Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK · / · JERNEJ SZOLGALEGÉNY
JERNEJ SZOLGALEGÉNY
Ivan Cankar regénye - Nyugat
II. Nagypál István
Eddig ismeretlen nép íróját olvasni: mindig fölfedezés. S különösen az, ha váratlanul nagy íróval találkozunk, s rajta keresztül eggyel Középeurópa rokonsorsú kis népei közül. Egy ilyen találkozásnál az író a leghivatottabb szószóló, s Ivan Cankar egymaga többet mond mindennél a szlovénekről.
Kis regénye, a Jernej szolgalegény, azok közé a hiánytalan kis remekművek közé tartozik, amelyek egy markolásban mutatják meg a nép, az egyén, a vak társadalmi és természeti erők, a teljes élet összességét. Regénye után úgy érezzük, ismerjük a szlovénséget, jobban, mintha néprajzi, történelmi tanulmányok sorát böngésztük volna át; s az írónak szól, ha új kíváncsisággal fordulunk e közeli, s mégis eddig idegennek vélt nép felé, amely ilyen európai értelemben vett nagy művel rótta le köteles részét a világirodalomban.
Ebben a kis drámában - mert dámára emlékeztet Cankar írásának egész szerkezete, sűrített cselekménye, tömör párbeszédei - egy alakba összefogva jelentkezik minden probléma, ami embert és társadalmat szembeállít, a mi világunkban mindenütt. A régi, patriarchális világ fölbomlása, urak és szolgák új, a réginél keményebb és személytelenebb viszonya, az ember ellen terpeszkedő bürökratizmus, a kisebbségi nép szimbolikus meg-nem-értett volta - mind ez klasszikus tisztaságban, egy-egy éles, de felejthetetlen villanásban mutatkozik meg Jernej apró élettragédiája során. Az író szinte szándéktalan sorrenddel vezeti végig a primitív szolgalegényt modern kálváriáján; s egyéni tragédiája mögött fölmagasodik a szociális kérdések, s ezeken túl a legnagyobb etikai, morális kérdőjelek panorámája is. Jernej elindul az Igazság felé, s magával hordja minden elnyomott, kisemmizett testvérének terhét is: és ezért marad egyedül, értetlenül a földi hatalmakkal szemben.
Emberábrázolásban feledhetetlent alkotott az író; Jernej szikár, fehérhajú alakja úgy áll előttünk, mint a világirodalom legnagyobbjainak egy-egy hasonlóan örök figurája, Tolsztoj vagy Stendhal szívünkhöz nőtt hősei. Ezekkel a nagy realista írókkal egyívású Cankar; avval a maradéktalan teljességgel adja az egész életet, ami csak a legnagyobbak kiváltságos adománya. Ösztönös egységben él benne a táj, az ember, a föld, a hegyi falvak pár vonással odavetett alakjai, kicsinységükben, nagyságukban egymáshoz való viszonyukban. Van valami rokonvonás benne az oroszokkal: de inkább az orosz írók tág és emberien realista látásmódja ez, a misztikus vonás hiányzik belőle.
A másik kisregény, Mihaszna Marko, már lazább és inkább a meseszerű felé tolódik el; Marko a mesebeli parasztfiú, aki elveri örökségét és elindul megkeresni a maga sorsát. Cankar szimbolikus figurát, a szlovénség őstípusát akarta Markoban ábrázolni; szenvedésen és örömökön, komor tájakon és napsütéses réteken át halad Marko a megváltás felé; meg is találja a népmesék barlangjába zárt Mátyás királyát - ő a szlovén monda Barbarossája - de újra magára marad, a nagy király ideje még nem jött el, s Marko tovább énekli vágyódó dalait, tovább járva a maga és népe útját. Meseszerűen elfolyó Marko kalandos kóborlásainak története, de egyik-másik részlete ismét a nagy realistát idézi; mint a halott falu, amely nem tűri el Marko fiatalságát, vagy a népnyúzó gazdag regéje, amely mögött parasztlázadások kormos tüzű emléke feketül. A kis történetből hiányzik a drámai formáló erő; ami méltóvá teszi párjához, az Cankar elbeszélni-tudása, alakformáló ereje.
Ivan Cankar neve már nem kuriózumot jelent, irodalmi csemegét, kellemes meglepetést; mély élmény ez a két írása, egy rokonszellemű kultúrnép büszke tanúságtétele. Pável Ágoston kitűnő fordítására csak azt az egyet lehet rámondani: olyan könyv, mintha magyarul írták volna - s fordításnál ez a legtöbb, amire törekedni érdemes.