Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: NAPNYUGATI MADARAK
Előszó egy műfordítás-antológiához
2.

Élen az olaszok, egy-két kivétellel kevéssé ismert fiatal költők. Egyszerre küzdenek az isteni messze-multtal és mucsai tizenkilencedik századukkal. A latin irodalom hazai emlékük, de épp így hazai az az irodalmiatlan, silány félmúlt, amely - intellektuális értelemben - kezdő néppé fiatalította az olaszt. Dante, Tasso, Michelangelo, Leopardi szárnypróbálgatását kell folytatniok. Fonák, ambivalens helyzetük, a glóriás régmúlt és a vidéki közelmúlt, a bénító középkori klasszicizmus és a pár évtizedes irodalomalapítás, az élettel csodálatosan összekevert hagyomány és ugyanakkor az irodalmi légkörhiány minduntalan megérzik írásaikon, amelyek csak néha, egy-egy nagy eretnek jóvoltából keltik föl az európai érdeklődést. E kötet fiatal olaszai sem igazi európai költők - sokkal kevésbé azok, mint akárhány magyar - de verseikből minduntalan ki-kicsillan az említett kettősség, a kísértő nagy mult: latin pásztorbukolika, fegyelmezett déli hevesség, tragikus szónokiság s a zavaros közelmúlt: a futurizmus. Azt hiszem, Lipparini a legfigyelemreméltóbb köztük.

A hatalmas francia líra hat nevet küld a két legköltőibb korszakból. Ronsard meleg keleti betörés kissé keményrajzú költészetükben; lelkiismeretes «klasszicizáló», de tulajdonképpen olyan kevéssé klasszikus, hogy amit szorgalmas önképzés után ókori mintákra írt, az újrafelfedező romantikusok idején már népdalnak hat. Je vais «ronsardiser» igésíti a nevét Nerval, népdalgyűjtésre indulva az Ile de France-i Valoisba. Sully-Prudhomme, a parnassien iskola méltatlanul elfelejtett költője, valamikor a Kisfaludysták egyik kedves fordítói penzuma volt. Hosszú, öregkori hanyatlás keltette rossz hírét, sőt irodalmi kisemmizését, szatócs hírtől kell szabadulnia, akárcsak Maupassantnak. Bízzunk a pörfelvételben - (a Maupassanté már folyik); - mindenesetre jó jel, hogy egy fiatal magyar fordító figyelme ismét feléje fordult. Baudelairet, Verlainet, Rimbaudt, a nagy szimbolista triászt Franyó Zoltán, Kardos László, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád s főleg Babits és Szabó Lőrinc több kötetnyi fordítása után fölösleges méltatni, törvényszerű, állandó visszatérésük csak arra mutat, hogy ma is a magyar költészet izgatószerei. A «második» szimbolista nemzedékből az iskola gyémántcsúcsa, Valéry ragyog egy másodszor magyarra fordított verssel, a poésie pure finom húrpendítésével.

De Képes Géza az angolokkal végezte a leghasznosabb munkát. Itt van John Webster, Shakespeare kortársa, két elévülhetetlen renaissance rémdráma szerzője. Itt van maga Shakespeare, a szonettíró, aki a félig gyerek Szabó Lőrinc hetykeségét annakidején diadalmasan kihívta. A legnagyobbra képes: szakit a szokással, anélkül, hogy a formai szigorral szakítana, betartja a törvényt s mégis végrehajtja a varázslatot. Ott is a maga ura, ahol nem maga szab törvényt magának. John Donne tudtommal először szólal meg bővebben magyarul. Anglia puritán jellemváltozása az életén viharzott át, ama «feláldozott nemzedék» tagja, mely a sziget metafizikai forradalmát saját bőrén próbálta ki. A szilaj, szabadszájú, istenkáromló és előkelő ország még eleven gyerekkori emléke s az öregebb kortársak otthonos életformája, de férfikora már Milton polgári puritanizmusára mutat. Így lett a donnei költészet egyszerre szertelen és puritán. A szertelenség apai örökség, a puritanizmus történelmi élmény s a megjavult fiúnak ezt a profán örökséget kell égi tallérokra váltania. Vad érzékisége - (az angol volt valamikor a legvadabb szeretkező) - vad Istenszerelembe csap át, épp olyan zsarnok testi igénnyel udvarol az Úrnak, ahogy hajdan a nőnek, az erotika nem hűl ki, csak lelki izgalommá változik, az érzékiség elfojtódik, de magasabb hővel, hevesebb lökéssel ismét kilövell, most már Isten felé. Halász Gábor figyelemreméltó Donne tanulmánya nemrég részletesen leírta ezt a lélektani játékot. Csak egyetlen versére utalok, a halálhoz intézett szonettre, melyben minden ékétől megfosztja s a végén önnön lényéből is kiforgatja, kajánul a megkopasztott halál arcába vágva: «meg fogsz halni halál!» A fordításkötet két másik angolnyelvű választottja. T. S. Eliot és Ezra Pound több évszázad múltán ismét a nagy Istenélményt újítják föl. Ismeretes, hogy minél protestánsabb egy ország, annál élénkebb a katolikus irodalmi élete. Anglia, Hollandia, Norvégia jó példa rá, de legjobb Északamerika, amely Eliot és Pound költészetén kívül Willa Cather és Thorton Wilder két különös, szép katolikus regényével ajándékozta meg a világot.

