. Minden gondolatuk, minden szavuk mögött férfi áll a háttérben. Természetesen olyan nőkről van szó, akiknek nincsenek gondjaik, nincs munkájuk, gyerekük sincs, legfeljebb némelyiknek egy. Kiszáradnának az unalomtól, ha nem volna pletyka. Ez az életelemük, foglalkozásuk, hivatásuk, végzetük.

Mindezt, hogy így van, ősidők óta tudjuk élclapokból, színdarabokból, humorisztikus karcolatokból, az amerikai írónő csak összefoglalta egy lazán komponált, széles képben, polgárias szatírával, vigyázva, hogy baj ne történjen, hogy a szatirikus bonckés ne hatoljon a bőrfelületnél alább, ne érintsen nemesebb szerveket. Azoknak színvonalán marad, akikről ír, - pletykál róluk, nem rosszakarattal, csak maliciával. A darab tulajdonképpeni cselekménye vékonyka fonál, teleaggatva pletyka-gyöngyökkel. Aki végignézi, nem tud meg olyat, amit eddig nem tudott, de mulathat a rég ismert dolgokon.

Az írónő jól megtanulta a színpadi vegytant, a szerepek keverését, a színterek ügyes, a nőket érdeklő megválogatását. Két főszerepet állít színpadra: az egyik szentimentális, szenvedő és harcoló nő, a másik az izgatott, léha pletykanő. Az elsőt Bulla Elma játssza, hibátlan technikával, szerény női méltósággal, a másikat Fejes Teri, lényének nyugtalan repdesésével, a közönségességnek azzal a mértékével, melyet a szerep megkíván. Körülöttük egész rajzása a női epizódszerepeknek, a Vígszínház mindegyikre megtalálta a megfelelő színésznőt. Sulyok Mária és Tolnay Klári válnak ki közülük. A rendező, Hegedüs Tibor most is erélyes, jó karmesternek bizonyult.

*

Barbara őrnagy, Bernard Shaw darabjában a szegénység elleni harc katonája és a keresztényi megtérés hirdetője. Milliomos fegyvergyáros lánya létére az Üdv hadseregében vitézkedik, zenebonás felvonulásokat rendez, népgyűléseken térítget, tejjel és szirupos kenyérrel tartja jól az éhezőket. Mindezt abban a jóhiszemben csinálja, hogy a világot meg lehet javítani jótékonysággal és kenetes beszédekkel. Shaw azonban ráeszmélteti, hogy mindez nem ér semmit, a jótékonyság a gazdagok és hatalmasok köpönyege, az anyagi bajokba jutott Üdvhadsereget a nagy pálinkagyáros és apja, az ágyúgyáros - akiket ő a Sötétség fejedelmeinek tekintett - segítik ki az anyagi bajból. Aztán az apja hatalmas gyártelepén megtudja, hogy az ágyúgyáros jobban és több eredménnyel vezeti a szegénység elleni harcot, mikor sokezernyi munkásának kenyeret, egészséges lakást és munkahelyet, emberséges szórakozást és szép templomot biztosít.

Ez a dióhéjba szorított tartalmi kivonat úgy tűnik fel, mintha Shaw a kapitalizmust akarná rehabilitálni. Valójában azonban mást akar: tisztázni bizonyos fogalomzavarokat, amelyek az emberek fejében élnek s amelyekből a kor képmutatása származik. Az ágyúgyáros különváltan élő felesége, fia és másik lánya a vőlegényével együtt csupa gondolattalan konvenciókat hordanak a fejükben, közhelyeket az úri erkölcsről és megvetik az apát az ágyúgyára miatt, amely nekik is lehetővé teszi a fényűző életet. Az Üdvhadsereg maga is képmutató, mikor elfogadja azok pénzét, akik tanításai szerint az emberiség ellenségei és képmutatóvá teszi a szegényeket, akiket arra kényszerít, hogy a hitvány eledelért megtért bárányoknak tetessék magukat, holott egyáltalán nem javultak meg. Nem képmutató a vaderős munkáslegény, aki megveri a Üdvhadsereg úri kisasszony főhadnagyát, mert eltérítették tőle a babáját s aki baromi ösztönével megérzi az egész üdv-komédia hazugságát s durva lovagiassággal elégtételt ad a megvert lánynak, megvereti magát a volt babája új szeretőjével. Nem képmutató, bár annak teteti magát, a görög-tanár, aki Barbara szeleméért csinálja az üdv-komédiát, bár nem hisz benne és nem képmutatásból, hanem okosságból vonakodik elfogadni az ágyúgyáros ajánlatát, hogy legyen örököse a gyár vezetésében - így busásabb feltételeket tud kivasalni az öregből. Barbara pedig mai, jószívű lány, aki nem akarta az úri hölgyek üres életét élni, elfogadott egy készen kapott szellemi egyenruhát, de van annyi esze, hogy leveti, mikor meggyőzik haszontalanságáról. Végkép nem képmutató az ágyúgyáros, aki a maga helyzetéből filozófiát csinál magának okoskodás és szentimentalizmus nélkül, a szegénységet tartja legnagyobb bűnnek, amely ellen küzdeni kell, olyan eszközökkel, amilyeneket a világ mai rendje megenged.

