Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK · / · JERNEJ SZOLGALEGÉNY

JERNEJ SZOLGALEGÉNY
Ivan Cankar regénye - Nyugat
I. Nagy Lajos

Az igaz, hogy nem ma írták ezt a történetet. És - máshol írták. A mű keltének helye és ideje magyarázza a mű szellemét és hogy - üdülés ezt a könyvet olvasni. Sokféle írások vagynak, - állapíthatja meg az ember föleszmélve, bizony kábultságból és sok-sok megriadása után elkövetkezett dermedtségéből, - van tehát ilyen is, ilyen majdhogy egészen másféle. És ha már van, illetve volt, miért nem lehetne másutt is és majd megint újra. Azt hiszem, hogy homályosan beszélek s így van, akkor - már szabatosan is fejeztem ki magam.

Merthogy a vezérigazgató, aki természetesen igen kitűnő férfiú, ezúttal nem veszi feleségül a gépírókisasszonyt, sőt ellenkezőleg az öreg Jernejt, aki negyven esztendőn át szolgálta a gazdáját, a gazda halála után annak fia elbocsátja a szolgálatból. Mehet Isten hírével, - ez a helyzet. Abszolút jogos. Jernej maga, műveletlen és jogérzék nélkül való egyén létére, ezt az elbocsájtást igazságtalannak érzi. Föl sem tudja fogni, hogyan lehetséges az. Elküldeni a birtokról, a házból őt, aki építette a házat, művelte a földet, szántott, vetett és aratott. Nem nyugszik bele a sorsába, védi magát, védi életét, de még inkább a világról való ösztönösen igazságos elképzelését. Nem könyörületért, aggkori menedékért esedezik, hanem követeli az igazságot. Tanácstalanságában fűhöz-fához fordul, véleményt akar legalább, magyarázatot, ítéletet, hallani akarja az igazságot, még ha az nem is valósulhat meg. Uccán játszadozó gyerekhez, kóbor diákhoz, szegény csavargóhoz, falusi bíróhoz, hivatali szolgához, plébánoshoz, törvényszékhez fordul, még Bécsbe is elmegy s a császár elé akar jutni, valahol találkozni akar az igazsággal, szemtől-szembe akarja azt látni.

Jernej szolgalegény reális alak, az elbocsájtása pillanatában valószerűek az elbocsájtásának körülményei is. Igazságkereső útjára szinte valóban indul el, azonban útján hamarosan szimbólummá válik. Nem esetleges bírák és hivatalnokok elé kerül, akik még jóindulatúak is lehetnének hozzá s megkísérelhetnék, hogy valamiképpen segítsenek rajta. Magával a társadalmi igazságszolgáltatással kerül szembe. És gyermek, csavargó, tolvaj képében magával az emberrel, aki immár képződménye a dolgok menetének. Így történik azután, hogy Jernejt csak értetlenül bámulják, csak kinevetik, csak elutasítják, csak leszidják, csak becsukják, csak bolondnak tartják, hogy emberek és jelenségek csak egyarcuak vele szemben, hogy tragédia felé vezető útján nincs elhajlás, nincs megállás, hogy egy pillanatra sem villan fel remény az igazság megvalósulhatására. Sorsa nem egy eset, hanem a tipikus folyamatot jelképezi.

Jernej végül is felgyújtja a házat, melyből elűzték, a nép pedig, mely a tűzhöz vonul, megragadja s a lángok közé vetve elégeti őt.

Jernej az ő igazságkeresésében szinte eszelőssé válik, magatartása mind merevebb s köznapi értelem számára már-már megbotránkoztató; utjában bárkire akad, mindenkinek ugyanúgy s mind görcsösebben ismétli el sérelmét, nemcsak ellenvéleményt nem tűr el, hanem még a kompromisszumot kereső okoskodást sem bírja meghallgatni. A konokul gépies ismétlődések egyszerűsége mintha valami finoman rafinált eszköze lenne a Jernej igazsága propagandájának. A valóságtól elszakadt s szimbólummá fokozódott Jernej az ő igazságának testet öltött, vizuális képe. Arra való, hogy minden olvasó tudatába kerülve oly mementóul maradjon meg, amely miatt legalább nyugodtan ne lehessen Jernej ellen újra és újra ugyanúgy cselekedni.

Jernejjel hasztalan volna s nem is lenne igazságos vitába kezdeni. Nem lehetetlen azonban ez Cankarral, az íróval szemben. Ő, akár azért, mert végeredményben valaha volt konkrétumból indul ki, akár mert elvont gondolatból elindulva teljesítés közben konkrétumig érkezett, egy kicsit elárulja magát, illetve leleplezi Jernerjt, az ő Jernejét, így:

«Csitár pedig újra Jernejhez fordult, hosszan az arcába nézett, azután megszólalt: Azt gondolod, azért utasítottalak ki házamból, mert részeg vagy rosszkedvű voltam? Vagy hogy a halotti toron kedvem szottyant komisz tréfákat űzni? Nem! A dolog így áll, szolga: az apám halála lesújtott ugyan, de a sors igazságosan mért: vigaszt is adott a szomorúság mellé! Sohasem voltam úr ebben a házban; a legutolsó szolga voltam, kanalam a pásztorgyereké mellett hevert. Te, szolga, te voltál az én igaztalan, jogtalan gazdám! A te pillantásod parancs volt, a szavad törvény. De én sokszor láttalak képzeletemben, hogy fogsz egykor küszöbömön könyörögni és élveztem a jelent, az elégtétel édességét».

Cankar szándéka, a szándék hőfoka az, ami különösen magával ragad.