Képes Gézát a németek közül is leginkább a váteszi költők, az elragadott félrebeszélők vonzzák. A múlandóság csak a poézis nagy szertelenjeiről siklik le s nem véletlen, ha a fordítók nemzedékről nemzedékre, sőt századról századra ezekhez a forrásokhoz térnek. Egy forrás vagy örökre friss, vagy egy emberöltő alatt megzavarodik. Ilyen kristályforrás Hölderlin, az ünnepélyes gyász és tébolyult öröm költője, aki az utánzott antik eszmény helyett egy egészen más, nyugtalanítóbb szépségeszményt teremtett. A huszadik század nagyjai közül itt van Stafan George, elhervadt franciás szépségimádatával s annál elevenebb goethei előkelőségével. Rajnai német, a francia művelődés szélén született, de ami benne francia utánzat, megkopott, ám nemes és szép, ami német súlyával, gótikus arányaival Goethére utal. Annál franciább a prágai születésű, német-szláv költőtárs, a legnagyobb ellentétek: Oroszország és Párizs, Worpswede és Róma egyeztetője, a hontalan Rilke. A franciák, Európa első műbírái ma már a század legnagyobb költőjének tekintik. Semmi kötelék nem tartóztatta, angyali volt, kísértetiesen anyagtalan és kisikló, vándoréletében fokozatosan a teljes meditációra, a tartós révületre érlelődött, ezt az öregköri meditáló érettséget őrzik az Orpheus Szonettek és a Duinoi Elégiák. A «dolgok lelke» nyílik ki ebben a csodálatos költészetben, amely első olvasásra félrebeszélésnek tetszik s csak türelmes klimatikus alkalmazkodás után szívódik fel, akkor sem értelmünkön, hanem érzékenységünkön át. Képes Géza kitűnő megszólaltatója, méltó rá, hogy nagy rilkeánusunk, Kosztolányi szellemkezével lovaggá fogadja. A német-osztrák költőkből a világpolgári Werfel ezúttal egy határmenti osztrák táj énekeseként, a katolikus-monarchikus hajlamú Ginczkey és Lernet-Holenia világpolgárként szólalnak meg. Billinger a politikailag istápolt új népi iskola tagja.

Szokatlan, kedves vendégeket is köszönthetünk az antológiában, a megszokott napnyugati méltóságok mellett két északi rokonnép, a finnek és észtek költőit. Szép új szántója van a magyar irodalomnak, Vikár Béla, Zsiray Miklós, Trócsányi Zoltán, Illyés Gyula, Kodolányi János, Gulyás Pál, Képes Géza s mások munkálkodnak rajta. Ne hagyjuk eldurvásodni, gondoljunk rá, hogy Északon csöppet se megy csodaszámba, ha valaki hibátlanul ejti hatalmas anyanyelvünket s a nagy nyugati költőket fordítván, köztük régi és új klasszikusainkat, Petőfit, Aranyt, Adyt, Babitsot is átülteti. A finn és észt költészet új úttörői körülbelül az első Nyugat nemzedékkel egyidős évjárat, legtöbbjük ma is él. Erőgyűjtésük őket is elsősorban a nagy nyugati példákra, az egyetemes kultúrára utalta, a közvetlen népi hatás, - akárcsak Magyarországon - még alig érezhető. De szűkebb hazájukban senkisem hányta szemükre az «általános emberi»-t, ebben szerencsésen különböznek a magyar újítóktól.

Puskin, Tyucsev Nikitin a cári Oroszország, Jesszenin a forradalmár költők üzenetét küldték.

Búcsút intünk a szálló csapatnak, a napnyugati madarak eltűnnek a magyar puszta fölött, fényes tolluk sajkázva, lassan lefelé kering.