Szóval Shaw ebben a darabjában is szószékre áll és elmésségének gépfegyverét a társadalom mai berendezésére irányítja. Azokra az objektumokra szórja lövedékeit, melyek ennek a berendezésnek az oszlopai: a vallásos köpeny alá bújt képmutatásra, a kritikátlan szentimentalizmusra, a kapitalista cinizmusra. (Nem szabad észre nem venni, hogy az ágyúgyáros beszédeit az író irónikusan gondolja.) Mellékhadszínterei is vannak, egy-egy lövedéket kap az egész mai világ, parlament, sajtó, a gentlemanek stb.

És hol a költő? - kell végül megkérdezni. Avagy nem is költő, csak prédikátor drámaírói jelmezben? Mégis költő, a hangjában érezzük, abban a changeant színezésben, ahogy alakjait a színpadra állítja és beszélteti, abban az agy-feszültségben, amelyből a dialógus szavai kipattannak, az egész attitudejében, mellyel a világ elé áll. Költő, aki elfogulatlanul és tisztán tud látni és őszintén tud és mer beszélni. A darabban egy alak van, aki teljes emberként mutatkozik meg: maga Bernard Shaw. A többi alakok az ő szócsövei, kritikai gondolatainak megszólaltatói, de azért van bennük annyi emberi jellemvonás, hogy el tudjuk őket emberekül fogadni.

A végén magunk sem tudjuk biztosan, azzal tett-e ránk Shaw nagy hatást, amit mond, vagy azzal, ami ellentmondást ébresztett bennünk.

Bárdos Artur nemes becsvágyának köszönhetjük, hogy Shaw e darabja magyar színpadra került s igen jó színvonalú előadásban Szende Mária lénye lágynak és túl-lírainak tűnik fel, Barbarában több erélyt és egy kis fanyarságot szeretnénk látni. Góth Sándor ágyúgyárosa a színészi technika teljessége, de a fölényes intelligenciáé is; mindvégig érezteti az ön-iróniát, ami az alak lényege s az életcélját elért gazdag ember lenézését azokkal szemben, akiknek vagy nincs életcéljuk, vagy ami van, az hamis. Bonyolult feladat a görög-tanáré, s Nagy György teljesen megfelel neki. Különösen kitűnők a menhelybeli alakokat játszó színészek: Vidor Ferike, Harsányi Rezső, Makláry János, mind a három teljes értékű játékot ad, különbet nem egy híres nagy szereplő munkájánál. Solthy György meg éppen meglepetés, - új epizódszínészt ismertünk meg benne.

*

Shakespeare végre megszólalt a Nemzeti Színházban is. A Szentivánéji álom-ot láthatjuk nagyon ambiciózus rendezésben és költséges kiállításban.

Németh Antal és Both Béla játékmester most is a dekoratív hatáson át igyekeznek feladatukat megközelíteni. A díszletek nagyon gazdagok, bár érzésem szerint az erdei díszlet nagyon is díszlet, semmit sem sugároztat az erdő életéből. A görög stílusú fejedelmi palota viszont nagyon szép.

A nagy feladat azonban a darab lényegét, azt a kimondhatatlan bájú súlytalan lebegést, az érzésnek és képzeletnek azt a tavaszi muzsikáját érezteti a színpad eszközeivel, ami ennek a csodálatos játéknak, a nagy elme és nagy szív fiatal, könnyelmű örömének a megszólaltatója. Itt nem ér semmit a színpadi realitás, föl kell emelkedni a talajról egy más, szebb, tisztább dimenzióba, nem szabad életet mutatni, hanem valamit, ami az élet fölött lebeg.

Az előadás külsőségei, különösen a valóban szép, fantasztikus jelmezek megfelelnek ennek a célnak, a színészek ragyogó álomruhákban járnak. A színészi játék is megfelel a darab stílusának, - enyhén stilizált mozdulatok, könnyedén szavaló beszéd, mely érezteti a verset, a gesztus és mimika egyszerűsége. Lehotay mint fejedelem, Lánczy Margit mint amazonkirálynő, Ungváry László mint Oberon és Szeleczky Zita mint Titánia szépek, dekoratívek, amilyeneknek lenniök kell és a verseket is szépen mondják. A mesteremberek Gózon Gyula, Pethess Sándor, Makláry Zoltán, Matány Antal, Juhász József, Major Tamás külön-külön és együtt jól adják a darab vaskos humorát s a szerelmespárok is mértéket tartanak az érzelmességben. A lelke az előadásnak Somogyi Erzsi Puckja; széles jókedvvel csinálja dolgát. A szerep felfogásában van újság is, legalább magyar színpadon. Puckot mint valami természeti jelenséget, valami fantasztikus állatfélét, az erdő megszemélyesítőjét ábrázolja. Ezt a jó ötletet a művésznő jól meg is játssza. Hogy a darabbeli bemutatkozó szavait prológusként mondja el a darab előtt, abban nem látok sérelmet, - a jelenet a Puck körül ugrándozó és csoportosuló manókkal nagyon kedves.

Az utolsó részben, a mesteremberek színielőadása közben a király és királyné és a szerelmesek a rivalda előtt ülnek, háttal a közönségnek. Ez kissé visszásan hat. A régi előadásokon oldalt, emelvényen ültek, - ez jobb volt. Mendelsohn kísérőzenéjét kár volt kibővíteni a zeneköltő más műveiből.

Végeredményben ez a Szentivánéji álom Német Antal igazgatásának legjobb előadása. Shakespeare művének szépségét egészen jól érvényesíti.

*

Független Színpad néven Hont Ferenc tehetséges színpadi rendező mozgalmat indított külföldi példák nyomán olyan szervezet létesítésére, mely az érdeklődő közönség bevonásával szerve lenne az új drámai és színészi stílus-kísérletek propagálásának és kiforrásig juttatásának. A végső cél önálló színház volna, de addig is alkalmi színi előadásokkal mutatják meg céljaikat. A mozgalomnak folyóirata van, úgy halljuk máris sikerült szép számú érdeklődőket maga köré gyüjteni. Az első előadást most rendezték a Belvárosi Színházban.

Sophie Treadwell amerikai írónő «...és mint a gépek» című drámáját játszották. A darabnak az volna a morálja, hogy a mai társadalmi élet közhelyeivel géppé teszi az egyes embert és ez a gép irgalmatlanul eltapos mindenkit, aki szabadságra, független életre tart igényt. Ezt a darab egy nő sorsán mutatja meg, aki a szegénység elől a vezérigazgatóval való házasságba menekül, undorral a szívében belekerül a társadalom taposó malmába, küzd ellene, felőrlődik, egy hisztérikus pillanatban megöli a férjét és a villamosszékbe kerül. A darab megválasztása nem bizonyult nagyon szerencsésnek. Nem tudja úgy megmutatni a főalakot, hogy teljesen meggyőzzön igazáról s a szerkezet vonala is töredezett. Az előadásnak éreztetni kellene a hősnő természetessége mellett a többi alakok és életformák gépiességét s ebben az élet szörnyű közhelyét. Ez nem sikerült, a nagyobbára a Művész Színház és Belvárosi Színház tagjaiból összeállított alkalmi színészegyüttest a rendezőnek nem sikerült betörni a minden megszokásukkal ellenkező játékstílusba. Ehhez huzamosabb együttdolgozás kellene. Így is élveztük azonban Tarnóczay Anna drámai játékát s megállapíthattuk, hogy Ascher Oszkár, a kitűnő szavalóművész színésznek is be tudna válni.

A fiatal mozgalom előtt még nagy nehézségek állnak, amíg megszerzi a sikerre vivő művészi eszközöket. Hasonló törekvések minduntalan jelentkeztek és elmúltak, - ez most több eréllyel és szervezői érzékkel indul s azzal biztat, hogy elég életképes lesz célja elérésére. Ha az első kísérlet nem is vezetett teljes sikerre, mutatott annyit, amennyiből meg lehet mutatni, hogy ha szervezői kitartanak, lesz a dologból valami.